A zsidó vallás ambivalensen közelít a művészetekhez: míg egyes művészeti formákat és ágakat a közösség elfogad, sőt, kívánatosnak tart, addig másokat teljesen elutasít. Amikor a most 53 éves Shoshana Golin-Cahn úgy döntött, hogy életét a festészetnek szenteli, a háredi közösségének rabbija csak annyi kikötést tett, hogy férfi aktokat nem festhet. Mások azonban nem fogadták jól a fiatal nő döntését. Ők úgy érezték, hogy ez az életmód nem volt elég vallásos. Túlságosan evilági számukra ez a művészet – foglalta össze a The Atlantic az ellenérzéseket.
A háredi közönség számára kínált műalkotások sokkal inkább Jesája próféta „és vessétek szemeiteket tanítóitokra” útmutatását teljesítik: tóratudósok, Siratófal, tóratekercs, jeruzsálemi utcák. Nők csak a legritkább esetben jelennek meg ezeken a képeken és a festmények csak ritkán közvetítenek filozofikus mondanivalót.
Az elmúlt években azonban egyre többen vannak, akik megpróbálnak nonkomformista művészetet teremteni úgy, hogy megmaradnak a háredi közösség keretein belül. E művészek támogató csoportokat is működtetnek, többnyire az online térben. A képeken a hagyományos beállítások mellett megjelenik például a női önarckép típusa, a vallási előírásoknak megfelelő öltözetben és a teljes hajat eltakaró kendővel ábrázolják ezek a művészek saját magukat, az önarckép hagyományos műfajával közvetítve a mélyebb mondanivalót.
Érdekes, hogy ahogyan a vallásos társadalom veszélyt lát a művészvilágban, úgy a művészek szerint a vallásos életvitel kizárja a művészi létet.
Vagyis azok a vallásos művészek, nagyrészt nők, akik a művészi önkifejezés útját választják, azzal a dilemmával szembesülnek, hogy céljaikkal sem a vallásos közösség, sem a művészvilág nem ért egyet.
„A művészetnek kell a vallásává válnia” – mondta egy professzor Shoshana Golin-Cahnnak, ám ő és a hozzá hasonló művészek abban reménykednek, hogy képesek saját közösségükben megmaradva, annak határait kitágítva elfogadtatni magukat.
Golin-Cahn teljesen eltakarja a haját, mint minden más férjezett zsidó asszony és az előírásoknak megfelelő ruházatot hord. Naponta Tórát tanul és leginkább Eszter királyné történetét érzi magához közel levőnek. Úgy véli, Eszter története az igazi ortodox női szerep beteljesülése.
Egyik festményén Esztert látjuk, ahogy Áchásvéros király elé lép, hogy meghívja a lakomára, melyen tervei szerint majd felfedi zsidóságát és népe megmentéséért könyörög. A király fölött fejek és szellemalakok lebegnek. „A fejek mindazokat az embereket képviselik, akik beszélnek az emberről. Ők azok az emberek, akik azt mondják: ’Nahát, mit csinál ez a nő?’ Tapasztalataim szerint az emberek a vallásos közösségekben mindenkit kibeszélnek és megítélnek. Rengeteg energiát pazaroltam erre. Időnként megpróbálom magamat meggyőzni arról, hogy ez nem így van, de valójában mégis ez történik.”
A képen a kiterjesztett kezű Eszter arcát maszk takarja: „A maszknak nincs szája. A maszk az elnémításról szól.”
Világlátásától függetlenül a művésznő célja nem az, hogy radikális üzeneteket közvetítsen a világ felé, sokkal inkább saját szemszögéből kívánja láttatni a hagyományos jelenteket, a vallásos zsidó nő egyéni élményeivel fűszerezve és kommentálva azokat.
Zalmen Glauber williamsburgi üzletember. Haszid közösségében alaposan meg kell küzdenie azért, hogy világi foglalkozása mellett szobrászként tevékenykedhessen, illetve tíz éve hódol a művészeteknek is. Felnőtt fejjel iratkozott be egy művészeti iskolába és sajátította el a szobrászat csínját-bínját. „Amikor először láttam ott egy Möbius-szalagot, valaki elmagyarázta nekem, hogy mi az, és én rögtön a Vörös-tenger kettéválását láttam meg benne. A történelem ismétli önmagát.”
A problémát az okozza, hogy az ortodox zsidóság a szobrászatot hagyományosan a bálványimádással azonosítja.
Mindenki ismeri azt a történetet, melyben Ávráhám ősapa széttörte apja bálványszobrait, vagy azt, melyben Ráchel ősanya ellopja apja házi bálványait, hogy ezzel is az egyistenhit felé terelje őt. Arról is mindenki hallott, hogy a rómaiak a jeruzsálemi Szentélyt egyenesen Jupiter szobrával szentségtelenítették meg. Glauber végül engedélyt kapott a rabbijától a szobrászmesterség kitanulására, azzal a feltétellel, hogy elkészült alkotásai nem ábrázolhatják az embert a maga teljességében, kell, hogy legyenek benne hiányzó részek.
Glauber ezen a nyáron nyitotta meg Brooklynban Shtetl elnevezésű művészeti galériáját, mely ortodox zsidó műalkotásokat gyűjt. A galéria a williamsburgi Condor Hotel hatalmas földszinti termében kapott helyett. A falakat fehér jeruzsálemi kővel rakták ki. A műalkotások hagyományos jeleneteket ábrázolnak, és túlnyomó többségben férfiak jelennek meg a festményeken. Mindezzel együtt a modern technikák adta lehetőségeket kihasználva a klasszikus zsidó tematika is releváns kortárs művészetté válik. Az alkotók, akikhez írók, filmesek és újságírók is csatlakoznak, rendszeresen össze is járnak. Természetesen csak a férfiak, hiszen még mindig szigorúan vallásos közösségről beszélünk. Az összejöveteleken a talmudi vitákból ismert és megszokott alapossággal vitatják meg a művészeti kérdéseket.
A Shtetl közösségi eseményeknek is teret ad, természetesen ezek is szeparáltak, nők és férfiak soha nem vegyülhetnek. A bejáratnál haszid mesterek és nagy rabbik portréja fogadja a belépőket, jelezve, hogy akármilyen újítók is a házigazdák, mégis a „heimis”, az ismerős, otthonos, vagyis biztonságos vallásos zsidó keretek között maradnak.
„Közösségünk megtanulta tisztelni és szeretni a művészetet” – mondta Mayer Kohn, a galéria igazgatója, akit a kiállítók és a galéria látogatói egyszerűen csak „Menáhel” – főnök néven ismernek. – „Meg kell erre tanítanunk az embereket. Lassan megértjük, hogy a művészet egy nyelv és a művészek másoknál erősebben kapcsolódnak Istenhez.”
A galéria és a benne kiállított művek modern irányultsága valódi változást jeleznek a közösségben. Akármennyire is elszigetelten élnek a haszid zsidók, a befogadó, szekuláris kultúra és az internet elkerülhetetlenül hatást gyakorol rájuk. Persze vannak olyan művek, melyeket alkotóik nem mernek kritikus közönségük szeme elé tárni, elfogadottságuk azonban így is nagy előrelépést jelent.
Nyitókép: Zalmen Glauber – Kijev hegedűse, 2017 (forrás: a művész Facebook-oldala)
