A keserű feleség. Az izgalmas peszáchi ábrázolástípusról az Izraeli Nemzeti Könyvtár blogja mesél.
Három dolog említése elengedhetetlen a széderen: peszách [áldozat], macesz és máror (keserűfű). Egy rég elfeledett szokás szerint, melyet rabbinikus források nem említenek, ám melynek meglétéről sok középkori illusztrált hágádá tanúskodik, a családfő előbb felmutatja a maceszt, majd a márort (keserűfüvet), és rámutat – a feleségére!
A szokás bibliai idézeten alapul (Kohelet – Prédikátor 7:26):
„És találtam én a halálnál keserűbbnek [héberül már] az asszonyt, aki olyan, hogy csupa tőr, és háló a szíve és bilincsek a kezei”.
A máror, vagyis a keserűfű az antikvitás óta hagyományosan fejes saláta, ám már talmudi bölcseink megjegyzik, hogy a saláta levele kezdetben, amikor még fiatal, nem keserű, hanem édes, és csak akkor keseredik meg, amikor már elöregedett. Így volt ez az egyiptomi szolgasággal is: amikor József testvérei Egyiptomba érkeztek, még szívesen dolgoztak, ám az új fáraó uralma alatt a munka keserűvé vált. Erre utal ez a középkori szokás is: az asszony kezdetben, az udvarlási időszakban még édes, de végül, sokévnyi házasság után megkeseredik és „keserűbb lesz a halálnál”.
A szokás – a hágádáillusztrációk tanúsága szerint – a XIV. századi Provence-ban vagy Katalóniában bukkant fel, és a XV. századra Németországban és Itáliában is elterjedt. Akkoriban azonban sok közösségben már tormát vagy orvosi pemetefüvet használtak márorként, feltehetően leginkább az ófrancia (marubia) és a német (Meerrettich) nyelvben megtalálható fonetikai egyezés miatt, mivel mindkét szóban felfedezni vélték a „már” – keserű kifejezést. Érdekesség, hogy a tormának kezdetben a keserű levelét ették, csak később tértek át a maróan erős gyökérre.
Nem kétséges, hogy a XIV-XV. századi zsidó asszonyok nem vették jó néven a „keserű feleség” szokását, és végül erőteljesen,
akárcsak a frissen reszelt torma, visszavágtak, ahogyan azt a XV. századi Hileq és Bileq hágádában látjuk. A feleség határozott mozdulattal, hosszú mutatóujjával mutat rá a felé mutató családfőre. Míg a férfi kezében csupán a zöldség látható, fölényes felesége keze ügyében két nagy kés is akad, jelezve, hogy kinél van az erő és a hatalom. A férfi feje fölött írásszalag: „מרור זה קולי בְּהָרֵם, בזה וזה גורם – Felemelem hangomat e keserű márorral kapcsolatban, ez és az is okozza” – vagyis a zöldség és az asszony egyaránt keserűséget okoz. Az asszony nem tétlenkedik, a feje fölötti írásszalag hirdeti a válaszát: „הלא חשבתיך כאחד מהם, ויבוא השלישי ויס’ריח ביניהם – Téged is egynek tartalak közülük, jöjjön a harmadik és bűzölögjön (jászriách) közöttük”.
Az asszony válasza komoly műveltségről és éles észről tanúskodik: rabbi Jismáel tizenhárom retorikai módszere közül az utolsó így szól:
„Ha két tórai vers ellentmond egymásnak, szükség van egy harmadikra, hogy döntsön (jáchrijá) közöttük”.
A hágádá olvasóközönsége előtt minden bizonnyal ismert volt ez a szöveg, és ráismertek a parafrázisra. A feleség válasza arra utal, hogy ő és férje egyaránt keserűek, és kettejük között bűzölöghet a torma.
„Te csak azt gondolod, hogy én vagyok a keserű, de én azt mondom: te vagy az! Hogyan dönthetjük el, kinek van igaza? Kérdezzünk meg egy harmadik felet, magát a márort. Szagold meg. Büdös, akár te magad, ebből következik, hogy te vagy a keserű”
– sugallja a kompozíció.
Úgy tűnik, hogy a XV. század végére egyre inkább elhalványult e szokás, talán a férfiak nem szerették asszonyaik elmés feleselését.
A szokás legutolsó ismert képi megformálása az egyik legkorábbi nyomtatott és illusztrált hágádában, az 1526-os prágai hágádában található, bár a szakértők szerint ekkor már inkább arról volt szó, hogy egy korábbi példát másoltak, de a szokás maga már nem élt. Erre utal, hogy a feleség meg se jelenik a képen.