A családom öthetes hajóutat követően, érkezett Ausztráliába. Miután sikerült elhagyniuk a Szovjetuniót, apám írt az előző rebbének a jövővel kapcsolatos terveiről. Azt tervezte, hogy Ausztráliába költözik, de engem és a bátyámat hátrahagy Európában, hogy jó jesivában tudjunk tanulni. Ez 1949-ben volt, amikor tizenhét éves voltam. A rebbe válaszában leírta, hogy Ausztrália remek ölet, de az egész családnak együtt kell maradnia. Azt is javasolta, hogy vigyünk magunkkal minél több, hászidizmussal foglalkozó könyvet és igyekezzünk a hászidizmus fényét terjeszteni, akármerre is megyünk.
Sheppartonban telepedtünk le, mely egy gyümölcsterjesztéssel foglalkozó kisváros Melbourne-től kétszáz kilométerre. Apám és a bátyám azonnal munkát vállalt a mezőgazdaságban, én pedig tanulni kezdtem.
Ros hásánákor, kevesebb, mint két héttel az érkezésünk előtt, apám már arról írt a rebbének, hogy jesivát kellene alapítani Ausztráliában. A rebbét nagyon fellelkesítette az ötlet és azt válaszolta, hogy „azonnal neki kell látni a munkának, függetlenül attól, hogy hány tanuló jelentkezik”. Így tehát megnyílt az intézmény, melynek eleinte én voltam az egyetlen tanulója, majd hét héttel később érkezett két másik fiú. Később Melbourne-be költözött a jesiva, mert ott volt a zsidó közösség központja az országban, és lassan növekedni kezdett a tanulók létszáma. 1950-ben, az előző rebbe halála után, a Rebbe ugyanolyan lelkesedéssel kísérte figyelemmel a jesiva működését, mint apósa, és igyekezett mindenben segítséget nyújtani. Apám több száz levelet váltott a Rebbével, aki részletes utasításokkal és tanácsokkal látta el őt. 1951-ben én írtam neki, megemlítve, hogy néhány barátommal Brooklynban, a Chábád központjában szeretnénk folytatni a tanulmányainkat. A következő választ kaptuk: „Mivel az isteni gondviselés Ausztráliába irányított, még feladatod van a hászidizmus terjesztésével ott, mielőtt az élvezetes istenszolgálatra kerülhet sor” – utalva ezzel a New York-i lubavicsi jesivára.
A történet végét a Gut Sábeszben olvashatják.
