Korábbi cikkeinkben ros hásánával és jom kipurral kapcsolatos kevéssé ismert szokásokat mutattunk be. Most a szukoti hagyományokkal foglalkozunk.
Szukot ünnepe egyike a három zarándokünnepnek, amikor őseink a jeruzsálemi Szentélybe zarándokoltak, hogy ott áldozatot mutassanak be az Örökkévalónak. Ez az egyetlen olyan ünnep, mellyel kapcsolatban a Tóra örömöt és vidámságot ír elő a számunkra. Hogyan tehetünk ennek eleget? – teszi fel a kérdést a Sulchán Áruch, majd válaszol is: a kicsinyeknek adjanak pénzt és diót, a nőknek pedig lehetőségeik szerint vegyenek ruhát és ékszereket. A Rámbám azt írja, hogy hússal, borral és szép ruhákkal fejezzük ki örömünket. Szerinte a férj feladata, hogy megörvendeztesse a feleségét, és az apa feladata, hogy megörvendeztesse a gyermekeit.
Az ünnepnek két neve is van: chág hászukot – a sátrak ünnepe, ez a pusztában való vándorlásra emlékeztet, illetve chág háiszuf – a betakarítás ünnepe. Az ünnep négy nappal jom kipur után kezdődik, hét napon át tart (az első – Izraelen kívül az első két – nap munkatilalommal jár, a többi félünnep), és közvetlenül követi smini áceret ünnepe, melyet a középkor óta szimchát torá névvel is illetünk. Izraelben egy, a diszpóra országaiban kétnapos ünnep.
A Szentély idejében szukot félünnepein tartották a szimchát bét hásoévá (a vízmerítés öröme) nevű mulatságokat, melyek emlékére napjainkban is rendeznek zenés-táncos összejöveteleket. A Misna (Szukot) szerint „aki nem látta a szimchát bét hásoévát, nem látott még vidámságot”.
A sátorban lakás, illetve a luláv rázásának micvája egyaránt időhöz kötött, pozitív („tedd meg” típusú) parancsolat, ezért a nők számára nem kötelezőek. Már egy XIII. század eleji rabbi (Jicchák Hálévi) könyvéből is tudjuk, hogy askenázi szokás bíztatni a nőket e micvák teljesítésére, és lehetőség szerint a nők is a szukában étkeznek, illetve „lulávot bencsolnak”, azaz megrázzák az ünnepi csokrot, és áldást mondanak rá. A szfárádi nők körében ez nem volt elterjedt. Egy XVIII. századi leírás szerint amikor askenázi és szfárádi asszonyok találkoztak Jeruzsálemben, az utóbbiak csodálkozva látták, hogy előbbiek így tesznek, és ők maguk is szerették volna teljesíteni ezeket a micvákat. Egy korabeli rabbi, ráv Chájim Dávid Azuláj (Chidá) engedélyezte ezt számukra. Azonban nemrégiben ráv Ovádjá Joszef, egykori izraeli főrabbi a Sulchán Áruchra hivatkozva megtiltotta e gyakorlatot.
A Kaukázusban tűlevelű fák ágaiból készült a sátor teteje és az oldala is. Kis sátrakat készítettek az udvarban, vagy a háztetőn, csak a férfiak ettek benne. A közösség rabbija az egész ünnepet a sátorban töltötte, csak az erős esőzések elől költözött be a házba. Általában Perzsiából szerezték be a közösség egyetlen etrogját és lulávját, melyet a zsinagógában helyeztek el, és a férfiak sorban mondták el fölöttük az áldásokat.
A kaukázusi Dagesztán zsidó közösségeiben csodálatos szukákat építettek, és finom szőnyegekkel díszítették a sátrak falait. Napokig tartott a vendégeskedés egymás sátraiban.
A jemeni Ádenben a zsidó negyed szukotkor kertre hasonlított, mert a zöld levelekkel fedett sátrakat a háztetőkön állították fel. Az ádeni sátrakat színes textilekkel dekorálták, a szukák tetejéről pedig gránátalmák, almák és etrogok lógtak, és kellemes illattal töltötték meg a levegőt (Magyarországon is szokás volt diót, almát lelógatni a szuka tetejéről). Éjszakára üveglámpásokkal világították ki a sátrakat, esténként sokáig tartottak a dallal és zenével kísért lakomák.
A budapesti zsinagógák közül több is azt a modellt követi, hogy az épület mellett, a belső udvaron található a szuka számára kiképzett hely: a zsinagóga, valamint a szomszédos ház fala képezi a sátor oldalait, és ezt a területet díszítik ki, és fedik le ágakkal.
Izraelben az egész ország útra kel szukot félünnepein. Az oktatási intézmények zárva tartanak, sok munkahelyen is szünnap van, vagy rövidített munkaidőben dolgoznak. A kirándulóhelyeken, parkokban, múzeumokban nyüzsögnek a látogatók. A programokon szinte mindenhol kóser szuka várja a látogatókat.
Érdemes megemlíteni a somroniakat (szamaritánusokat), akik bár nem zsidók, de hagyományaik a zsidó tradícióban gyökereznek. A somroniak kisebb közösségekben élnek Izraelben, a Tel Aviv melletti Holon városában, illetve a Grizim-hegy tövében, Schem város szélén. Igen érdekes szukotkor meglátogatni őket: „sátraikat” a nappaliban állítják fel: akár több mázsa gyümölcsöt: gránátalmákat, almákat, etrogokat, szőlőfürtöket rögzítenek egy fakereten, és ezt a dekoratív, színes tetőt akasztják a szoba mennyezetére.
Szukot ünnepének utolsó napja hosáná rábá. A „félelmetes napok” közül a legutolsó, az őszi ünnepnapok sorában az utolsó előtti nap, melyen véglegesen eldől azoknak a közepeseknek a sorsa is, akiket még egyik Égi Könyvbe sem pecsételtek be jom kipurkor. Hosáná rábát a Misna „a fűzfa hetedik napja”, vagy a „fűzfa napja” néven emlegeti, mivel a nap különös szokása, hogy az ünnepi csokorhoz néhány fűzfaágat még hozzáfognak, és ezeket az ima során, külön áldás nélkül a földhöz csapkodják. A Szentélyben ezen a napon hétszer kerülték meg dallal és imákkal az oltárt, ma a bima (tóraolvasó emelvény) körül tesznek hét kört.
Szokás hosáná rábá éjszakáját, akárcsak sávuot éjszakáját, tanulással tölteni. Az utóbbi években a nők körében is egyre népszerűbb ez az egyébként nem új keletű szokás. A XIX. század második felében, Bagdadban élt Ben Is Cháj (rabbi Joszef Chájim) leírja, hogy családja nőtagjai a szukában tanuló férfiaktól elkülönülten, az erkélyen tanultak Tórát, és mondtak zsoltárokat. Ez a szokás Kurdisztánban is elterjedt volt.
A Kaukázusban a nők ébren maradtak hosáná rábá éjjelén, és – bár nem tanultak -, vagy a házak között jártak, vagy a zsinagóga körül ültek. A kaukázusi Dagesztánban hosáná rábá éjjelén a zsinagógában gyűltek össze a férfiak, a Dvárim (Mózes V.) könyvét tanulták, és elmondták az egész Zsoltárok Könyvét.
Askenáz területeken szokás ezen a napon darált hússal töltött, levesben kifőzött, vagy olajban megsütött tésztát enni (ez a kreplách). Arra utal ez az étel, hogy hosáná rábá kiemelt jelentőségű nap (ezért eszünk húst), de háláchikus (vallásjogi) szempontból nem teljes ünnepnap, vagyis nem jár munkatilalommal, ezért elrejtjük a húst.
Perzsiában (Irán) az volt a szokás, hogy akiknek az elmúlt évben hozzátartozójuk halt meg, vagy akiknek valamely hozzátartozójának a halálozási napja az ünnepet megelőző hétre esett, azok gyümölcsöt, kekszet és égetett bort osztogattak. Az asztalokra virágokat, etrogokat, vagy citromokat helyeztek, azon elhunytak számának megfelelően, akikért imádkoztak. Az asszonyok is részt vettek ezeken a hosáná rábá éjszakáján tartott összejöveteleken, és aki nem tudott a kezdetétől jelen lenni, az is csatlakozott reggel felé.
Az etrog és a pitámja
Askenázi és szfárádi közösségekben egyaránt nagy jelentőséget tulajdonítanak a gyümölcs kis csücskének: azt mondják, hogy könnyű szülése annak a várandós asszonynak, aki megharapja egy olyan etrog pitámját, melyre bráchát (áldást) mondtak szukotkor. Vannak, akik szerint cedákát is kell adni ahhoz hogy ez a módszer hatásos legyen, mások szerint ehhez hét etrog pitámjára van szükség. Szfárádi körökben ezt hosáná rábákor kell megtenni, az askenáziaknál az ünnep után. Minél könnyebben harapja le valaki ezt a kis nyúlványt, annál könnyebb szülése lesz. Erre az alkalomra több imát is szerkesztettek a rabbik, melyben hivatkoznak arra, hogy ők maguk nem ettek a tiltott gyümölcsből az Édenkertben (mely egyesek szerint etrog volt), és most csak azért harapnak ebbe a gyümölcsbe, hogy az Örökkévaló könnyű szülést adjon nekik, illetve megvédje az ő és a gyermekük életét.
Chana Deutsch
Forrás: Minhág Násim és chabad.org