Az embernek akarnia kell közel kerülni az Örökkévalóhoz

Miután Mózes második könyvének utolsó szakaszaiban a Tóra részletesen tudósított a Szentély és kellékeinek elkészítéséről, illetve a pusztai Szentély felállításának munkálatairól, a harmadik könyv, melynek felolvasását szombaton kezdjük meg, a Szentélyben bemutatandó áldozatokat részletezi.

A héber „korbán” szó, melyet magyarra áldozatként fordítunk, valójában a „lekárev” – közel hozni igéből származik. Amikor tehát a fejezet így vezeti be az áldozatok témakörét:

Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló a gyülekezés sátorából, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: Ha valamelyik ember közületek áldozni akar áldozatot az Örökkévalónak, a baromból, a marhából és a juhokból áldozzátok a ti áldozatotokat. (M.III. 1:1-2)

…. akkor valami egészen alapvetőt tanít nekünk az áldozatokról: ha az ember közel akar kerülni Istenhez, akkor annak belőle magából kell kiindulnia. Akarnia kell közel kerülni az Örökkévalóhoz, és ha ez az akarat már megvan, akkor viheti az ember az áldozatnak szánt bárányát is magával. Ha közel akarunk kerülni Istenhez, jelentést akarunk találni az élet mindennapos tevékenységeiben, akkor közel kell kerülnünk Istenhez, és a bennünk levő állati ösztönt: lét- és fajfenntartás, saját otthonunk védelme, utódaink gondozása is közel kell vinnünk Hozzá.

Emellett ne feledjük el, hogy a spirituális jelentés mellett a nagyon is valós áldozat a maga teljes valójában létezett a Szentélyekben. Mivel nap, mint nap arra várunk, hogy az Örökkévaló elhozza számunkra a végső megváltást, és felépüljön a harmadik Szentély Jeruzsálemben, az áldozatok témaköre éppolyan valóságos, bár pillanatnyilag kevésbé kézzelfogható számunkra, mint amilyen több mint kétezer éve, a Szentély fennállásakor volt a zsidók számára. Naponta több imát is elmondunk, melyben ennek megvalósulásra kérjük az Örökkévalót.

Miért van szükség a fizikai áldozatokra, amikor a micvák, az imák és az áldozatok spirituális vonatkozásai a rendelkezésünkre állnak? Mit adhat mindehhez a lelkiséghez a fizikai áldozathozatal? Az oltárra került állatokat, vagy állati részeket teljesen el kellett égetni. A tűz, melyet ehhez használtak, Istentől eredt, ahogyan két hetiszakasszal később láthatjuk:

Kijött ugyanis tűz az Örökkévaló színe elől és fölemésztette az oltáron az égőáldozatot és a zsiradékokat; az egész nép látta és ujjongtak és leborultak arcukra. (M.III. 9:24)

Bölcseink elmondják, hogy az égi tűz mindaddig az oltáron lobogott, amíg a Szentély állt. A tűz által pedig az emberek látni kezdtek, az igazi valójukban látták a dolgokat. Az Örökkévaló az univerzummal folyamatos párbeszédben állva teremti meg a világot minden pillanatban. Az oltáron lobogó tűz ezt a teremtést fordítja vissza – a tűz a testit, a fizikait visszaváltoztatja azzá a spirituális energiává, melyből keletkezett.

Az áldozatok bemutatásának szokása azonban jóval a Szentélyek előtti időkre nyúlik vissza. Káin és Chevel (Ábel), Noách (Noé), valamint az ősapák mind áldoztak az Örökkévalónak, és ezek – Chevel áldozata kivételével – mind állatáldozatok voltak. Felmerül természetesen a kérdés, hogy miért van szükség minderre. Ez nemcsak a ma emberének kérdése, a Talmud és a kabala egyik könyve, a Zohár, valamint a XII. századi hatalmas tóratudós, a Rámbám (Majmonidesz) is foglalkozik vele.

Kérdés többek között, hogy mi különbözteti meg a Szentélyben bemutatott áldozatokat az ókor pogány rítusaitól. Egyrészt a zsidók áldozatai előre meghatározott rend szerint, nem pedig titkos szertartások keretei közt folytak, másrészt nem tartoztak hozzájuk a pogány világban elfogadott orgiák, ivászatok, vagy öncsonkítás. A kohénok, vagyis a papok előírt ruházatban, előírt keretek közt mutatták be az áldozatokat, és egy, a Szentélyen belül ülésező bíróság azonnal felelősségre vonhatta őket, ha nem megfelelően teljesítették a szolgálatukat. A hús legnagyobb részét elfogyasztották, nem pocsékolták el, az állatokat pedig a kóser vágás szabályainak megfelelően vágták le.

Fontos azonban kiemelni, hogy a fizikai jegyek mellett maga az áldozat elsősorban spirituális cselekedet. Annak, aki az áldozatot hozta megfelelő mentális állapotban kellett lennie, és az áldozat jelentésére és céljára kellett összpontosítania, másként érvénytelen volt az áldozat. A jelentések és célok különfélék lehettek: akaratlanul elkövetett bűn után hozott vétekáldozat esetén például arra kellett az illetőnek gondolnia, hogy megbánta, amit tett. Emellett a papok is magasabb spirituális célokat tartottak a szemük előtt az áldozatok bemutatása során, a Lévi törzs tagjainak kórusa pedig szent és dicsőítő dalokat énekelt és zenélt mindeközben.

Ma, amikor már és még nincsen Szentélyünk, az áldozatokat az imák helyettesítik, bölcseink ezt úgy magyarázzák, hogy az áldozatok spirituális aspektusa a mai napig töretlenül fennmaradt, ám a Szentély hiányában a Tóra által előírt külső megjelenési formák (vagyis az áldozatok a maguk fizikai valójában) átmenetileg nem nyilvánulhatnak meg. Ha elkövetkezik a végső megváltás, és felépül a harmadik, örök időkig fennálló Szentély, akkor az egész emberiség felismeri majd, hogy minden az Örökkévalótól származik, látni fogunk, ahogyan elődeink láttak, amikor – ahogyan fent említettük – „az egész nép látta és ujjongtak és leborultak arcukra”. Adja az Örökkévaló, hogy ez minél hamarabb, még napjainkban bekövetkezzen!

zsido.com