Az Álter Rebbe csodatétele

Kemény világ járta Oroszországban, a cár sok embert, és köztük sok zsidót vetett börtönbe. Nem kellett hozzá sok: egy szó, egy mozdulat elég volt ahhoz, hogy valaki börtönbe kerüljön. A ljádi Sneur Zálmán rabbi, akit Álter Rebbe néven is ismernek, elhatározta, hogy pénzt gyűjt ártatlanul börtönbe vetett zsidó özvegyek és árvák kiszabadítására.

Maga köré vette tanítványait, és elindult. Először egy olyan városba ment, ahol lakott egy nagyon gazdag zsidó ember – nevezzük őt Chájimnak –, aki azonban arról volt nevezetes, hogy hiába kértek tőle bármiféle fontos ügyre pénzt, senkinek egy lyukas garast nem adott, csak egy rozsdás pénzdarabot. Azt aztán mindenki visszautasította. Így aztán a koldusok, akárcsak a szegény sorsúak számára gyűjtő rabbik, megtanulták, hogy az ő háza táját el kell kerülni.

Amikor Sneur Zálmán rabbi megérkezett a városba, a zsidó közösség vezetői tisztelettel fogadták őt. A vendég arra kérte őket, hogy két rabbi csatlakozzon hozzá, és menjenek el együtt a gazdag, ám zsugori Chájim otthonába. A közösség vezetői közül senki sem akart hozzá csatlakozni, az Álter Rebbe azonban nem adta fel, és végül ketten beleegyeztek abba, hogy elkísérik.

Másnap délután a rebbe és két kísérője Chájim palotája előtt álltak. Már éppen be akartak kopogni, amikor a rebbe hirtelen a másik kettő felé fordult, és arra kérte őket, hogy bármit is látnak vagy hallanak, egy szót se szóljanak. Meg is ígérték, és bekopogtak. Pár pillanattal később már a tágas előszobában várakoztak, és csakhamar meg is jelent a házigazda, kezében egy kis bársonyzsákocskával.

A rebbe mesélt a gazdag embernek az ártatlanul fogva tartott zsidók sanyarú sorsáról, és arról, hogy ha megfelelő összeget sikerülne összegyűjtenie, szabadon engednék őket. Chájim a fejét csóválva hallgatta Sneur Zálmán rabbit, majd így szólt: „Szomorú történet, valóban. Özvegyek és árvák fogságban? Nahát, nahát. És a zsidó nép szenvedései! Mikor ér már mindez véget? Tessék, rabbi, fogadja szerény hozzájárulásomat!” – azzal átnyújtotta a rebbének a rozsdás pénzérmét.

A zsugori házigazda legnagyobb meglepetésére a rebbe elégedetten vette át az értéktelen pénzt. Melegen mosolygott Chájimra, és óvatosan a zsebébe dugta az érmét. „Köszönöm, uram. Kívánom, hogy az Örökkévaló áldása kísérje és védje Önt minden útján.” A rebbe ezek után annak rendje és módja szerint kiállított egy igazolást arról, hogy átvette a pénzt, az irat végére további áldásokat írt fel, majd felállt, a gazdag embernek mélyen a szemébe nézve még egyszer köszönetet mondott az adományért, és jelzett a kísérőinek, hogy induljanak. „Még sok pénzt kell összegyűjtenünk ma” – mondta, azzal az ajtó felé indult.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a két rabbi kérdőre vonta az Álter Rebbét, hogy miért fogadta el ilyen nagy alázatossággal a hasznavehetetlen pénzdarabot, amit bárki más visszautasított volna. „Ne forduljatok hátra, és ne szólaljatok meg” – suttogta nekik válaszul a rebbe, és nyugodtan folytatta útját. Egyszer csak a kapu nyikordulását hallották a hátuk mögött: „Rabbik, rabbik, jöjjenek vissza egy percre” – hangzott a gazdag Chájim hangja. „Kérem, jöjjenek vissza!”

Nem sokkal később a három férfi ismét a gazdag ember fogadószobájában ült, Chájim pedig nyugtalanul járkált előttük fel-alá. „Pontosan mennyi pénzre is volna szükség?” – kérdezte. „Nagyjából ötezer rubelre” – felelte az Álter Rebbe. „Itt van hát ezer” – mondta Chájim, azzal átnyújtott egy hatalmas köteg pénzt. A rebbe hálásan megköszönte, és egy még sokkal szebb iratot állított ki, mint korábban, arról, hogy átvette a pénzt, és hogy miféle jókkal áldja meg a férfit. A Snéur Zálmánt kísérő rabbik fel sem mertek pillantani ámulatukban.

„Csoda történt” – suttogta egyikük, amint ismét elhagyták a palotát. A rebbe azonban ismét figyelmeztette, hogy ne szóljon egy szót sem. Még ki sem értek az utcára, a ház ajtaja hamarosan ismét nyílt mögöttük: „Rabbik, rabbik, meggondoltam magam, kérem, jöjjenek vissza ismét, hadd mondjak még valamit” – kérlelte őket Chájim. „Elhatároztam, hogy kifizetem az egész összeget, mind az ötezer rubelt, tessék, fogadják el.” Így is történt, Sneur Zálmán rabbi két kísérőjével és egy óriási csomó pénzzel távozott a hírhedt zsugori otthonából.

„Kérem, rebbe, magyarázza el, hogyan történhetett ez. Ez a fukar ember soha senkinek nem ad többet a rozsdás pénzdarabnál.” Az Álter Rebbe így felelt: „Nem zsugori az öreg Chájim, egy zsidó lélek sosem lehet zsugori. De hogyan is vágyakozhatna arra, hogy adakozhasson, ha soha nem tapasztalhatta meg az adakozás örömét? Ahányszor csak oda akarta valakinek adni a rozsdás pénzét, mindig visszadobták neki. Én hálásan elfogadtam azt is, Chájim pedig végre megtanulta, micsoda öröm adni. Csoda hát, hogy az egész összeget kifizette végül?”