Az osztrák zsidóság ebben a hónapban két szempontból is fájdalmas reflektorfénybe került. November másodikán terrortámadás érte az osztrák fővárost, melynek első lövései egy bécsi zsinagóga közvetlen közelében dördültek el. Nem sokkal ezután emlékeztünk meg a Kristályéjszakáról, mely több mint 80 éve az osztrák zsidóság elpusztításának nyitánya volt.

A római kortól a középkorig

A mai Ausztria területén fellelt első, zsidó vonatkozású tárgyi emlék egy 1800 évvel ezelőtt készült aranytekercs, melyre a Smá Jiszráel ima szavait vésték görög betűkkel, és a burgenlandi Féltorony (Halbturn) község közelében került elő egy gyermek sírjából. A lelet megerősíti azt a tényt, hogy a római kori Pannónia provinciában már nagyobb számban éltek zsidók, akik feltehetően a Szentföldet meghódító római sereg nyomán vándoroltak észak felé vagy a hadizsákmány részeként, szolgának hurcolták őket Európába.

A következő nyom egy X. századból származó okirat, mely egyenlő jogokat biztosít a Duna mentén működő zsidó és keresztény kereskedők számára. Feltételezhető, hogy ekkor már éltek Bécsben is zsidók. Annyi bizonyos, hogy két évszázaddal később már két zsinagóga is működött a városban, ahová a Rajna vidékéről és Bajorországból érkeztek nagyobb számban zsidók. A közösség a XIII. században indult virágzásnak, amikor II. Frigyes német-római császár rögzítette jogaikat. Az elsősorban kereskedéssel és adószedéssel foglalkozó zsidók nyugalomban éltek Bécsben, mely korának egyik legfontosabb vallási központja lett Európában, és neves rabbik működtek tanházában. A harcos katolikus Habsburg uralkodóház trónra kerülése után a közösség helyzete megingott, jogai csorbultak és megszaporodtak a zsidóellenes incidensek. Mindezek következtében a zsidóság létszáma és befolyása jelentősen megcsappant az elkövetkező évszázadokban.

III. Frigyes, a „zsidók királya”

Máglyahalál vagy kiűzetés

A közösség helyzete tovább romlott a XV. században, a Husz János vezette protestáns mozgalom megjelenésével, mert a zsidókat az „eretnekekkel” való összejátszással vádolták meg. Felső-Ausztriában 1420-ban az a hamis vád terjedt el, hogy a zsidók megszentségtelenítik a katolikus miséken felhasznált ostyát. V. Albert császár emiatt 210 zsidót máglyára küldött, a többit pedig megfosztotta minden vagyonától és száműzte őket az országból. Helyzetük III. Frigyes uralkodása alatt, 1440 és 1493 között javult, mert az uralkodó ismét engedélyezte letelepedésüket Stájerországban és Karintiában, és védelmébe vette őket. Nem véletlen, hogy a köznép a „zsidók királyaként” csúfolta III. Frigyest. Utódai már kevésbé viseltettek jóindulattal a zsidók iránt, és egymást követték a kiűzetések és egyéb jogfosztások. Ezek egyike az a törvény, mely a zsidó családokban csupán az elsőszülött fiú számára engedélyezte a házasságkötést, így ösztönözve a zsidók kiáramlását az országból.

A Türelmi rendelet

A helyzet csak Mária Terézia idején kezdett javulni, amikor a Habsburg Birodalom zsidó lakossága jócskán megnövekedett Galícia bekebelezése következtében. A zsidók integrálását fia, II. József tűzte ki céljául. 1782-ben kihirdette a Türelmi Rendeletet, melyben számos korábbi korlátozást feloldott, továbbá elrendelte, hogy a zsidók világi ismereteket oktató iskolákat hozzanak létre. Az uralkodó célja az volt, hogy az addig izoláltan élő zsidó közösség szokásaiban, nyelvében, öltözékében, habitusában minél inkább hasonlóvá váljon a többségi nemzethez, és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.

II. József egységesítési törekvéseinek köszönhetjük az Osztrák-Magyar Monarchiából származó zsidók német vezetéknevét is. A „kalapos király” birodalma minden polgára számára előírta a vezetéknév felvételének kötelezettségét. A zsidók közül korábban csak kohénok és lévik rendelkeztek megkülönböztető névvel, a rendelet nyomán azonban mindenkinek fel kellett vennie családnevet. Közismert, hogy a gaz­dagabbak gold (arany), vagy rosen (rózsa) előtaggal rendelkező ne­veket vásároltak maguknak, míg a szegényebbek színeket (Grün, Schwarz), származást (Deutsch, Ungar) vagy tulajdonságokat (Klein, Grósz) jelző neveket, vagy éppen a hosszú és nevetségesnek szánt Katzenellenbogen (macskakönyök) nevet kapták.

I. Ferenc József császár

Gazdasági és társadalmi felemelkedés

Az osztrák zsidók aranykora I. Ferenc József császár trónra kerülésével kezdődött. Ő egyenlő jogokat biztosított minden alattvalója számára. A zsidók 1849-ben kaptak engedélyt arra, hogy hivatalosan is hitközségbe tömörüljenek, a teljes emancipációra pedig 1867-ben került sor. A császár rendkívül népszerű volt a zsidók körében. Amikor 1869-ben Jeruzsálembe látogatott, az ott élő zsidók – akiknek jelentős része az Osztrák-Magyar Monarchia területéről vándorolt oda – nagy tisztelettel fogadták. Ferenc József alapítványt hozott létre, mely a Szentföldön működő zsidó intézményeket támogatta. (E témáról szól mesénk is lapunk utolsó oldalán.)

Ebben az időszakban az osztrák zsidóság rendkívül gyors társadalmi és gazdasági felemelkedésen ment keresztül. Tagjai közül a szellemi élet olyan kiválóságai kerültek ki, mint Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Stefan Zweig, Arthur Schnitzler, Sigmund Freud, Martin Buber vagy Karl Popper. A „boldog békeidőket” csupán az antiszemita Karl Lueger bécsi polgármesterré választása zavarta meg, akit – a császár aggodalmai ellenére – kétszer újraválasztottak. A később Hitler egyik példaképévé is vált Lueger a zsidók gazdasági és szellemi visszaszorítására törekedett, de céljait csak korlátozott mértékben sikerült megvalósítania.

I. Ferenc József uralkodásának végére már 300.000 zsidó élt Ausztriában, közülük kétszázezren a fővárosban, Bécsben, ahol a lakosság több mint 10%-át tették ki.

Az első köztársaság idején (1919–34) számos zsidó töltött be fontos politikai tisztséget, elsősorban a Szociáldemokrata Párt színeiben. Az asszimilált zsidóság jelentős része a baloldali mozgalmakat támogatta, többek között azért, mert csak ebben a közegben nem korlátozták egyáltalán az előrejutásukat. Az osztrák zsidók biztonságérzete Hitler hatalomra jutásával rendült meg, és sokan a kivándorlás mellett döntöttek. Az 1938-ban bekövetkezett Anschlußt követően Ausztriában is bevezették a náci faji törvényeket, melyek több mint 200.000 embert érintettek. Hamarosan megnyílt az első koncentrációs tábor a Linz közelében fekvő Mauthausenben, mely eleinte büntetőtáborként üzemelt a rendszer ellenségeinek minősített személyek számára.

A holokauszt pusztítása

Az 1938. novemberi Kristályéjszaka pogromjai hatalmas pusztítást végeztek szerte Ausztriában. A bécsi zsinagógák nagy részét megsemmisítették, a zsidó üzleteket kirabolták. A Hitlerjugend és az SA milicistái 27 zsidót gyilkoltak meg egyetlen éjszaka alatt és további százakat bántalmaztak. Ezt követően zsidók ezreit tartóztatták le és deportálták a dachaui vagy a buchenwaldi koncentrációs táborba. Az egyre fokozódó terror következtében 1938 és 1940 között 117.000 zsidó hagyta el Ausztriát. Jelentős részük Angliába vagy az Egyesült Államokba települt át, de sokan vándoroltak ki Palesztinába is.

A második világháború alatt a zsidó lakossággal kapcsolatos náci politika középpontjában eleinte a zsidó vagyon megkaparintása és a zsidók emigrációra kényszerítése volt, majd megkezdődtek a kitoloncolások is a megszállt keleti területekre. 1941-ben megszűnt a legális kivándorlás lehetősége, majd az év októberében elkezdődtek a tömeges deportálások, melyek során 35.000 zsidót hurcoltak Bécsből a kelet-európai gettókba, főleg Minszkbe, Rigába, Lublinba és Lodzba. A Minszkbe és Rigába küldött zsidók többségét nem sokkal érkezésük után az Einsatzgruppe különítményei meggyilkolták. Rajtuk kívül több mint 15.000 bécsi zsidót Theresienstadtba deportáltak, további ezreket pedig különböző németországi koncentrációs táborokba. 1942 végére csak 7000 zsidó maradt Ausztriában. Mire 1945 áprilisában és májusában a szovjet és az amerikai erők megszállták Ausztriát, 65.500 zsidó vált a népirtás áldozatává.

Antiszemitizmus a háború után

A holokauszt után a túlélők jelentős része hontalanok táborába került. Akiknek nem volt hova visszatérniük, vagy nem akartak visszatérni eredeti lakóhelyükre, akár hosszú évekre is ezekben a táborokban maradtak és Palesztinából érkező önkéntesek csoportjai, illetve amerikai zsidó szervezetek dolgozói segítették őket. 1955-ig körülbelül 250–300.000 „lakóhelyét elhagyni kényszerült személy” élt Ausztriában. Végül mintegy háromezren maradtak az országban, és létrehozták az új zsidó közösséget. Az 1956-os magyar forradalom alatt nagyjából 200.000 magyar menekült Ausztrián át nyugatra. Köztük volt 17.000, jelentős részben vallásos zsidó, akiknek egy része a maradás mellett döntött, és a továbbiakban a bécsi hitközséget erősítette. A kilencvenes években a felbomló Szovjetunióból is több ezer zsidó települt át Ausztriába, köztük a hagyományaikhoz erősen ragaszkodó kaukázusi zsidók.

Ausztriában a háború után sem szűnt meg az antiszemitizmus, és a náci időszakban magas katonai vagy politikai pozíciót betöltő személyek közül is többen fontos tisztségekhez jutottak. A múlttal való szembenézés és a kárpótlásra való hajlandóság sokkal kevésbé volt sikeres Ausztriában, mint Németországban. Elterjedt volt az a nézet, hogy Ausztria is a német birodalmi törekvések áldozata lett, és ennek megfelelően minden felelősség a németeket terheli. 1986 és 1992 között az a Kurt Waldheim volt Ausztria elnöke, aki a háború alatt a Wehrmacht tisztjeként szolgált. Nem egyértelmű a megítélése a működése alatt nagy népszerűségnek örvendő Bruno Kreiskynek sem, aki 1959 és 1966 között Ausztria külügyminisztere, majd 1970 és 1983 között kancellárja volt. A zsidó származású szociáldemokrata politikus rendkívül kritikus volt Izraellel szemben, Menáchem Begint terroristának, az izraeli jobboldalt pedig fasisztának titulálta. Emellett baráti viszonyt ápolt a palesztin terrorszervezetek képviselőivel és olyan diktátorokkal, mint a líbiai Muammar Kadhafi. Elnéző volt az egykori nácik ismételt politikai szerepvállalásával, saját kabinetjében is megtűrt négy, náci múlttal rendelkező munkatársat.

Napjaink zsidósága

Az utóbbi évtizedekben Ausztriá­ban is egyre nagyobb problémát okoz a muszlim bevándorlók körében megjelenő radikalizmus, mely­nek szomorú példája a múlt hó­napban történt, emberéleteket is kö­vetelő merénylet.

Napjainkban mintegy 15.000 zsidó él Ausztriában. Nagy többségük a jelentős ortodox közösséggel büszkélkedő Bécsben él, de működik kisebb hitközség Grazban, Linzben, Salzburgban és Innsbruckban is. Bécsben mintegy tizenöt zsinagóga, három mikve, két múzeum, számos kóser étterem, hentes, pékség, kulturális központ, ifjúsági szervezet, iskola és jesiva működik, tehát a teljes zsidó infrastruktúra kiépült ismét. A többi osztrák nagyvárosban inkább csak jelképes zsidó életet találunk.

Az Ausztria, közelebbről az osztrák Alpok, illetve a főváros, Bécs nyújtotta látnivalók természetesen a vallásos zsidó turistákat is vonzzák. Ennek megfelelően a kóser éttermek és boltok mellett több szállodában is rendelhető kóser reggeli, és mintegy két évtizeddel ezelőtt kóser szállodát nyitottak a Salzburgtól nem messze fekvő Saalbach-Hinterglemmben, mely nyáron a kirándulókat, télen a síelni vágyókat várja glatt kóser étteremmel, mikvével és zsinagógával.

A Chábád mozgalom évtizedek óta aktív Ausztriában, és ma már több mint húsz rabbija segíti a közösséget. A Chábád zsinagógákat, óvodákat, közösségi központokat, jesivát, egyetemi centrumokat és mikvét hozott létre Bécsben, és a kóser ellátásban is fontos szerepet vállal. Néhány évvel ezelőtt Salzburgban is megnyílt egy Chábád-központ. A lubavicsi küldöttek nagy hangsúlyt fektetnek az egykori Szovjetunióból bevándorolt zsidók oktatására és az Ausztriába érkező zsidó turisták igényeinek kielégítésére. A Chábád mozgalom tevékenységének fontos elismerését jelzi, hogy a város zsidók által sűrűn lakott II. kerületében teret neveztek el a Lubavicsi Rebbéről, mely a Rabbiner Schneerson Platz nevet viseli.

Egész Európát megrázta a bécsi terrortámadás

Az első támadásra november 2-án, a Seitenstettengasse-i zsinagóga környékén került sor, amely azonban este 8-kor már üres volt – derült ki a Bécsi Izraelita Felekezeti Közösség (IKG) nyilatkozatából.

Az osztrák fővárost ért terrortámadás egész Európát sokkolta. Az országok vezetőinek üzenetei mind egyértelművé tették: a támadás egész Európát érte és Európának fel kell ez ellen lépnie. „Ez a mi Európánk. Ellenségeinknek tudniuk kell, kikkel van dolguk. Semmiben nem fogunk engedni” – írta Emmanuel Macron francia elnök, aki maga is szembe kellett, hogy nézzen az elmúlt időszakban az országát sújtó terrorral.

Orbán Viktor Sebastian Kurz osztrák kancellárhoz intézett videóüzenetében együttérzéséről biztosította az osztrákokat: „Az önökkel szembeni támadás a velünk szembeni támadás, az önök fájdalma a mi fájdalmunk, az önök kihívása a mi kihívásunk is. Teljes mellszélességgel állunk Ausztria polgárai mellett.”

A zsidó közösséget különösen megrázta a támadás világszerte. „Sajnos Ausztriában nem ismeretlen a fundamentalista iszlám általi erőszak. Ugyanennél a zsinagógánál volt már antiszemita terrortámadás. Az utóbbi években pedig megszaporodtak az antiszemita gyűlöletcselekmények. Csak 2019-ben 550 antiszemita gyűlölet-cselekmény volt Ausztriában” – nyilatkozta a 168 órának Köves Slomó rabbi.

Yaakov Frenkel, a bécsi zsidó közösség elöljárója az Arutz Sheva magazinnak adott interjújában a zsidó közösség reakcióiról beszélt. „Bécs hosszú éveken keresztül a világ egyik legbiztonságosabb városának számított. Ez az eset meglepetésként ért minket is és a rendfenntartó erőket is”. Bár szerinte nem a zsidó közösség volt az elsődleges célpont, ezzel együtt a zsidók között nyugtalanság lett úrrá. Frenkel elmondta azt is, hogy a zsidó közösség körül teljes a készültség.

Oskar Deutsch, a Bécsi Zsidó Hitközség elnöke szerint nem zárható ki az antiszemita indíték: „A merénylet a központi zsinagóga közelében kezdődött, így elképzelhető, hogy az iszlamista támadónak antiszemita indítéka is volt. Ebből is látszik, hogy az antiszemitizmus, mely a radikális iszlám egyik alappillére, nem csak a zsidókra veszélyes, hanem mindenkire, akinek fontos a szabadság, a demokrácia és a humanista értékrend”.

Az Iszlám Állammal szimpatizáló, albán származású elkövető azonosítása után az Európai Rabbik Konferenciája (CER) közleményt adott ki, melyben a radikális muszlim csoportok szigorúbb ellenőrzését kérték.

Mozaik

Judenburg – Stájerország egyik legrégebbi városa a Judenburg – Zsidóvár nevet viseli. A Mu­ra völgyében fekvő város nevét elő­ször egy 1075-ből származó irat említi, de a történészek szerint akkor valószínűleg már vagy egy évszázada éltek ott zsidók. A vá­ros régi kereskedelmi út mentén fekszik, és, úgy tűnik, a leginkább ak­tív helyi kereskedőkről, a zsidókról kapta a nevét. Ez természetesen nem akadályozta meg a környékbe­li lakosságot abban, hogy a zsidókat több ízben is kiűzzék a róluk elne­vezett városból vagy vérvádakkal törjenek az életükre, de a zsidók mindannyiszor visszatértek a városukba, melynek egyik hosszú utcája a Judengasse – Zsidó utca. Ha ez nem lenne elég, a város címerében is zsidó alak szerepel: az osztrák sas fölött csúcsos zsidókalapot (Judenhut) viselő férfifej. A főtér egyik házát zsidókalapos férfifej faragványa díszíti, a hagyomány szerint az épület egykor a város zsinagógája volt, a régi városkaput pedig a mai napig Judenthürlnek nevezik annak a zsidónak az emlékére, akit egyszer egy mészárlás során utolsóként fogtak el, és a kapuhoz láncoltak. A városkában jelenleg mindössze néhány zsidó él, akik a grazi hitközséghez tartoznak.

Judengasse – Zsidó utca. Nem ritka, hogy osztrák városokban Judengasse nevű, sokszor régi, girbegurba, szűk utcára lelünk. E tulajdonságokra mutat a név is: a Gasse keskeny utcát, sikátort jelent. Ezekben az utcácskákban laktak régen kizárólag, vagy túlnyomó részben a település zsidó lakosai. Nem feltétlenül voltak gettók abban az értelemben, hogy sok helyen máshol is megengedték a zsidók számára a letelepedést, de jellemzően teljes egészében zsidó lakosok népesítették be a Judengasse házait.

Hofjude – az osztrák császár udvarában mindig megtalálható volt az uralkodó kegyeit élvező, nagyon gazdag Hofjude, az udvari zsidó, aki szolgálatai fejében mentesült a zsidókat sújtó korlátozások alól. A Hofjude gyakran az egész közösséget képviselte és védelmezte az uralkodói önkénnyel szemben. Ez a szerepkör apáról fiúra öröklődhetett, de nem volt teljesen kockázatmentes, mivel, ha az uralkodó szeszélye és a történelem fordulatai úgy hozták, akár ki is végeztethették a korábbi kegyencet.

Naftali Deutsch írása

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 136. szám – 2020. november 1.