A George Floyd brutális meggyilkolását követő erőszak- és gyújtogatási hullám egy alapvetően békés tüntetéssorozat „mellékterméke” volt, amelyet nagyrészt a feketékkel szembeni igazságtalanságok ellen joggal fellépő Black Lives Matters kezdeményezett. A #BLM-nek azonban van egy kevésbé ismert, sötét oldala is.
#BlackLivesMatter – hirdetik transzparenseken és plakátokon, tüntetéseken és pólókon, és ezen persze nincs mit vitatni: ahogy George Floyd szörnyű halála és sok más, afroamerikaiakkal szembeni rendőri erőszak példája is mutatja, természetes, hogy a feketék élete számít – ahogy mindenki másé is. A szervezet neve mindenesetre azt sugallja, hogy a rendőri erőszaknak áldozatul eső feketék sorsa minden esetben a bőrszínükkel függ össze, hiszen állítólag máig „szisztematikus” a társadalmi elnyomatásuk.
Aztán hamar kiderült, hogy vannak fekete életek, amelyek számítanak, és vannak, amelyek nem.
Napokkal a Floyd-gyilkosság után a Missouri állambeli St. Louisban utcai randalírozók lelőtték David Dorn nyugalmazott rendőrkapitányt, aki barátja zálogboltját próbálta védeni az erőszakos fosztogatóktól. A CBS beszámolója szerint „a meglőtt rendőr hosszú percekig még életben volt, a járdán feküdt, de senki sem segített neki, nem ment oda hozzá, a mentőket a videó készítője értesítette”, és, tegyük hozzá: David Dornból valamiért nem lett az antirasszista harc hőse, mint Floydból.
A közbeszéd az amúgy is politikai korrektség sújtotta Egyesült Államokban rohamtempóban változik a még kevesebb szólásszabadság irányába. A tüntetések üzenetei és maguk a tüntetők valójában nem bírálhatók, a bírálók nagyon hamar megkapják az érzéketlenség vagy a néha nem is olyan bújtatott rasszizmus vádját. A BLM-szervezte demonstrációk körei nem egyszer élnek a fehér bűntudat keltésével, még évtizedekkel a szégyenletes szegregáció megszűnése, a polgárjogi törvények elfogadása, a feketék társadalmi mobilitását, középosztályuk megerősödését lehetővé tevő multikulturális társadalom létrejötte után is.
Így történhetett meg, hogy lemondani kényszerült posztjáról a Philadelphia Inquirer c. lap főszerkesztője, mivel Az épületek is számítanak címmel számoltak be a vandál pusztításról, a The New York Times pedig úgy érezte, bocsánatot kell kérnie, amiért véleményrovatában egy republikánus szenátor katonai fellépést sürgethetett az erőszak ellen (a rovatvezető végül távozott is). Azt pedig, hogy a hála nem politikai kategória, a nemzetközi antiszemitizmust monitorozó Anti-Defamation League vezetője tapasztalhatta meg: hiába rakott ki Jonathan Greenblatt a Twitteren egy, a Floyd-gyilkosság után a fekete közösséggel szolidáris, a „szisztemikus igazságtalanságot és egyenlőtlenséget” ostorozó közleményt, sorozatban kapta meg válaszul, hogy ezek „üres szavak”, foglalkozzon inkább a palesztinokkal, az ADL ne küldjön (!) amerikai rendőröket tréningre a rasszista Izraelbe, különben is, a cionizmust, és így az apartheidet támogatják.
Legkésőbb ezen a ponton világossá válhat, hogy ha van „szisztemikus” gond ebben a „rendszerben”, az a BLM-szervezők és hozzájuk többé-kevésbé kapcsolódó aktivisták egy részének Izrael- és zsidóellenes előítéletessége, az ezerszer hallott és még többször megcáfolt konspirációs és rasszizmus-vádak ismételt előkerülése.
Azt még talán lehetne véletlennek tekinteni, hogy Los Angelesben kóser, illetve zsidó tulajdonú boltokat is kifosztottak, azt azonban már kevésbé, hogy a Beth-El imaházra „Free Palestine” és „F*ck Israel” feliratot festettek, megrongálták a Baba Sale zsinagógát, de még Raoul Wallenberg szobrát is lefújták graffitivel.
Mindez nem új keletű probléma, éppen az ADL nevezett elnöke tette világossá egy 2016-os olvasói levelében, hogy bár kiállnak a feketéket érő rasszizmus ellen, a szervezet nem támogatja a BLM-et, nincs hivatalos kapcsolatuk „aktivisták azon csoportjával, akik állításuk szerint tagjai ennek a kezdeményezésnek”, és tudatában vannak annak, hogy a BLM-vezetők egy kis része támogatott Izrael-ellenes, bojkottpárti és esetenként antiszemita álláspontokat.
Nem a semmiből jött elő az sem, hogy a mostani BLM-tüntetéseken felbukkant a „Palestinian Lives Mat-
ter” szlogen is, emlékeztetve a sok évtizedes „cionista területfoglalásra”, egyben párhuzamot vonva a Floyd-gyilkosság és egy jeruzsálemi autista palesztin fiatalember, Iyad Halak tragikus lelövése között. Az országos BLM-tüntetésekhez csatlakozó Izrael-ellenes BDS bojkottmozgalom állásfoglalásában hangsúlyozta: „Ahogy az izraeli megszálló csapatok arra szolgálnak, hogy a palesztinellenes apartheid-rendszert tovább erősítsék, úgy az USA rendőri erői azt a célt szolgálják, hogy az amerikai fehérek domináns hatalmi helyzetét, privilégiumait erősítsék.”
Mint azt Philip Carl Salzman cikke („Where Does Black Lives Matter’s Anti-Semitism Come From?”) a Gatestone Institute oldalán megállapítja, a BLM antiszemitizmusa az úgynevezett interszekcionalitás elméletből eredeztethető: minden elnyomás minden más elnyomással összefügg, a feketéké a palesztinokkal is (dacára annak, hogy a palesztinok sose voltak rabszolgák, és esetükben véletlenül sem beszélhetünk múltbéli faji üldöztetésről).
A 2016-os írás apropója a BLM platformja volt, amely szerint „Izrael apartheid állam, amely diszkriminációt alkalmaz a palesztin néppel szemben”, Amerika pedig segédkezet nyújt ehhez a „genocídiumhoz”. Ezzel a BLM kizárólag egy külföldi államot tüntetett ki kritikus figyelmével, történetesen pont a zsidót. Talán azért, mert meggyőződésük szerint az izraeliek is segítik a feketék, nők és sérültek (!) elnyomását szerte a világban.
Ugyancsak még 2016-ban hívta fel a figyelmet Alan Dershowitz arra, hogy más radikális szervezetekhez hasonlóan (MoveOn, CodePink, Occupy Wall Street) a BLM is eltanácsolja Izrael barátait a mozgalomban való részvételtől, és elvárja aktivistáitól, hogy tagadják meg a zsidó állam és a cionizmus támogatását. A St. Louis-i Susan Talve-nak anno az arcába is mondták, hogy Izrael melletti kiállása összeférhetetlen BLM-beli antirasszista munkájával. Ugyanabban az évben a BLM aktivistái is közreműködtek egy chicagói meleg rendezvény szétverésében, mivel azon egy izraeli meleg csoport is részt vett – emlékeztetett Dershowitz, és felhívja a figyelmet: ezeknek a szélsőséges szervezeteknek nem Izrael gázai vagy ciszjordániai cselekedeteivel van gondja, hanem Izrael létével.
A DiscoverTheNetworks honlap részletesen feltárta a BLM hátterét. Eszerint a #BlackLivesMattert 2013-ban a hírhedt Fekete Párducokat példaképüknek tekintő radikális marxista forradalmárok alapították, hogy felhívják a figyelmet a feketékkel szembeni rendőri erőszakra. Ugyanakkor kezdettől fogva magát Amerikát tartották „rasszista, szexista, homofób” nemzetnek, és ugyancsak kezdettől fogva beszéltek az afroamerikaiak „rendszerszerű” elnyomásáról, fegyvert örömmel használó fehér rendőrökről, akik direkt, rasszizmusból ölnek időnként feketéket. Differenciálatlan, szélsőséges, fehér- és rendőrellenes retorikájuk nemcsak azt érte el sok helyütt, hogy az intézkedő rendőrök sok városban testkamerát kaptak (ezen nincs is kivetnivaló), de azt is, hogy a rendőrök sok helyen elbizonytalanodak, nem intézkedtek, ahol pedig sürgős rendőri beavatkozásra lett volna szükség, ez az ún. „Ferguson-hatás”.
2015-ben a BLM egyik alapítója, Patrisse Cullors is részt vett egy tíznapos körúton a „megszállt Ciszjordániában” (Júdea és Szamária), amit azzal a céllal szerveztek, hogy párhuzamot vonhassanak az izraeli palesztinok és az amerikai feketék sorsa között. Nem csoda, hogy még abban az évben ezer másik aláíróval együtt ő is kezdeményezte „Palesztina felszabadítását”, Izrael gázai „mészárlásainak” és „telepes kolonializmusának” leállítását, és felhívták a fekete szervezeteket, hogy támogassák az Izrael-ellenes bojkottmozgalmat. Egy évre rá hivatalos BLM-delegáció is ellátogatott Izraelbe, hogy szolidaritásukról biztosítsák a palesztin „ellenállókat” (és mint írják: „és más bennszülött közösségeket”) a cionizmus, a rasszizmus, a kapitalizmus, az imperializmus elleni „globális harcukban.”
Azt a jelzőt valamiért hiába is keresnénk a nyilatkozatban, hogy a palesztinok „erőszakmentes” harcát támogatnák – de ez csak a véletlen műve lehet.
Seres László írása
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 131. szám – 2020. június 1.