A szemünk előtt kibontakozó belső intifáda nemcsak embereket fog eltemetni, hanem egy sor álmot is a Közel-Kelet jövőjével kapcsolatban. 

Az első ilyen álom arról szólt, hogy ha Izrael megszűnik zsidó államnak lenni és ehelyett az „összes polgára államává válik”, akkor ez lezárja a százéves arab-izraeli konfliktust.

Izrael arab lakosai még sohasem voltak ilyen közel az álom megvalósításához, mint néhány nappal ezelőtt. Az Ábrahám-egyezmények remek megélhetést ígértek, a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok új munkalehetőségeket nyitottak az arabul beszélő és a térség kultúráját ismerő izraeli arabok előtt. A politikai életben a kisebbségi pártok váltak a mérleg nyelvévé. A politikai elit végre számottevő erőforrásokat biztosított az arab közösségek belső problémáinak megoldására.

 Mindennek ellenére, a csúcsra érve, az izraeli arab közösség hátat fordított a jövőnek, és visszatért a múltba.

A második ilyen álom Simon Peresz látomása volt, az új, Európai Unió-típusú Közel-Keleté. Az Unióhoz hasonlóan ez a terv is egy gigantikus megvesztegetési ügyleten alapult. Ha majd a Közel-Kelet népei megízlelik az anyagi jólétet, akkor lemondanak az atavisztikus törzsi fixációikról és dühödt nacionalistákból jóllakott fogyasztóvá lényegülnek át. Izraelnek a Japánt is meghaladó 41 ezer dolláros egy főre eső nemzeti jövedelme hegyként magasodik a környező országok nyomora fölé. Mégsem volt elég arra, hogy „megvesztegesse” az arab kisebbséget.

 Ők inkább az 1700 dolláros gázai modellt választották.

A harmadik álom, ami makacs kórokozóként kapaszkodik a nyugati értelmiség elméjébe, arról szól, hogy tulajdonképpen ők a teremtés koronája és végső soron mindenki olyan akar lenni, mint ők. A világ neanderthali kövületei előbb-utóbb belátják tévedésüket és megtérnek a liberális demokrácia keblére. Mi több, egy determinisztikus folyamatról van szó, mely szükségszerűvé teszi, hogy a világ egyre inkább olyanná váljon, mint pl. Svédország. Eszerint az elmélet szerint Izrael arab kisebbsége a legjobb úton haladt efelé a cél felé, és csupán a zsidók primitív politikai ösztönei állják útjukat.

 Az izraeli arab kisebbség ennek is hátat fordított, és inkább a Hámász-féle jövőmodellt választotta.

A negyedik ilyen álom az Oslói Révület, mely azt próbálta elhitetni velünk és a világgal, hogy a százéves háború nem Lodról, Jaffóról es Akkóról szól, hanem Ramalláról es Hebronról. Hogy amit a Jordán és a tenger között élő arab lakosok akarnak, az a status quo ante 1967, és nem a status quo ante 1948. Hogy háromnegyed évszázad után a Függetlenségi Háború véget ért.

 1948 óta első alkalommal újra Lod, Jaffo és Akkó birtoklásáért folyik a harc. Ha ez nem elég világos beszéd, akkor nem tudom, hogy mi az.

Biztos lesznek olyanok, akik az illúzióikat mentve megpróbálják újra a zsidókra hárítani a felelősséget. Objektíven szemlélve ez meglehetősen lekezelő, talán rasszista hozzáállás Izrael arab lakosaival szemben. Nem magatehetetlen kiskorúakról van szó, hanem egy büszke és magabiztos közösségről, amelyik nem szégyelli az etnikai identitását.

Zsabotyinszkij a Vasfal című írásában ennél sokkal több tisztelettel és hozzáértéssel elemezte az arabok politikai kultúráját, és sohasem hitt abban, hogy meg lehet őket vásárolni jóléttel, liberalizmussal, egyenlőséggel stb. Ezekkel a nyugati luxuscikkekkel csupán annyit sikerült elérnünk, hogy elhalasztottuk a robbanás időpontját.

 Ami a szemünk előtt kibontakozik, az a Közel-Kelet többi országából jól ismert törzsi tél, amit a javíthatatlan széplelkek anno Arab Tavasznak neveztek.

Robert C. Castel írása

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 143. szám – 2021. június 1.