Dr. Elliott Malamet: abortusz és eutanázia zsidó szemmel

Dr. Elliott Malamet, az Ashkenazium meghívására Budapestre érkezett vendégprofesszor, előadás-sorozatának legutóbbi részében két jelentős orvosetikai kérdést vizsgált: az abortuszt és az eutanáziát. Az előadás során a zsidó vallási hagyományok, a Talmud és a modern orvostudomány nézőpontjából elemezte ezeket az összetett problémákat.

Az abortusz kérdése a zsidó hagyományban

A Talmud közvetlenül nem foglalkozik az abortusszal, egyetlen helyen utal rá, ahol a vetélés anyagi kárként jelenik meg, kivéve, ha az anya életét is veszélyezteti (2Mózes 21:22-23). A zsidó hagyomány, a kereszténységgel ellentétben, nem tekinti a magzatot teljes jogú emberi lénynek (ubar), hanem az anya részeként kezeli. Ezért az abortuszt sem sorolja egyértelműen az emberölés kategóriájába, bár ez nem jelenti azt, hogy minden esetben engedélyezett lenne.

A Misna (Oholot 7:6) és a Talmud (Szanhedrin 72B) egyértelműen kimondja, hogy ha a vajúdó nő élete veszélybe kerül, a magzat feláldozható a megmentése érdekében, de ha a születési folyamat már megkezdődött, a magzatot teljes értékű életként kezelik. Rási szerint a magzat születés előtt nem számít nefesnek (élő személynek), míg a Rámbám szigorúbb értelmezésében az abortusz kizárólag az anya életének védelmében elfogadható.

Így működik napjainkban

Napjainkban a zsidó vallási megközelítések eltérőek. A megengedőbb álláspontok szerint az anya egészségének megőrzése vagy a magzat súlyos betegsége indokolhatja az abortuszt, míg az ortodox rabbik többsége szigorúan ellenzi. A zsidó jog (háláchá) nem biztosít a nők számára teljes döntési szabadságot terhességük felett, de elismeri az életük védelmének jogát. A pikuách nefesh (az élet védelmének parancsa) alapján az abortusz kizárólag akkor megengedett, ha a terhesség közvetlen életveszélyt jelent az anyára nézve. A megengedőbb értelmezések szerint az önvédelem kiterjedhet a lelki gyötrelem és szégyen elkerülésére is, de az abortusz minden esetben rendkívüli intézkedésnek számít.

Az eutanázia és az élet végének kérdése

A zsidó jog egyik legfontosabb alapelve az élet szentsége, amelynek megőrzése minden más vallási előírást felülírhat. A betegek gyógyítása és az életmentés kötelessége olyan erős parancs, hogy még akkor is kötelező, ha csak rövid időre hosszabbítható meg az élet. A judaizmus azonban nem ismeri el az egyén önrendelkezési jogát saját élete felett, mivel azt isteni ajándéknak tekinti.

Ugyanakkor a szenvedés enyhítésének kötelessége is fontos erkölcsi elv. A Talmud szerint a rendkívüli szenvedés rosszabb lehet, mint a halál, ami felveti a kérdést, hogyan lehet egyensúlyt teremteni az életmentés és a szenvedés csökkentésének parancsa között. Mivel a szenvedés egyéni tapasztalat, a beteg dönthet úgy, hogy elviseli azt, de a zsidó jog nem támogatja a mesterséges életvéget.

Komoly erkölcsi és vallási kérdések

A goses (haldokló beteg) fogalma kulcsszerepet játszik az eutanázia kérdésében. A zsidó hagyomány szerint a haldokló beteg természetes halálát nem szabad mesterségesen meghosszabbítani, de aktívan megrövidíteni sem. Az orvostudomány fejlődése azonban új dilemmákat vet fel: míg korábban a goses kategóriába sorolt betegek várható élettartama legfeljebb 72 óra volt, ma az orvosi technológia révén meghatározatlan ideig életben tarthatók. Ez a helyzet a háláchikus értelmezések újragondolását teszi szükségessé.

Az előadás rávilágított arra, hogy az orvostudomány fejlődése mind az abortusz, mind az életvégi döntések kapcsán komoly erkölcsi és vallási kérdéseket vet fel. A klasszikus zsidó forrásokat folyamatosan újra kell értelmezni ahhoz, hogy azok alkalmazhatók maradjanak a 21. század kihívásaira, miközben megőrizzük az élet szentségét és a szenvedés enyhítésének erkölcsi felelősségét.

Fotó: Almássy Bettina

Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.