A zsidó „leány-konfirmáció” és Sávuot

Az elfelejtett ünneptől a tóraadásra időzített leányavatásig

A Judapest anno rovata a neológiában elterjedt szertartás fejlődését idézi fel, melynek célja a zsidó leánykák hitben való megerősítése volt, egyfajta közös bát micva ünnepség keretében, melyet kezdetben keresztény terminológiával élve konfirmációnak neveztek. A leányünnep felidézésének külön apropóját adja, hogy jellemzően Sávuotkor, de legalábbis tavasszal tartották. 

A kifelejtett Sávuot

Még mielőtt az leányünnepségre térnénk rá, kultúrtörténeti érdekességként közöljük az Egyenlőség egy 1889-ben napvilágot látott érdekes publicisztikáját. Az asszimilációpár­ti zsidók hetilapjának szerkesztőségében több szülő is jelezte, hogy gyer­mekeiknek az egyébként is a minimumra redukált, az ünnepek megtartásához szükséges engedményeket is vonakodtak megadni a középiskolai igazgatók Sávuot ünnepén.

A vonakodás oka egészen egyszerű volt: az igazgatóknak nem volt tudomásuk a tóraadás ünnepéről, ugyanis az nem szerepelt abban az 1877-es miniszteri rendeletben, melyet minden középiskolai igazgató megkapott. A rendelet szövege így hangzott:

„Izraelita ünnepek alatt értendők: a) rosch-haschonó, újév 2 nap­ja – b) jom hakipurim, engesztelődés 1 napja – c) szucot, sátoros ün­nep 1. 2. 8. napjának fele-fele – d) peschach, húsvét 1. 2. 7. 8. napjának fe­le-fele. Ezen összesen 6 egyfél napon joga van az izraelita tanulónak nem írni és nem rajzolni, ha szülei er­re vonatkozó óhajtásukat írásban bejelentették az igazgatónak.”1

Na tehát hiába is kérte a jámbor iz­raelita szülő az igazgatót, hogy gyer­mekét mentsék fel az írás és raj­zolás alól, a precíz igazgató végig­húz­ta az ujját a zsidó ünnepek lis­tá­ján, ahol bizony nem szerepelt Sá­vuot, hát természetes dolog, hogy vonakodott megadni az engedélyt… Másfelől viszont felmerül a kér­dés, hogy 1877-ben a kultuszminiszter kitől és miképpen tájékozódott az ünnepekről, továbbá, hogy ez a több szempontból is hibás lista (hiszen Szukkotnak a 9. napja is ünnepnap, de még ha Smini Áceretet külön is kezeljük Szukkottól, Szimchát Tóra így is, úgy is hiányzik) mégis hogyan lehet, hogy 12 évig úgy volt használatban, hogy előtte ez különösebben senkinek sem okozott gondot?

Az eset ma már megmosolyogtató, azonban akkor számos zsidó családnak okozott komoly fejfájást a szombati és ünnepnapi írás. A zsidó felekezetet gyakorlatilag választás elé helyezték: ha középiskolába megy, akkor vállalja, hogy megszegi a vallási törvényeket, ha viszont ezt megtagadja, akkor kicsapják az iskolából. Szabolcsi Miksa (1857–1915) újságíró, a korszak egyik fő neológ véleményformálója sze­rint a keresztény elit ilyen formán akarta minél távolabb tartani a haladó zsidókat az intellektuális pályától,2 s ezáltal az ország vezetésétől, hiszen az orthodox és más vallásos zsidóknál fel sem merült, hogy „kompromisszumot” hozzon a Tórával szemben.

Hát ilyen is volt az 1867-es eman­cipációs törvény és az 1895-ös recep­ciós törvény közötti időszak. De tér­jünk inkább át a vallástörténetre.

 

A bizalmatlanul fogadott „zsidó leány-konfirmáció”

„[…] már ki is van tűzve az ünnepély napja és a pesti [neológ – szerk.] izr. hitközség története maholnap gazdagabb lesz egy zsidó konfirmáció – kísérletével”3 – kezdte főoldali cikkét 1888 tavaszán az Egyenlőség újságírója, aki távolságtartást és elővigyázatosságot sugall olvasóinak. A neológ hitközség által engedélyezett, egyébként magánkezdeményezés a keresztény konfirmáció intézményét igyekezett implementálni zsinagógai környezetbe, célja pedig az volt, hogy az iskolától elváló zsidó leányok egy zsinagógai ünnepélyen nyerjenek megerősítést hitükben és nyilvánítsák ki a felekezethez való hűségüket.

Nem véletlen, hogy egy ilyen ün­nepély életre hívása nem az ortho­dox (habár az orthodoxián belül is időről időre felmerülő téma volt a leánynevelés mikéntje), hanem a neológ hitközségben jelent meg, ahol egyre szélesebb körben volt tapasztalható a fiatalabb generációk vallást hanyagoló életmódja, mely a későbbiekben egyre gyakrabban ve­zetett a kitérésekhez. Az ok tehát adott és ismert volt, azonban még a neológián belül is furcsállották ezt a külsőségekben gazdag, azonban a valódi célt el nem érő intézményt. Az újságíró maga is megjegyzi, hogy a hittanoktatás módján kellene változtatni, mert egy ünnepség nem fog senkit sem a vallásához kötni, ahogy írta:

„Nyilvános vizsgának is akarják a konfirmációt elnevezni; de eltekintve attól, hogy ezen elnevezés már azon okból sem felel meg, mert a vizsgálat nem kötelező, a feleletek, melyek ily ünnepélyes alkalommal a növendékek részéről az egyes hittani kérdésekre adatnak, csakis betanult szerep gyanánt jöhetnek számba; lényegesen különböznek azok ama szabadon előadott feleletektől, melyeket egy nem a közönség kielégítésére és gyönyörködtetésére inscenált, hanem a tanítás szellemét és irányát föltüntetni törekvő vizsgán a növendéktől nyerünk.

Nem arról tesznek majd tanúságot, amit tudnak és éreznek, hanem arról amit betanultak; meg nem értett, csak a szóhoz kötött, de a lélekben nem gyökerező tételekből állnak a feleletek.”4

 

„Frivol játék”

1888. június 2-án, szombat délután volt a pesti neológia első zsidó konfirmációja a Síp utcai fiúiskola dísztermében és imaházában: „A pesti izr. Hitközség elöljárósága – erről meg vagyunk győződve – nem tudta, milyen frivol játékot akarnak űzni a zsidó hittel és szokásokkal, midőn konfirmáció kísérletére az engedelmet megadta.”5 Az Egyenlőséget az háborította legjobban fel, hogy „komédiához használták fel a Tóra szentségét”, ugyanis a konfirmációt szervező tanár nyilvánosan, Tóra-tekercsből felolvasott Mózes II., III. és V. könyvéből, – „csak amerikai reform hitközségektől telhet ki annyi vakmerőség a zsidó vallás iránt” – kommentálták a rövid beszámolót, melyet egy újabb főoldali cikk követett a következő szám­ban.

Hogyan is történt ez a délután? 68, ünneplőbe öltöztetett, kezeikben könyvecskét szorongató 12–15 éves leány várta a közönséget a Síp utcában. A könyvecske tartalmazta a részletes programot és a kérdés-feleleteket is. A leánykák egyszerre pattantak fel, mikor az ajtóban megjelent tanáruk dr. Bak Izrael (1840–1894) rabbi, akit „Boruch habó”-val köszöntettek, mely éneküket fisharmónium kísért – erre állítólag Wahrmann Mór (1832–1892) országgyűlési képviselő, a hitközség elnöke tréfásan megjegyezte egy mellette ülőnek, hogy „Dr. Bak, úgy látszik, saját magát akarja ünnepélyesen megkonfirmálni.”6

A leányok ezt követően a 145. zsoltárt énekelték, melyet a cikk írója szerint hébertudás nem lévén latin betűs átiratból olvastak, de ezt végül is kompenzálta a szép ének. Bak rabbi ezután kivette a frigyszekrényből a Tórát és három szakaszt olvasott fel, először a Tízparancsolatot, majd a Ködosimból egy részletet, végül pedig a „Smá” és a „v’ohavtó” szakaszokat, melyek után egyenként egy-egy leány felolvasta a szakaszok magyar fordítását. Utána újból ének, majd Bak egyórás beszéde, végül a várva-várt „vizsga”, ami hat kérdésből és feleletből állt, melyet a lányok közösen olvastak fel a könyvecskéikből – „Azokban meg volt mondva, mit hisznek és milyen vallásos zsidó leányok ők már most.”7

 

Sávuot és a „leány-konfirmáció”

Na de valójában mi köze is van a leány-konfirmációnak, vagy ahogy a későbbiekben egyre gyakrabban, a keresztény terminológiát kerülve, inkább „fogadalmi ünnepségnek” nevezett eseménynek Sávuothoz? 1888-ban még nem látszott tisztán, sőt a következő bő évtizedben nem is hallani hasonló próbálkozásról. A kísérlet lassanként átment egy intézményesített bát micva ünnepségbe, hogy a leányoknak is legyen valamiféle külsőségekben is megnyilvánuló köszöntésük, a bár mic­va fiúk tóraolvasási ünnepségéhez ha­sonlóan. S miután a lányok nem ol­vasnak Tórát, de a vallásunk alapját képező szent tekercshez mégis köt­ni szerették volna a bát micva ün­nepségeket is, logikusnak tűnt, hogy Sávuotkor, a tóraadás napján tart­sák meg ezeket.

Azonban ez a leányünnepség nem merülhetett ki a köszöntésben, hanem nevelő szándékúnak is kellett lennie, bár továbbra sem gondolhatta azt senki, hogy egy cifra ünnepség elegendő lesz a zsidó leányok vallásra való nevelésben, de legalább abban reménykedtek, hogy a zsinagógai kép kitörölhetetlen marad emlékezetükből és talán elegendő visszatartó erőt fog biztosítani a fiatal felnőtt életükben, amikor saját családot alapítanak.8 Az emlékkép mellett próbáltak arra is koncentrálni, hogy az ünnepség előtt körülbelül egyéves, tartalmas felkészüléssel mélyítsék a tudásukat.

A pesti neológ hitközség kultuszügyi osztálya 1904. április 21-én döntött arról, hogy támogatja a leányok fogadalmi ünnepségét és azt átterjeszti a rabbisághoz. Ekkor már Szabolcsi is üdvözölte az új intézményt, melyben leírta annak célját és szükséges formáját is:

„A fogadalmi ünnep lényege az, hogy a leányok abban az esztendőben, melyben az iskolát elhagyják, egy előre megállapított napon hozzátartozóikkal együtt templomban jelennek meg, ahol zsoltárok elrecitálása után a rabbi beszédet intéz a leányokhoz, melyben kifejtei, mennyire kötelessége minden zsidó embernek, hogy ősei hitéhez rendíthetetlenül ragaszkodjék […] Bajban és örömben hitünk legyen velünk, mely felemel, nemesít, boldoggá tesz. Örködjünk fölötte mindnyájan. Legyenek őrei különösen Izrael leányai, a Mirjamon, Debóráhk, Hannák, Huldák és Juditok utódai. Izrael házának a nő ad tartalmat, ő maga a ház. […]

Ilyen tartalmú beszéd után a leányok elmondják Izrael hitvallását az Egyistenről és a felebaráti szeretetről, (melyre hittanár vezetése mellett eleve készültek) mire karban ünnepélyes, szent fogadalmat tesznek, hogy utolsó leheletükig az Egyetlenegy Istent fogják vallani, Tőle el nem tántorodnak soha, soha.

Lehetetlen, hogy ilyen ünnepélynek, ha komoly és különösen a poset és a komédiát kerülő embereket bíznak meg végrehajtásával, kiknek különösen arra kell ügyelniök, hogy a leányok lehetőleg egyszerű ruhában jelenjenek meg Isten házában és hogy az ünnepély komoly és föladatához méltó lefolyású legyen, […]”.9

Az első sávuoti fogadalmi ünnep

Bár a pesti kultuszelöljárók már 1904-ben elhatározták magukat az ünnep bevezetése mellett, az első ünnepségre még két évet várni kellett, ráadásul nem is Pesten, hanem Budán valósult meg, a régi, Öntőház utcai zsinagógában, ahol 1906. május 30-án, Sávuot első napján tíz leányzó tett fogadalmat, hogy örökké hű marad ősei hitéhez. Az illatos növényekkel feldíszített zsinagóga karzata végre roskadásig megtelt nőkkel, büszke anyákkal, nagymamákkal, nénikékkel, nővérekkel és húgokkal. A lányok imája után dr. Kiss Arnold (szül.: Klein Adolf, 1869–1940) budai főrabbi dróséja következett, a lányok „kikérdezésével”, akik ezután díszoklevelet is kaptak. A beszámoló az eseményhez annyi építő kritikát fűzött, hogy esetleg mellőzni lenne érdemes a lányok egyenkénti szerepeltetését, mert az irigységre adhat okot.10

 

A leányünnepség lassú vidéki elterjedése

A fogadalmi ünnep mellett állást foglalók elsősorban azzal érveltek, hogy a hitoktatással ellentétben az ünnepségre való egyéves felkészülés egy sokkal személyesebb, szorosabb kapcsolatot alakít ki a lányokban a zsidó vallással szemben. A pozitív hatásoktól függetlenül csak igen lassan terjedt el a vidéki neológ hitközségekben. 1907-ben két nappal Sávuot előtt dr. Horovitz József (1880–1952) Karánsebes (Caransebeș, Románia) új rabbija vezette be hitközségében az ünnepséget.11 1909 Sávuot ünnepén az orosházi hitközség rabbija, dr. Büchler Márton (1865–1939) avatott fel tíz leányt, ugyanekkor Nagyatádon is 15 leány mondott fogadalmi beszédet, melyet dr. Borsodi József (szül.: Klein, 1878–1943) rabbi üdvözölt.12

 

Az első Dohány utcai „leány-konfirmáció”

1910. május 14-én, a Párását Emor szombatján délelőtt fél 11-kor tartották Pest első fogadalmi ünnepélyét a Dohány utcai zsinagógában, összesen 186 lánynak, a Dohány utcai, a gróf Károlyi utcai, a Váci körúti és a Verő Adél-féle polgári leányiskola növendékeinek. Az eseményen dr. Fischer Gyula (1861–1944) rabbi mondott beszédet, az egyik leányzó pedig a következő hitvallást szavalta magyarul:

„Hiszem az egy Istent, ki a világnak bölcs teremtője, fenntartója, kormányzója és szeretetteljes gondviselője, ki egyedül imádatos; hi­szem, hogy ő a világ kegyelmes bí­rája, ki bűneinket és erényeinket igazságban ítéli meg; vallom és követem az ő üdvösség teljes tanát; imádságban, Isten-szolgálatban, emberszeretetben és hazaszeretetben, törvénytiszteletben és erkölcsiségben szolgálom őt egész életemmel. Benne keresem az áldást az életben, a vigasztalást a sors megpróbáltatásai között az üdvössé­get az öröklétben; szent nevének hódolva teljesítem kötelességeimet becsületben; mindenkor megőrzöm lelkem tisztaságát eltelve szeretettel az örök és végtelen Isten iránt; szent-igaz tanához utolsó leheletemig híven ragaszkodom itt e földön és utolsó órámban is szívemben fog élni Izraelnek magasztos hitvallása: »Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy!« Dicsértessék az Ő fönséges uralkodó szent neve mindörökig! Amen.”13

 

Leány-konfirmációból fogadalmi ünnepség, majd leányavatás, végül bát micva

A 20. századfordulós neológ zsidó sajtó – és a hitközség is – eleinte konfirmációnak, majd a későbbiekben főleg fogadalmi ünnepségnek nevezte ezt a leányokról és leányoknak szóló kvázi bát micvá programot, mely hosszú évtizedekig, a vészkorszak után is megmaradt a neológia hagyományaiban. Az Új Élet tavaszi felhívásai között még a ’90-es években is szerepelt, hogy a 12 éves korukat betöltött lányok jelentkezését várják a hitközségükön, akiknek jellemzően Sávuot első estéjén tartottak közös leányavatási ünnepséget. Az orthodoxiában nem volt ehhez hasonló közös ünnepség, de manapság már irányzattól függetlenül szokás a lányoknak a 12 éves korukat betöltött időben valamiféle zsinagógai ünnepséget szervezni, melyet ma már mindenki bát micvának hív.

A holokauszt utáni időszakból, a MILEV gyűjteményében található egy különleges kép, talán az egyetlen ismert, ilyen témájú fotó a kaposvári zsinagógából, mely az 1960-as leányavató ünnepséget örökíti meg, amihez ráadásul megvan az akkori Uj Élet szerkesztőségébe beküldött beszámoló is:

„Június 17-én, a péntek esti Istentisztelet keretében – a felszabadulás után először – volt leányavatás a kaposvári hitközségben. A virágdíszes zsúfolásig megtelt templomban ünnepélyes keretek között dr. Singer Ödön kerületi főrabbi tizenhárom kislányt avatott fel. Az ünnepség végén Fischer Pál, a hitközség vezetője meghatódott szavakkal üdvözölte a kisleányokat és osztotta szét közöttük az ajándékokat. Felder Frigyes kaposvári kántor belső érzéssel átitatott zsoltárénekei az ünnepélyes hangulatot méltóan kísérték.”14

 

Zsidó leányok sevuószi ünnepére

Dr. Winkler Ernőné Munkácsi Noémi (1903–1966), a nagykanizsai rabbi felesége még egy verset is költött 1938-ban egy sávuoti leányavatás alkalmára:

Isten, kihez az imádság lépcsőjén

Gyermeki, halk szavunk könyörögve száll,

Szentséges lakodnak égi magasából,

Irgalmad óráján tekints le immár!

 

Itt állunk Előtted. Mögöttünk még alig

Gyermeki játéknak néhány boldog perce.

Könnyek imádsága volt a bölcsődalunk,

Gondok barázdái életünkön szerte.

 

Mint tavasz-virágot az Isten házába,

Úgy hozunk – lásd, íme – lelkünket Feléd.

Oh áldd meg az utat, amelyre most lépünk,

Ifjúságunk, áldd meg, éltünk reggelét.

 

Benned való hitünk, szent nagy akarásunk,

Harcunk a holnapért áldd meg, oh Uram,

Ki segítőnk voltál hajnalderengésben,

Ne hagyj el, az alkony hogyha ránk suhan.

 

Mindennapra való kenyerünket add meg,

Melyért annyit fárad atyánk és anyánk.

Robotos nap-éjjel hősi küzdelmüknek

Jutalmát engedd, hogy bennünk láthassák.

 

Légy velünk oh Urunk, jó és rossz napokban,

Gyűlölet, ha lángol izzón ellenünk,

Hogy hívek maradjunk kísértés percében

És áldjuk Neved, bár sújtva szenvedünk.

 

Hogy hívek maradjunk és a zsidó úton

Járhassunk majd mi is, mint régi ősanyák,

Egykor otthonunkban lobbanjanak lángok,

Jaj, mert sötétek még messzi éjszakák.

 

Legyen osztályrészünk Tőled való béke,

Kísérje léptünket, jövőnk, ha megyünk.

Írd be mi sorsunkat az élet könyvébe,

Hinni a jövőben, Te segíts nekünk!

 

Áldd meg magyar hazánk. A megértés fényét

Hintsed el, oh végre völgyön, túl hegyen.

Könyörgő fohászunk jöjjön el oh Hozzád.

Hallgass meg Istenünk: ámen, ámen úgy legyen!15

 

Cseh Viktor írása

1 „A kifelejtett s’vuósz.”, Egyenlőség, 1889. 8. évf. 22. szám, 4. old.; 2 „Az ok.”, Egyenlőség, 1888. 7. évf. 2. szám, 1–2. old.; 3 Somér, „A konfirmáczió.”, Egyenlőség, 1888. 7. évf. 18. szám, 1–2. old.; 4 Uo.; 5 „Zsidó konfirmátió.”, Egyenlőség, 1888. 7. évf. 22. szám, 7. old.; 6 Mardochai Hajehudi., „Kárbaveszett kisérlet.”, Egyenlőség, 1888. 7. évf. 23. szám, 1–4. old.; 7 Uo.; 8 Vö. Szabolcsi Miksa, „Metrugeman. Fogadalmi ünnep.”, Egyenlőség, 1903. 22. évf. 28. szám, 3–4. old.; 9 „Hirek – Mardochai Hajehudi, Uj intézmény.”, Egyenlőség, 1904. 23. évf. 17. szám, 9–10. old.; 10 „Hirek – A zsidó leányok fogadalmi ünnepének…”, Egyenlőség, 1906. 25. évf. 23. szám, 11. old.; 11 „Hirek – Leányok fogadalmi ünnepe.”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 20. szám, 13. old.; 12 „Hirek – Leányok fogadalmi ünnepe.”, Egyenlőség, 1909. 28. évf. 22. szám, 12. old.; 13 „Hirek – Az első leánykonfirmáció.”, Egyenlőség, 1910. 29. évf. 21. szám, 10–11. old.; 14 „Hirek – Leányavatás”, Uj Élet, 1960. 16. évf. 14. szám, 6. old.; 15 Munkácsi Noémi, „Zsidó leányok sevuószi ünnepére”, Egyenlőség, 1938. 58. évf. 22–23. szám, 15. old.