A Judapest anno rovatunkban most Budapest, a vészkorszakkal kapcsolatos egyes emléktábláit járjuk körbe. A felsorolt táblák között vannak széles körben ismertek és olyanok is, melyeket a hétköznapi rohanásban észre sem veszünk. A táblák emlékeztessenek mártírjainkra vagy az embermentők önfeláldozására, a történelem leginkább emberpróbáló időszakára, felkiáltójelként figyelmeztetnek bennünket, hogy efféle szörnyű pusztítás soha többé ne történhessen meg senkivel és sehol a világban.
Mikor kerültek ki a táblák?
Ha végignézünk Budapest képzeletbeli holokauszt-emléktábla térképén, akkor azt látjuk, hogy – néhány kivételével – a legtöbb csak jóval a rendszerváltás után került a helyére. A két központi emlékhely a Wesselényi utcában, az egykori gettó két végén alakult ki a temetői és zsinagógán belüli emlékművek/táblák mellett, melyekre jelen cikkünkben külön nem térünk ki. A többi tábla jellemzően csak jóval a rendszerváltást követően került ki, amikor magasabb szinten kezdődött el a múlt feldolgozása. Habár ezek tartalma és színvonala eléggé eltérő, arra azonban mindenképpen alkalmasak, hogy azokat, akik természetüknél fogva érzékenyebbek a világ dolgaira, egyfajta megismerésre indítsa.
A gettó legrégebbi emlékhelyei
A felszabadítás 10. évfordulóján helyezték el a Wesselényi utca 44. alatti egykori zsidó iskola (akkor éppen MTH-intézet, 1989 óta az orthodox hitközség oktatási komplexuma) külső falán a felszabadítás emléktábláját, azon a helyen, ahol a szovjet katonák január 17-én késő éjjel bezörgettek, és az akkor szükségkórházként szolgáló intézet embereivel közölték, hogy szabadok.
Mindazok emlékének
Akik a gyilkos fasizmus áldozatai lettek
Mindazok hálájaképpen
Akik a felszabadító szovjet hadseregnek
Köszönhetik új életüket
A gettófalak lerontásának
tizedik évfordulóján
Állította a VII. kerület lakossága
Az avatás napján sűrű hóesés volt, ennek ellenére nagy tömeg feketéllt a fehér utcán, ahol elsőként Boldizsár Iván (1912–1988), a VII. kerületi Népfrontbizottság elnöke, a Magyar Nemzet főszerkesztője beszélt:
„Ez a hely, ahol most állunk, a gyásznak, de ugyanakkor a szabadságnak a jelképe is. A legmélyebb megaláztatásé és szégyené, amely nem csak azokat érte, akik itt szenvedtek, vértanúhalált haltak, hanem érte egész városunkat, népünket. […] Nem felejtettük és nem felejtjük el, ami itt történt és nem engedjük, hogy valaha visszatérjen az a kor, amely gettót állított Budapest falain belül. Nem tűrjük, hogy a fasiszta gyalázat, a német militarizmus még egyszer feltápászkodhassék és úrrá lehessen Európában.”1
Ezt követően Illés Béla (1895–1974), Kossuth-díjas író emelkedett szóra, aki tíz évvel korábban maga is a felszabadítók között volt és szovjet őrnagyként az elsők között törte át a gettó falát:
„Tíz esztendővel ezelőtt egy páncélozott orrú szovjet teherautó innét tíz méternyire áttörte a gettó falát. […]
Amikor az a hat tiszt és kilenc közkatona, ki elsőnek nyomult be a Wesselényi utcába, valami akaratlan, de a történelmi pillanat diktálta lassú ünnepélyességgel végigment a Dohány utcán, a borzalmakkal teli háború egyik legborzalmasabb és egyben egyik legfelemelőbb pillanatát élte át. Borzalmat láttunk sokat, a budapesti gettó mégis megrázóbb volt mindennél, amit a három és fél-négy esztendő alatt láttunk, mert maga a város is meggyötört, kivérzett, majdnem reménytelen képet nyújtott. S amikor az arcába néztünk azoknak, akiket itt találtunk a Wesselényi utcában, a Dohány utcában, szemek néztek ránk mereven és nem láttak. És ha láttak azok a szemek, akkor nem hitték el azt, amit láttak. Fegyvereket láttak, amelyek nem fenyegették, hanem védelmezték őket. Embereket láttak tele erővel és akarattal, akik tisztelettel szóltak hozzájuk s kenyeret nyújtottak nekik. Néztek az emberek a szovjet katonakenyérre s nem mertek utánanyúlni, nem hitték, hogy a kenyér nekik szól, nem hitték el, hogy a szeretet nekik szól, nem hitték el, amikor tisztelgett a szovjet katona, hogy a tisztelgés nekik, az ő szenvedésüknek, az ő emberi mivoltuknak szólt. Ez volt a legmegrázóbb. Meg kellett győzni azokat, akik csalódtak az emberben, hogy az ember tiszta és nagy jövendőért harcol.”2
Ugyanitt 1994-ben még két emléktáblát is elhelyeztek a gettó idejében itt dolgozó ápolószemélyzet tiszteletére.
A pesti hitközség 1946-tól kezdve a Dohány utcai zsinagógában hálaadó Istentisztelet keretében emlékezett meg a felszabadulásról, ahol a kormány tagjai és más méltóságok is képviseltették magukat.3 1955-től a szokásos megemlékezés a Wesselényi és Kertész utca sarkán lévő tábla megkoszorúzásával, 1965-től kezdve pedig a Dohány zsinagóga oldalán (Wesselényi utca 3.), a gettó egyik kapujának helyén elhelyezett újabb emléktáblánál való tisztelgéssel egészült ki.4
A Rumbach utcai zsinagógát sokan kedvelik, de a jobb oldalán álló táblának már csak kevesen szentelnek figyelmet, pedig a zsidók elpusztítása első hazai állomásának állít emléket. Az 1941-es Kamenyec-Podolszkijban legyilkoltak egyik gyűjtőhelye volt itt, olyan embereké, akik nem tudták magyar állampolgárságukat bizonyítani, ezért a magyar hatóságok a határ szélén a náciknak szolgáltatták ki őket. Nem mintha különösebben számítana, mert ember- és emberélet között nem lehet különbség, de a több mint tizenhatezer áldozat között számos magyar anyanyelvű zsidó is volt, akik valamilyen oknál fogva nem tudták megfelelő papírokkal alátámasztani honpolgárságukat.
Az egykori gettó helyén az egyik legújabb, 2018-ban felavatott tábla a Rumbach utca 10. alatti házon található, melynek pincéjében a terület egyik utolsó vízcsapja működött.
A gettófal hiánya és jelenléte
Ha ránézünk az egykori gettótérképre, akkor az látszik, hogy a gettó falai a bérházak között húzódtak, egyébként pedig palánkkal volt elkerítve az utcai rész. A deszkakerítéseknek már nyoma sincsen, de 2006-ban az utolsó „eredeti” gettófalrészt is elbontották a Király utca 15. hátsó udvara mögött. Ezt a falrészt végül az ÓVÁS! Egyesület 2010-ben visszaépítette és háromnyelvű (magyar-angol-héber) táblával látta el azt. A megrázó helyszín „egyetlen hibája”, hogy nehezen megközelíthető, csak a bérház kapukódjának ismerői tudják megtekinteni.
Erre a hiány-jelenlétre adott egyfajta feloldást az EMIH, amikor 2015-ben a Bét Menáchem Oktatási Központ mellett életre hívta a gettó emlékfalat. A Radius B+S tervezte emlékhely ugyan nem az eredeti fal vonalában áll, hiszen az tíz méterekkel beljebb húzódott, de az utcáról jól látható helyen van, így alkalmas a méltó megemlékezésre.
Csillagos házak emléke
Budapesten 1944. június 21-ig a zsidónak minősített embereknek csillagos házakba kellett költözniük; ez mintegy 2000 épületet jelentett,5 melyekből (csupán) hármat, a Kossuth tér 4., a Vasvári Pál utca 3. és a Nagyszombat utca 6. szám alatt álló házakat jelölték meg emléktáblával 2014-ben.
Emlék egy egész közösségnek
Gyakorlatilag minden zsinagógában megtaláljuk az egykor ott imádkozó mártírok emléktábláit, melyeket jellemzően egy túlélő családtag állított. Ebből a szokásból emelkedik ki a Frankel zsinagóga egyik táblája, melyet 2014-ben az imaház köré épült bérház elhurcolt lakóinak, az egész elpusztított közösség emlékére helyeztek el az árkádos bejárati csarnokban. Ugyanitt már korábban, 2000-től áll a Budai Izraelita Hitközség Vörösmarty cserkészcsapatának és mártírjainak emléktáblája.
Hasonmás tábla
Az Óbudai Zsinagógán található holokauszt-emléktáblának, a rávésett szöveg miatt – „Az épület 1944 előtt a zsidó hitközség templomaként szolgált. Hirdették benne Isten dicsőségét, innen szállt fohászuk az Egek Urához békés, emberséges életért. A fasiszta terror következményeként a templom elnémult. Az áldozatok emlékét őrzik e falak.” – egy kicsit pozitívabb kicsengése van. A Montrealban élő Herczeg J. Pál adományából készített tábla felhelyezésének idején, 2004-ben még az MTV használta az épületet, de 2010 ősze óta Köves Slomó rabbi vezetésével újból az Örökkévalónak címzett héber imáktól hangos a kétszáz éves zsinagóga.
Az óbudai Herczeg-féle emléktábla hasonmása egyébként a ma vívóteremként funkcionáló Dózsa György úti zsinagóga falán van.
A budai mészárlások emlékpontjai
A Kun páter vezette nyilas mészárlás három fő helyszínén van emléktábla. A Városmajor utca 64. alatti, melyet 2007-ben helyeztek el, a legszűkszavúbb: „Az 1945-ben e helyütt életüket vesztett zsidó áldozatok emlékére.”
2015-ben az Alma utca 2. alatt a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség az elődök régi adósságát törlesztette, amikor a máig működő szeretetotthon egyik utcai épületének falára a három borzalmas eseményt részletező magyar-héber-angol nyelvű táblát helyezett el.
2021. január 12-én a budavári és hegyvidéki polgármesterek közösen avattak egy lényegre törően megszövegezett – „A gyilkosok magyar nyilasok voltak, az áldozatok magyar polgárok” – táblát az áldozatok neveivel az egykori Maros utcai zsidó kórház udvari oldalán.
A hírhedt Gestapo börtön
Ritkán tárgyalt téma a Gestapo által letartóztatott emberek sorsa, akik legtöbbjét a Gyorskocsi utcai börtönből deportáltak haláltáborokba. A rabok között voltak zsidók és nem-zsidók egyaránt, akiket a háború után egy rövidebb ideig a Gestapo Fogházviseltek Köre fogott össze. Itt 13 ezer ember: politikai foglyok, külföldi katonák és ellenállók életéről döntöttek. 1947. május 11-én nagyszabású rendezvény keretében leplezték le az egyszerű emléktáblát. Az eseményen Nagy Ferenc (1903–1979) miniszterelnök is beszédet mondott. Nagy kiemelte, hogy nem csupán az itt sínylődött áldozatokra emlékeznek, hanem:
„Emlékezzünk arról a bűnös országvezetésről, amely alatt lehetséges volt ennek a börtönnek celláit jó magyar emberekkel megtölteni. Emlékezzünk arról a népellenes kormányzásról, amely teljes mértékben elvesztette kontaktusát a néppel, nem is tudta, nem is akarta figyelembe venni a magyar nép vágyait, kívánságait, a nép nélkül és a nép ellen folytatott politikát. Ez a bűnös országvezetés minket az erőszak, a gyűlölködés népével kényszerített erkölcstelen rendszerbe. Mindezek következtében a magyar nép mérhetetlenül sokat szenvedett.”6
Fasiszta ellenállók – Horthy – holokauszt
A Hadtörténeti Múzeumban számos emléktáblát találunk, közöttük 2000-ből „azon magyarok, akik fegyverrel harcoltak Európában a fasizmus ellen” fehér márvány tábláját, illetve a 2005-ben „az antifasiszta magyar katonai ellenállás mártírjainak és hőseinek” tábláját, melynek aranyozott szövege sajnos alig betűzhető ki a vörös grániton. A belső kertben áll egy kisebb oszlop, rajta rövid szöveggel: „A Holocaust 50. évfordulója emlékére”, melyet a Pro Homine 1944 Emlékbizottság állított. Kevésbé ismert, de 2007 óta Horthy Miklósnak is van itt sziluettes relieffel ellátott emléktáblája, az „otrantói győzelmének 90., halálának 50. évfordulójára”.
Járókelőktől rejtett három mártír emléke
A Goldberger gyárban egy érdekes táblát találunk 1949. április 4-éről. Három név szerepel rajta: Plesz Istváné, Schuller Antalé és Schlögl Sándoré, alatta pedig a következő szöveg: „Mártírhalált halt elvtársak emlékére. Marx, Lenin, Sztalin eszméit hirdették és követték. A fasiszták véres keze oltotta ki életüket. Emlékük örökké él bennünk. A gyár dolgozói.”
Egy másik elmúlt és sokat vitatott kor, a kommunista időszak lenyomata ez, mindenesetre megható az együttérzés, hiszen természetesen nem csak ez a három ember szimpatizált a kommunizmussal, de ők zsidók is voltak. Schlögl fia egy 1962-es visszaemlékezésében nyilatkozta, hogy apját és két társát a gépek mellől vitték el, munkaruhában, olajosan, hogy aztán a Dunába lőjék őket. A visszaemlékezés így záródik: „Schlögl mama februárban múlt 80 éves. Óbudán él, közel a gyárhoz, amely most Papa helyett a gondját viseli. Időnként eljönnek hozzá a fiatalok, s kiülnek Mamával a platánfa alá. Ott szeretett ülni a Papa is.”7
Életmentők táblái
A Gellérthegyen, a Minerva utca 3/b alatt volt a svéd királyi követség, ahol Carl Ivan Danielsson, Raoul Wallenberg és Per Anger diplomaták megkezdték humanitárius tevékenységüket; tiszteletükre 1994-ben állították a domborműves emléktáblát.
2010-ben helyeztek táblát a Harmincad utca 6. szám alatti épületre, ahol Wallenberg és munkatársai 1944 végén rejtőztek. A Benczúr utca 16-os házat, ahonnét Wallenberget 1945-ben elhurcolták, már 2001-ben megjelölték. 2006-ban a Jókai utca 1. alatti egykori követségi épület is emlékhellyé vált, ahonnét zsidó bujkálók százait lőttek Dunába a nyilasok; sajnos a szürke és rózsaszín árnyalatokban tetsző gránittáblára vésett aranyozott betűk szövege alig olvasható.
A Keleti Károly utca 26. alatt található Wallenberg legújabb, 2015-ben állított emléktáblája, mely azt hirdeti, hogy 1944-ben ott ült modellt Dombrovszky Lászlónak, aki az egyetlen hiteles festményt készítette róla. A svéd életmentő talán legismertebb táblája a Wallenberg utca 11. falán van.
A Dísz téren találjuk Angelo Rotta megkopott emléktábláját, mely beszámol arról, hogy „Híven szolgálta egyházát, a nehéz háborús években tevékenyen segítette a hazánkba menekült külföldieket és az üldözötteket.”
A Bécsi kapu téri evangélikus templom oldalán található Sztehlo Gábor gyermekmentő domborműve, mely külön említést tesz arról, hogy 1984. december 2-án fát ültettek emlékére Jeruzsálemben az Igaz Emberek kertjében. A Budakeszi út 32-nél míves kovácsoltvaskeret fogja közre Sztehlo egy másik tábláját, melyet egy olyan egykori villa közelében helyeztek el, ahol a lelkész egyik gyermekotthona működött.
Kevésbé ismert a jezsuiták életmentő tevékenysége, melynek fő helyszíne a Mária utca 25. alatti templom pincéje volt; ezt 2009 óta jelzi tábla.
A hányattatott sorsú Weiss-emléktábla
A Vadász utcai Üvegházon két, 2002-ben kihelyezett bronz emléktábla található, az egyik Carl Lutz svájci alkonzul és a cionista mozgalom embermentő tevékenységéről emlékezik meg, a másik pedig Weiss Arthur előtt tiszteleg, aki 1945. január 1-jén lett mártírja ezrek megmenekülésének. A táblák anyagválasztása mögött keserű tapasztalások állnak, ugyanis Weiss eredeti, 1947-ben elhelyezett táblája eltűnt, az 1993-ban felhelyezett újat pedig széttörték (ennek darabjai ma az emlékszobában vannak). Weissnek még egy emléktábláját megtaláljuk egykori otthonában, a Pozsonyi út 23. alatt.
Zsidó ellenállás Józsefvárosban
A Népszínház utca 46. alatt találjuk az 1998-ban kihelyezett „Kis Varsó” emléktáblát, mely egy 1944. október 15–17. között zajló fegyveres zsidó ellenállásról számol be, amit a nyilasok véres megtorlásban részesítettek. A témával az utóbbi időben kezdtek el behatóbban foglalkozni, korábban nagy összefoglaló munkák is csak érintőlegesen kezelték, máig sok a fekete folt. A valós történet megfejtésén a Teleki téri Gláser Jakab Emlékalapítvány fáradozik sokat.8
Munkásszázadi hősiesség
Az 1996-ban, a Reitter Ferenc utca 24/b alatt kitett tábla a 107/302-es kisegítő munkásszázad ellenállási kísérletéről emlékezik meg. A munkaszolgálatos század 1944. május 15-én Jolsván alakult meg, százhatvan, többségében Borsod megyei férfiből. Eleinte az ózdi vasgyárban, később erdőirtáson, téglagyárban, bányában dolgoztak. A parancsnokuk, Balogh Endre tartalékos hadnagy, egykori tanító emberségesen bánt velük, s viszonylagos szabadságot is élveztek. Augusztusban Budapestre vezényelték őket és a Reitter Ferenc utca 24. alatti lebombázott ház földszintjén és a Kerekes utca 6. alatti földszintes házban szállásolták el őket. A fővárosban a század kapcsolatba lépett az ellenállási mozgalommal, és azoknak fegyvereket, lőszereket és életmentő dokumentumokat gyűjtöttek vagonokból, amikor a pályaudvarokon dolgoztatták őket.
Rákosrendezőn egy bombatámadás alkalmával, mintegy 40 német katona a civil lakosságot kizavarta a Szent László és Szegedi úti épület óvóhelyéről, hogy magukat mentsék, ám a ház találatot kapott, ők pedig a pincében rekedtek. Amikor a század ezt megtudta, egy „Vigyázat! Fel nem robbant bomba!” feliratú táblát helyeztek el a helyszínen, s így lett végük ezeknek a gazembereknek. A nyilasok október 15-én ütöttek rajtuk és brutális kihallgatásnak vetették alá őket, a „szószólókat” Birkenauba deportálták, a többieket – az ellenállási mozgalomban betöltött szerepüktől függetlenül más munkásszázadokkal együtt – Hegyeshalomnál a németeknek szolgáltatták ki. Akik túlélték az elkövetkező mintegy fél év meneteit, betegségeit, éhezését, végül Theresienstadtban szabadultak fel 1945. május elején.9
Cseh Viktor írása
1 „Emlékünnepség a budapesti gettó felszabadulásának tizedik évfordulóján”, Magyar Nemzet, 1955. 11. évf. 15. szám, 3. old.; 2 Uo.; 3 „A gettó felszabadulásának…”, Magyar Nemzet, 1947. 3. évf. 14. szám, 6. old.; 4 „Köszönet és hála a hősöknek!”, Uj Élet, 1965. 21. évf. 3. szám, 1. old.; 5 Erről részletes térképet a www.csillagoshazak.hu oldalon találunk; 6 Magyar Országos Tudósító, 1947. május 11. 20 óra 10 perc; 7 Balogh László, „Elhozta a papa kopott táskáját…”, Esti Hirlap, 1962. 7. évf. 134. szám, 3. old.; 8 Adler Tamás, „A »Kis Varsó« legendája„ Szombat online [2015.05.26.], Adler Tamás, „Józsevárosi zsidó ellenállás”, Kommentár, 2019. 1. szám; 9 Gazsi József, „A 107/302. munkaszolgálatos század ellenállási kísérlete”, in: Balázs József (főszerk.), Hadtörténelmi közlemények. 1971. 18. évf. 1. szám, 93–106. old.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 139. szám – 2021. február 1.