A túszul ejtett nemzet

1200-nál is több meggyilkolt, megkínzott, elégetett áldozat, 240 Gázába hurcolt túsz – ilyen terrortámadás nemhogy Izrael, de a világ történetében sem igen fordult még elő. Az iszlamista barbárokkal ellentétben Izraelnek minden egyes ember élete számít – ezért is tűnik megoldhatatlan dilemmának a terroristák elleni háború kettős stratégiája.

 

Izraelnek nem egyszer kellett túszhelyzettel szembesülnie története során, most azonban, az október 7-i támadással és pogrommal, gyökeres fordulat történt: ennyi izraeli civil ennyi ideig nem volt még iszlamisták fogságában. De ha úgy vesszük, a Hamász a 240 túsz Gázába hurcolásával lényegében magát az izraeli társadalmat ejtette túszul: minden katonai döntést alaposan meg kell gondolnia, nehogy a foglyok életét veszélyeztesse.

Amikor e sorokat írom, a Hamász 110 túszt tart még fogva (többen valójában a Palesztin Iszlám Dzsihád foglyai). Az izraeli hadsereg (IDF) a déli Hán Júniszt ostromolja, miután nagyjából sikeresen felszámolta az észak-gázai, kórházak és iskolák alatti Hamász-központokat, likvidálta a fegyveresek felét, sok terrorista megadja magát, úgy tűnik, sikerült megroppantani a szervezetet.

Növelte a nyomást a Netanjahu-kormányra egy, a novemberihez hasonló tűzszüneti megállapodás megkötésére az a tragikus eset, ami december közepén történt: az IDF tévedésből lelőtt három, a fogságból elmenekült izraeli túszt. A miniszterelnök azonban megerősítette: folytatniuk kell a katonai nyomásgyakorlást, mert csak így győzhető le a Hamász, és „csak így hozhatjuk haza elrabolt szeretteinket. Katonai akció kell ahhoz, hogy mind a 110 túszt kiszabadítsuk.”

 

Nő a nyomás

Ezt a logikát természetesen érti a Hamász is, épp ezért közli folyamatosan, hogy épp fordítva, csak akkor térhetnek vissza a túszok Izraelbe, ha folytatódnak a fogolycsere-tárgyalások. „Sem a fasiszta ellenség és annak arrogáns vezetése, sem a mögöttük álló támogatók nem vihetik el foglyaikat élve anélkül, hogy cserélnének, tárgyalnának és elfogadnák az ellenállás feltételeit” – közölte a szokott stílusban Abu Obeida, a Hamász szóvivője. Néhány napra rá már a harcok teljes leállításához kötötték foglyaik elengedését.

A közlés rávilágít arra – de nem magyarázza teljes mértékben –, hogy mi volt a példátlan tömeges túszszedés célja. A Hamász vezetőinek egy része alaposan tanulmányozta az izraeli társadalmat, értékeit, mozgatórugóit, pontosan tudta, hogy a judaizmusban minden egyes ember élete számít, Izrael tehát mindent meg fog tenni a túszok elengedéséért, értsd: a bebörtönzött terroristák elengedését.

Az árfolyamkülönbség jól mutatja, hogy jól kalkuláltak: Izrael az egyhetes novemberi fegyverszünet idején minden egyes kiengedett állampolgáráért három, terrorcselekményért börtönben ülő palesztin foglyot volt kénytelen szabadon engedni (köztük a 22 éves Ahed Tamimit, a palesztin „ellenállás” ikonikus alakját, aki telepesek megölésére szólított fel, és azt írta, hogy „amit Hitler tett, az nem volt elég”).

Amit ezen a ponton feltétlenül hangsúlyozni kell: a túszok szabadon engedése valóban elképzelhetetlen lett volna az izraeli szárazföldi hadművelet jelentette komoly nyomás nélkül. Emiatt is más ez a helyzet az évtizedek során eddig leginkább külön-külön használt konfliktuskezelési eszközöktől, legyen az túsztárgyalás, katonai művelet, vagy a terroristák célzott likvidálása.

 

Izraeli stratégiaváltás

Ilyen túszhelyzet nem volt, amióta Izrael létezik. Sem 1976-ban, amikor az ugandai Entebbében egy izraeli kommandó sikeresen kimentett 98 túszt egy eltérített repülőgépből, sem 2006-ban, amikor a Hamász elrabolta Gilád Salit közlegényt és öt éven át (!) fogva tartotta, hogy végül szabadon engedje ezer bebörtönzött palesztin terroristáért cserébe. Most minden szempontból más a helyzet.

Izrael hosszú évtizedek után elszán­ta magát ugyanis arra, hogy megszünte­ti a Hamásszal való – ha nem is békés, de – „egymás mellett élést” Gázában, hiszen kiderült, hogy a szervezettel ilyen a jövőben nem képzelhető el. Katonai stratégiáját is erre az új feladatra, a szervezet megállításán, elszigetelésén túlmutató kiiktatására szabta.

Igen ám, de október 7-e után azonnal felmerült a kérdés, hogy egy szárazföldi offenzíva, beleértve a hírhedt alagutak elleni fellépést, nem veszélyezteti-e az elhurcolt izraeli állampolgárok életét, biztonságát. A túszokat a gázai civilekkel elvegyült, kinézetre hozzájuk hasonult terroristák őrzik, akik, mint ismert, tudatosan lakóövezetekben, polgári létesítmények alatt, mellett, között építették ki bázisaikat.

A jeruzsálemi kormány december elején hirdette meg a diplomáciai tárgyalások mellett folytatódó katonai műveletekre épülő kettős stratégiáját. A cél tehát egyszerre

1) az összes túsz szabadon bocsátásának biztosítása és

2) az iszlamista fegyveres csoport semlegesítése.

A nemzetközi közvélemény és intézményei kezdettől fogva óriási nyomást gyakoroltak Izraelre egy minél gyorsabb, minél tovább tartó „tűzszünet” megvalósítására – mintha ilyen létezhetne egy hadsereg és egy terrorszervezet között. Miközben csak a legnaivabb megfigyelők hihették komolyan, hogy a Hamász nem az újrafegyverkezésre, pozíciói

újratervezésére használja a harcok szü­neteltetését.

Netanjahu később egy ponttal még kiegészítette a két fő célt: biztosítani akarják, hogy Gáza soha többé ne jelentsen fenyegetést Izraelre, és hogy ott senki se „nevelje gyermekeit terrorizmusra, támogassa a terrorizmust, finanszírozza a terrorizmust és ne szólítson fel Izrael elpusztítására”.

Mindebből az következik, hogy Izraelnek a túszok szabadon bocsátása érdekében folytatnia kell gázai műveleteit – már azért is, hogy egy elmaradó katonai siker ne veszélyeztesse saját lakosságának jövőbeni biztonságát. Ahogy az egyik izraeli blogger írta: „Bármi legyen is a konkrét taktika, Izrael legjobb túszstratégiája az, ha levadássza a Hamász minden egyes tagját.”

Hogy Gáza sorsa mi lesz, az még vita tárgya, egy biztos: Izrael nem fogja hagyni, hogy a Hamásszal október 7-e után szolidaritást vállaló (majd kicsit visszatáncoló), korrupt és inkompetens Palesztin Hatóság vegye át a terület igazgatását, hiszen az semmilyen garanciát nem jelent a terroristák távoltartására. Ráadásul nemrég Mohammed Shtayyeh palesztin kormányfő ismét megerősítette, hogy számít a Hamászra. Több felmérés szerint pedig a palesztinok túlnyomó többsége egyetért a Hamász október 7-i terrortámadásával.

 

Új helyzetben a Hamász is

Paradigmaváltás következett be a mészárlással és a túszszedéssel a terroristák számára is, akiknek a sorai egyébként minden kétséget kizáróan bővültek a most Izraelben szabadon engedett „mártír” merénylőkkel. Eddig ugyanis főként katonákat igyekeztek foglyul ejteni, most viszont már időseket, nőket, gyerekeket (!) hurcoltak el, köztük a 10 hónapos Kfir Bibast, amire már szavak sincsenek.

A Hamász nem véletlenül nem egyszerűen katonai támadást akart intézni a zsidó állam ellen, hanem azt akarta véghez vinni, amit láttunk, erről írásos dokumentumok vannak. Ez volt a cél: a barbár erőszak, a gyilkolás, a kínzás, az elégetés. Felmutatni a támogatóiknak, hogy képesek csapást mérni egy erősebb ellenfélre. És mivel Izrael „rasszista”, „kolonialista” „telepes állam”, vele szemben a szó szoros értelmében minden eszköz megengedett.

Példátlan módon akarták megalázni Izraelt, és valószínűleg katonai válaszcsapást is ki akartak provokálni – hiszen a halott palesztin gyerekek, kórházi betegek képeivel meg lehet nyerni a világszerte dúló PR-háborút –, azzal azonban vélhetően nem számoltak, hogy Izrael immár a felszámolásukat tűzi ki célul.

A képlet, amit a jelek szerint felállítottak: Izrael hagyja abba a támadásokat, és engedjen ki sok ezer terroristát, hogy a zsidó állam elleni háború büntetlenül folytatható legyen. A túszok szerepe a nyilvánvaló PR-szempontokon túl az ily módon foglyul ejtett izraeli társadalom presszionálása, morális megalázása: követeljék csak maguk az izraeliek az abszurd tűzszünetet a kormányuktól, ha annyira vissza akarják kapni rokonaikat.

A túszokat megalázzák, időnként bántják, éheztetik, megtagadják tőlük a gyógyszereket, de többnyire életben hagyják őket, hiszen kellenek tárgyalási alapnak. A Hamász kezdettől fogva 6 ezer palesztin fegyveres elengedését követelte Izraeltől, de akár teljesíti ezt Izrael, akár nem (nem fogja), „mártírjai” szabadon engedését éppúgy propaganda célokra használja, mint az izraeli és thaiföldi túszok nagyvonalú, mosolygós gesztusú elengedését.

A modell természetesen működik: sokan morális egyenlőséget tesznek a túszok és a fogva tartott palesztin terroristák között (az egyik német hírcsatorna „túszcseréről” beszélt).

A világ, benne az ENSZ és az EU, békülékeny gesztusokat akar látni, azonnali tűzszünetet (amely közben a Hamász újrarendezheti sorait), a kórházak békén hagyását (hadd működjön zavartalanul a terror földalatti infrastruktúrája), hálás túsz-mosolyokat, kézfogásokat – erre van kereslet évtizedek óta, a hazug békegiccsre. Hogy milyen áron, az a közönséget már nem foglalkoztatja – hiszen ezt az árat ismét a zsidó állam fizetné meg.