A zsidó művészettel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mi is az valójában? Zsidók által létrehozott művészeti alkotás, témájától függetlenül? Zsidó témájú művészeti alkotások, az alkotó kilététől függetlenül? Vagy talán csakis zsidók által létrehozott zsidó tárgyú darabok esnek ebbe a kategóriába? Ez a kérdés messzire vezet, és valószínűleg nem létezik egyetlen, általános érvényű meghatározás.
Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy az egyes műalkotásokat egyedileg kell elbírálni. A meghatározás ráadásul koronként is változik, a középkorban a legtöbb esetben sokkal kevésbé különül el egymástól a két megközelítési mód (inkább a tárgyat vagy inkább a művészt tekintjük meghatározónak a kérdésben), mint az újkorban vagy napjainkban, amikor zsidó alkotók gyakran a zsidósággal semmilyen kapcsolatba nem hozható műveket hoznak létre. Klasszikus példa erre Modigliani, akinek a művészete nemigen mutat kapcsolódási pontokat a zsidósággal. Az alábbiakban a zsidó művészet kezdeteit vázoljuk fel, és sávuot alkalmából bemutatjuk a zsidó művészet két nagy, ezzel kapcsolatos szegmensét, az egyik a középkori, kézzel illusztrált hágádák világa, a másik pedig Marc Chagall, a világ és a zsidóság egyik legnagyszerűbb festőjének művészete.
Az emberi természet sajátja, hogy szívesen díszíti és teszi szebbé a környezetét, használati tárgyait, otthonát. A Tóra – mint az emberi élet minden egyes területén – ezzel kapcsolatban is útmutatóval és szabályokkal látja el Izrael népét. Ez olvasható a Smotban, Mózes második könyvében:
Ne csinálj magadnak faragott képet, sem bármely alakját annak, mi az égben van, fenn, és ami a földön van, alant, és ami a vízben van, a föld alatt. (2Mózes 20:4.)
Azt gondolhatnánk, hogy ezzel a mondattal a Tóra egyszer és mindenkorra megtiltja a művészi ábrázolást. A gyakorlatban azonban mást látunk: a tilalom ellenére létezik zsidó művészet. Az első zsidó művész Mirjám prófétanő, Mózes és Áron nővérének dédunokája, Becálél ben Uri volt, akit maga az Örökkévaló nevezett ki, hogy művészi képességeinek felhasználásával elkészítse a pusztai Szentélyt és annak kellékeit, többek közt a faragott díszű frigyládát. Bölcseink azt mondják, hogy a Becálél név magában hordozza azt, hogy Isten áldását adta a művészi tevékenységre, a név jelentése ugyanis: becél-Él, vagyis: Isten árnyékában [készítette el a művészi alkotásokat].
A Talmudban ez áll (Sábát 133b.):
Készítsetek egy gyönyörű sátrat a tiszteletére, gyönyörű lulávot, gyönyörű sófárt, gyönyörű ciceszt és gyönyörű tóratekercset, és írjátok azt finom tintával és finom nádtollal, tehetséges írnok írja és burkoljátok be gyönyörű selymekbe.
Más szavakkal: a micvák szebbé tétele (héberül hidur micvá) nemcsak azáltal lehetséges, hogy szigorúbban tartjuk be azokat, hanem úgy is, hogy szebbé tesszük azokat, kidíszítjük a micvákhoz szükséges tárgyakat. Szép szombati gyertyatartót használunk, a hétköznap használatosnál szebb késsel vágjuk fel az ünnepi kalácsot és díszes takarót teszünk a tóratekercsre. Ha szép, igényes tárgyakkal, eszközökkel teljesítjük a parancsolatokat, akkor ennek eredményeként nem csupán a parancsolatok lesznek tökéletesebbek, hanem általuk mi is szebbé válunk.
A zsidó művészetnek a faragott szobrok készítésére vonatkozó tilalom mellett gyakorta a történelmi valóság is határokat szabott. Nem ritkán fordult elő ugyanis, hogy menekülniük kellett, sokszor egyik napról a másikra kiűzték őket korábbi lakhelyükről, vagy pogromok, támadások, vérvádak kényszerítették menekülésre őket és ilyenkor csak kisebb, könnyen mozdítható tárgyakat tudtak magukkal vinni. A nagy méretű szobrok, díszes megmunkálású domborművek helyett tehát a művészi kifejezés más formáit kellett megtalálniuk. A zsidóknak ráadásul tilos volt céhekhez csatlakozniuk, így például nem válhattak belőlük építőművészek. Építkezésre azonban csak az építész céhek tagjai kaphattak engedélyt, a zsidók a középkori Európában tehát ki voltak zárva e mesterségből. Hozzátartozik, hogy a középkori Európában gyakran korlátozták például a zsinagógák vagy más zsidó épületek méretét.
A könyvművészet
A tehetős zsidók azonban, akárcsak a környezetükben élő, jómódú nem-zsidók, szerették volna művészi tárgyakkal díszíteni az otthonaikat. A fentiek alapján meg is találták azt a művészeti ágat, amely mind vallási-háláchikus alapon, mind pedig a befogadó ország törvényei, illetve a történelmi realitás talaján állva megfelelő volt a számukra, ez pedig a könyvművészet.
A könyvfajták közül a legnépszerűbbek a pészahi hágádák voltak. A hágádát nem a zsinagógákban, hanem az otthonokban használják széder estén nők és férfiak, gyerekek és felnőttek egyaránt, ami azt jelenti, hogy jóval szabadabb műfajt képvisel, mint például a szigorúan tanulás céljaira fenntartott Talmud-kötetek. E könyvek feladata, mint nevük – mely „elbeszélést” jelent – is mutatja, az Egyiptomból való szabadulás történetének elmesélése, az olvasókkal való megismertetése. Emellett számos egyéb történetet is bemutat és fontos eleme a figyelem fenntartása annak érdekében, hogy a gyerekek az elejétől a végéig, lehetőleg minél tovább részt vegyenek az éjszakába húzódó mesélésben-magyarázatban. A szöveg bővelkedik narratív elemekben, ezzel számos lehetőséget kínál az illusztrációra, a képi megjelenítésre és a többé-kevésbé képzett művészek már a középkorban is szívesen éltek e lehetőséggel. A hágádákban gyakran látunk emberábrázolást is, többnyire férfiakat, de nem egyszer nők is megjelennek a képeken.
A hágádákban vagy kézzel, megrendelésre másolt és kézzel illusztrált ünnepi imakönyvekben, vagyis máchzorokban esetenként megjelenik a tóraadás motívuma is. A történet narratívájának megfelelően „az egész nép” látható, vagyis néhány alak fogadja a
Törvényt. Van, ahol a kőtáblákat Mózes tartja a kezében, más esetekben az égből állnak alá, vagy egy kéz nyújtja le őket a felhők közül. A kőtáblák lehetnek a közékori keresztény művészetből származó módon íveltek, vagy követhetik az eredeti zsidó hagyományt, mely szerint a kőtáblák teljesen kitöltötték a frigyládában rendelkezésre álló teret, vagyis a felső részük nem ívelt, hanem lapos volt. Érdemes megfigyelni, hogy a zsidó művészetben mind a két formát alkalmazták. Ahány korszak tehát, ahány
hágádá, annyi mester és annyi interpretáció. Lássunk néhány példát: Az 1300 körül Dél-Németországban készült, ún. Madárfejű hágádá a középkori illusztrált héber kéziratok egyik legkülönlegesebb darabja. A szigorúbb németországi értelmezés szerint tilos volt embereket ábrázolni, és az illusztrátor úgy kerülte ezt meg, hogy az embertesthez madárfejet illesztett a zsidó szereplők nyakára. A fejükről azonban nem maradhat el a csúcsos, gombban végződő zsidókalap, felfedve kilétüket. A lap szélén futó illusztráción látható, ahogy Mózes átveszi az égből a táblákat (a lába alatt látható kis dombocskák mellé az illusztrátor a biztonság kedvéért odaírta, hogy Szináj-hegy), alatta ugyanolyan piros ruhában egy alak – talán szintén Mózes – már ötrészes „táblát”, Mózes öt könyvét nyújtja tovább az alatta álló zsidóknak.
A háromrészes máchzornak nevezett illusztrált ünnepi imakönyv körülbelül a Madárfejű hágádával egyszerre keletkezett, szintén Dél-Németországban, ám gazdag, vörösben, kékben, zöldben és aranyban pompázó illusztrációi egészen más megrendelői körről, illetve illusztrátorról árulkodnak. Mózes harsonazúgás közepette veszi át a kőtáblákat, a nép élén Áronnal, a főpappal (akit tiarára emlékeztető süvege és mérete is megkülönböztet a többi szemlélőtől) áhítattal figyeli. További érdekesség, hogy a képen nők is megjelennek – természetesen a férfiaktól elkülönülő csoportban – és nekik, nehogy az imádkozónak a szépségükkel elvonják a figyelmét –, madártól vagy más állattól (talán bárány) kölcsönzött fejük van. Témánktól egy picit eltérve még egy illusztrációt láthatnak a háromrészes máchzorból. Ez a ritkán ábrázolt jelenet az ómeráldozat bemutatására készülő zsidókat mutatja be. A Tóra meghatározza az első termés learatásának menetét. Ezen a részletgazdag és színes illusztráción is látható, hogy egyes alakokat – többnyire nőket – állatfejjel jelenített meg a mester.
A szarajevói hágádá a XIV. század közepén készült Barcelonában. A világ egyik legrégebbi ismert szfárádi hágádája. Képei kék és vörös keretbe foglalt narratív illusztrációk, kék vagy vörös háttér előtt látható embercsoportokkal. A tóraadás illusztrációjánál Mózest látjuk a hegyen, kezében a kőtáblákkal. Alatta a nép derűsen, érdeklődéssel és teljes nyugalomban figyeli az eseményt. Az illusztráció statikus, a korszak stílusának megfelelően kevés mozgást mutat, de a teret így is érzékelhetjük az egymás mögött álló alakokból.
A regensburgi pentateuchus, vagyis Mózes öt könyve az egyik legrégebbi illusztrált askenáz, Mózes öt könyvét magába foglaló kötet. 1300 körül készült a bajorországi Regensburgban. A kőtáblák átadását ábrázoló, csodálatos színekben pompázó, egész oldalas illusztrációján a teljes történetet láthatjuk egy képbe sűrítve: a kor öltözékének megfelelően csúcsos zsidókalapban ábrázolt nép a fákkal, növényekkel borított hegy lábánál várakozik. A midrás elmondja, hogy a puszta közepén álló Szináj-hegy kopasz volt, ám a tóraadás alkalmával csoda történt és virágba borult. Mózes a hegy tetején áll, egy kőtáblával a kezében és egy lejjebb álló alaknak nyújtja azt, aki további táblát nyújt lefelé egy következő figurának, aki viszont a népnek nyújtja tovább a táblákat vagy már magát a tóratekercset. Ez talán annak a misnai mondatnak (Pirké Ávot) az inspirációjára született, mely szerint „Mózes megkapta a Tórát a Szináj-hegyen, átadta Jehosuának, Jehosua a véneknek adta, a vének pedig a prófétáknak, a próféták pedig továbbadták a nagy gyülekezet tagjainak”.
Az 1490-ben Firenzében készült, ún. Rothschild-máchzor (ünnepi imakönyv) kidolgozott illusztrációján is a kizöldült hegy látható, a népben azonban már nők és gyerekek is megjelennek, mutatva a reneszánsz emberének természet és ember felé fordulását. Érdekes elemet is megjelenít a kép: a tóraadás alkalmával a hegyre tilos volt felmenniük a zsidóknak, még csak meg sem érinthették: Te pedig vonj határt a népnek, mondván: Őrizkedjetek, fogy fel ne menjetek a hegyre és hogy ne érintsétek annak szélét. (2Mózes 19:12) A magaslat alján kerítés zárja el az utat az érdeklődő tömeg elől.
Marc Chagall
A hágádák után vessünk egy pillantást Marc Chagall művészetére. A világhírű festő a fehéroroszországi Vityebszk melletti Lioznában született 1887-ben. Vityebszkben egykor népes zsidó közösség élt és virágzott. A város egyik zsinagógáját látogatta a kilencgyermekes Szegál család, köztük Mose, a későbbi Marc Chagall, akinek színes, zsidó szimbólumokban gazdag művein gyakran feltűnnek a zsidó motívumok, zsidó személyek, zsinagógák, rabbik, angyalok. Hosszú és rendkívül termékeny élete során számos alkalommal festette meg a tóraadást, az alábbiakban néhány példát mutatunk.
A klasszikus, ívelt tetejű kőtáblákat a michelangelói hagyományokat követő, szarvakkal övezett Mózes veszi át. Mögötte többnyire ott látható a csak néhány vonallal felvázolt nép, esetleg gyertyatartó, aranyborjú, a megváltás előhírnökeként érkező kakas, angyalok vagy más, mély szimbolikus tartalmat hordozó elemek.
Utolsóként Efrajim Mose Lilien metszetét mutatjuk be olvasóinknak. A Galíciában született Lilien az art nouveau szellemében alkotott a XIX. és XX. század fordulóján, elsősorban zsidó tematikájú, dekoratív metszetei a zsidó művészet kiemelkedő alkotásai. Gyakran illetik „az első cionista művész” névvel. A mezopotámiai művészetet idéző, nagy szakállú, monumentális alak, Mózes az egész vidék fölé magasodik, és kezében tartja a mindent átfogó, az egész világot magába foglaló Törvényt, melynek megtestesítője a két – ez alkalommal egyenes tetejű – kőtábla.