A természet és a Teremtő

Tudd, hogy minden egyes pásztornak megvan a saját dallama.

Tudd, hogy minden egyes fűszálnak megvan a saját dala.

És a füvek dalából készül a pásztor dallama.

Milyen csodálatos, milyen csodálatos és kellemes hallgatni a dalukat.

Nagyon jó imádkozni közepettük és örömmel szolgálni az Örökkévalót.

És a füvek dalából megtöltődik a szív és áhítozik.

És amikor a szív megtelik a dallal és Izrael Földje iránt áhítozik,

nagy fény árad és a Föld szentségéből átkerül rá [a szívre].

És a füvek dalából készül a szív dallama.

Füvek dala

 

 

Az Örökkévaló akaratának megtestesülése

A zsidóság álláspontja szerint az, amit természetnek nevezünk, nem más, mint Isten akaratának fizikai megtestesülése. A napsütés, az eső, a madár szárnycsapásai és a fűszálak növekedése – mind-mind az isteni akarat részei, nem önmagukban álló, saját elhatározásból létrejövő történések. A zsidó filozófia szerint semmi sem működik magától, minden, még a legkisebb fűszál is Isten akaratának alárendelten növekszik. Semminek sincs saját akarata: a világ minden egyes apró részlete az isteni akaratot teljesíti. Az Örökkévaló folyamatosan teremti és újrateremti a világot, és ha ez a szüntelen teremtő akarat a másodpercnek akár csak egy töredékére is megszűnne, a világ úgy zuhanna vissza a semmibe, mintha soha nem létezett volna. A számunkra esetleg hétköznapinak tűnő természet éppen úgy Isten akaratának a megnyilvánulása, mint a természetfeletti (más néven a csoda) – a különbség csupán annyi, hogy míg az előbbi rendszeresen megtörténik, addig az utóbbi ritkább.

A természet: a növények, az állatok vagy akár az élettelen anyagok azért viselkednek egy bizonyos módon, mert Isten azokkal a jellegzetességekkel vagy képességekkel ruházta fel őket. Jó példa erre Chánina ben Dosza lányának története (Táánit 24b-25a). Egy péntek este, amikor már meggyújtották a szombati fényeket, és a jámbor és csodatevő hírében álló rabbi épp el akart indulni a zsinagógába, a lánya sírva fordult hozzá. Kérdésére, hogy mi történt, a lány elmondta, hogy olaj helyett véletlenül ecetet töltött a szombati lámpásokba, így attól fél, hogy hamar ki fog hunyni a láng, és sötétben kell elfogyasztaniuk a szombati lakomát. A rabbi azonban megnyugtatta őt, azzal, hogy az olaj nem magától ég, annak égéséről is az Örökkévaló gondoskodik és Ő – ha úgy akarja – képes arra, hogy az ecettel is megtegye ugyanezt. Rabbi Chániná elment a zsinagógába, és amikor hazatért, a gyertyák fényesen égtek. Sőt, egész szombaton égtek, és csak azután hunytak ki, hogy ezekből a csodálatos fényekből vettek lángot a hávdálá gyertya meggyújtásához.

Isten maga a természet?

A magyarázók felhívják a figyelmet arra, hogy a bibliai héberben nem létezik a „természet” kifejezés. A ma használt „tevá” – héberül: עבט szó csak a középkorban került bele a nyelvbe. Ezzel kapcsolatos David Nieto rabbi (1654–1728) esete, aki 1702-ben lett a londoni spanyol zsinagóga rabbija. Nieto rabbi a megválasztása után mondott egyik első beszédével hatalmas vitát kavart, és többen egyenesen eretneknek tartották ettől fogva. Arról beszélt ugyanis, hogy Isten egyik nevének számértéke azonos a természet szó számértékével, vagyis Isten maga a természet. A számértékek összehasonlítása a tóramagyarázat egyik széles körben elterjedt formája és az eset megértéséhez figyelembe kell venni a történelmi körülményeket, hogy lássuk, mi kavarta fel ennyire a közösséget. A korszakban ugyanis igencsak eluralkodott a panteizmus eszméje, mely magát a természetet emelte isteni szintre. A Baruch Spinoza-féle panteista filozófia tagadta a monoteisztikus Istenképet, illetve a mindent átható isteni akarat létét, ehelyett a Természetet helyezte a középpontba. Nieto közösségének tagjai tehát joggal érezték úgy, hogy új rabbijuk a kiátkozott Spinoza (1632–1677) panteista eszméit vallja. A rabbi azonban valójában éppen ennek az ellenkezőjét állította: azt vallotta, hogy nem létezik a „Természet”, hanem csakis az isteni akarat az, ami áthat és meghatároz mindent.

 

Jogok és kötelezettségek

A zsidóság szerint a világot az Örökkévaló teremtette, és meghatározott céllal helyezte el benne az embert: „És vette az Örökkévaló Isten az embert és belehelyezte Éden kertjébe, hogy megmunkálja és őrizze azt” – olvassuk a teremtés történetében (1Mózes 2:15.). Sőt mi több, a Tóra szerint az embernek nem csak célja van a teremtett világon belül, hanem a teremtés más részei fölött áll: „Megáldotta őket Isten és mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hódítsátok meg; és uralkodjatok a tenger halán, az ég madarán és minden élőn, mely mozog a földön” (1Mózes 1:28.).

A jogokkal azonban kötelezettségek is járnak, erre világít rá a midrás (Kohelet rábá) egyik magyarázata: „Amikor Isten megteremtette az embert, megmutatta neki az Édenkert összes fáját és azt mondta: Látod, milyen csodálatosak és dicséretre méltóak a műveim? És mindent, amit teremtettem, neked teremtettem. Légy óvatos, és ne tedd tönkre, ne rombold le a világomat, mert ha így teszel, senki nem jön utánad, hogy kijavítsa azt.” Ez a zsidóság hozzáállása a teremtett természethez: ne rombolj. Amennyiben szükségünk van rá, használhatjuk mindazt, amit az Örökkévaló a rendelkezésünkre bocsátott, ám tönkre nem tehetjük a természetet. Ez a bál táschit, a ne rombolj törvénye, melyet a Tóra eredetileg gyümölcstermő fákra vonatkoztat, ám bölcseink a világ egyéb aspektusaira is kiterjesztették:

Ha ostromolsz egy várost hosszú időn át, harcolván ellene, hogy bevedd azt, ne pusztítsd el fáját, fejszét emelvén rá, mert ehetsz róla, de ki ne vágd azt, mert ember-e a mező fája, hogy ostrom alá jusson előtted? Csak azt a fát, melyről tudod, hogy nem gyümölcsfa, azt megronthatod és kivághatod, hogy építs ostromot a város ellen, amely háborút visel veled, amíg el nem esik. (5Mózes 20:19-20.)

A Tóra törvényeit rendszerező hatalmas művében, a Misné Torában (Királyok és háborúk 6:10.) így kommentálja ezt a tilalmat Maimonidész (Mose ben Maimon rabbi, 1138–1204): „És nemcsak a fákról van szó. Hanem arról, aki edényeket tör össze. Ruhákat tép szét. Épületet dönt le. Forrást töm el. És ételt tesz tönkre rossz szándékkal. [Aki így tesz,] megszegi a ne rombolj tilalmát.”

 

Természetvédelem, mint isteni parancs

Fontos azonban kiemelni, hogy az embernek nem önmagáért kell védenie a természetet vagy a környezetet, hanem azért, mert erre utasítást kapott magától a világot teremtő Istentől. Árje Levin rabbiról, a jeruzsálemi cádikról, a bebörtönzöttek atyjáról (1885–1969) mesélik, hogy egyszer mentorával, Ávráhám Jicchák Kook rabbival (1865–1935), az államalapítás előtti Izrael első askenáz főrabbijával sétált, és ahogy beszélgettek, észre sem véve, mit tesz, letépett egy falevelet. Kook rabbit azonban felkavarta a jelenet, és azt mondta: „Én sosem tépek le egyetlen levelet, egyetlen fűszálat vagy bármi más élő dolgot, hacsak nincs rá szükségem, hiszen a növényvilág minden egyes eleme dalt énekel és a teremtés isteni misztériumának titkát lélegzi ki.”

Árje Levin rabbi és Avaraham Jicchák Kook rabbi történetének párhuzama a hatodik lubavicsi rebbe, Joszef Jicchák Schneersohn rabbi (1880–1950) gyermekkorából származik. Gyakran előfordult, hogy a gyermek az erdőbe ment sétálni apjával, az ötödik rebbével, a rebbe Rásábbal (Sálom Dovber Schneersohn, 1860–1920). Egy ilyen alkalommal történt, hogy miközben sétáltak és beszélgettek, a gyermek szinte észre sem véve, mit tesz, egy levelet tépett le az egyik fáról, mely alatt elhaladtak, és morzsolgatni kezdte az ujjai között. Apja látta, mi történt, de nem szólt, csak tovább fűzte a szót. Beszélt a Báál Sém Tovról, a hászidizmus alapítójáról, aki azt tanította, hogy a világ minden egyes apró részlete az Örökkévaló és csakis az Örökkévaló felügyelete alatt áll. Ha például egy levél lehullik a fáról, és jobbra-balra libegve alászáll, majd végül egy bizonyos, a számára a világ kezdetétől fogva kijelölt helyen földet ér, az éppen úgy a Teremtő akarata szerint történik, mint minden más, ennél jóval nagyobb horderejűnek tűnő esemény. Amíg a levél létezik, addig Isten akarata szerint működik. Ugyanígy gondoskodik a Mindenható a világ minden egyes részletéről, legyen az kicsi vagy nagy. Mindennek célja, oka van, minden az isteni akaratot teljesíti, a világ eleve elrendelt, végső céljához visz közelebb. „Most hát, fiam” – szólt a rebbe Rásáb –, „nézd, hogy hogyan rontottál el valamit gondolkodás nélkül, amit a Mindenható teremtett. Ennek a levélnek célja volt! Isteni szikra rejlett benne. Saját élete volt! Most pedig mondd meg nekem: hogy gondolod, hogy a levél léte kevesebbet ér a te létednél?”

 

Hitbodedut: az elvonulás csodája

A Kook rabbi által és cikkünk nyitó idézetében is említett „növények dala” a hászidizmus breszlávi ágát alapító Náchmán rabbi (1772–1810) nevéhez fűződik. A hászid mesterek különösen szoros és közeli kapcsolatban voltak a természettel. Rendkívül fontos volt számukra a természetből merített inspiráció, és sokan közülük sok időt töltöttek a szabadban, elvonulva a világ zajától. Ezt úgy nevezik: hitbodedut, elkülönülés, melynek során magányosan elvonulnak a természetbe, a világ zajától távol, hogy ott imádkozzanak, elmélyüljenek és minél jobban, minél mélyebben megértsék és átéljék az Örökkévaló nagyszerűségét. A Báál Sém Tovtól a breszlávi Náchmán rabbin át a nagykállói Eizik Taub rabbiig számos csodarabbi, nagy hászid vezető gyakorolta rendszeresen a természetbe való elvonulást és ennek segítségével az Istennel való, minél közvetlenebb kapcsolat keresésének gyakorlatát. A breszlávi Náchmán rabbi tanításaiban kiemelt szerepet játszik az Örökkévaló által teremtett természet csodálata. Minden levélnek, virágnak és minden fűszálnak megvan a saját, a teremtésben betöltött és semmi más által be nem tölthető helye és szerepe. Náchmán rabbi azt tanította, hogy minden pásztornak megvan a saját dallama aszerint, hogy hol legelteti a nyáját, mert minden egyes állatnak megvan a saját füve, melyet meg kell ennie. A pásztor nem legeltet mindig ugyanazon a helyen és azon füvek és helyszínek szerint, ahol jár, kialakul a saját dallama. Mert minden egyes fűszálnak megvan a saját dala és ebből áll össze a pásztor dallama. Amikor valaki a mezőn imádkozik, akkor minden egyes fűszál és más növény is az Örökkévalóhoz fohászkodik és imáikkal erősítik a közöttük imádkozó embert: „Világ Ura, add meg nekem a képességet arra, hogy egyedül legyek. Legyen az a szokásom, hogy minden nap kimegyek a fák és a füvek közé, minden növekedő dolog közé, és lehessek ott egyedül, hogy azzal beszélhessek, akihez tartozom. Tudd, hogy minden pásztornak és pásztorlánynak megvan a saját dallama [nigun] minden egyes fűszálhoz és minden helyszínhez, ahol terelik a nyájukat. Mert minden egyes fűszálnak megvan a maga dala, és a pásztorok ezekből a dalokból állítják össze a saját dalaikat.”

 

Dávid király és pók

Az Isten által teremtett, rendkívül színes és változatos világban mindennek helye van. Még ha emberi értelemmel nem is tudjuk felfogni, a hatalmas isteni tervbe minden növény és állat pontosan beleilleszkedik. A midrás (Smot rábá) Áchá bár Chánina rabbi nevében idézi: „Minden, amit fölöslegesnek látsz a világban – például a kígyók és a skorpiók –, a világ teremtésének nagyszerű tervébe illeszkedik”. Ezt példázza utolsó, a midrásból (Ben Szira) ismert történetünk Dávid királyról és a pókról.

Dávid apja legkisebb fiaként pásztorfiú volt, terelgette a nyájat és sok időt töltött a természetben. Szerette Istent és csodálta mindazt, amit Isten teremtett: a fákat, a füveket, az állatokat, erről tanúskodnak zsoltárai is. Csak azt nem tudta megérteni, mi végre teremtette Isten a pókot. Amikor feltette a kérdést Istennek, Ő így felelt neki: „Eljön a nap, amikor megérted, miért teremtettem a pókot. Akkor majd hálát adsz nekem a bölcsességemért. Csak várj türelemmel”. Jó néhány év eltelt. Miután Dávid legyőzte a filiszteus Góliátot és más győzelmeket is aratott, az akkoriban uralkodó Saul király egyre irigyebb és dühösebb lett Dávidra, mivel félt, hogy az egyre inkább megerősödő Dávid előbb-utóbb ellene fordul, hogy letaszítsa őt a trónról és ő maga legyen a király. Legjobb katonáit küldte, hogy fogják el Dávidot, ő pedig menekülőre fogta. Egy napon, amikor az üldözői már majdnem elérték, Dávid egy sötét barlangban talált menedéket. A barlang falához lapulva Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg az életét. Hirtelen azt vette észre, hogy egy pók, szorgalmasan ide-oda futkosva hálóval fonja be a barlang bejáratát. Alighogy a kis állat befejezte művét, az első katona már rá is talált a barlangra. „Talán itt bujkál Dávid!” – kiáltotta, ám társa leintette: „Nézd ezt a hatalmas és sűrű pókhálót. Régóta nem járt erre egy lélek sem.” A többiek igazat adtak nekik, továbbmentek és Dávid megmenekült. Ekkor végre megértette, hogy Isten végtelen bölcsességében teremtette a pókot és a természet minden egyes elemét.