A tengerszelidítő sófár

Egyszer egy szentéletű rabbi hajón utazott egy távoli országba két tanítványával. A hajó nem volt nagy, és meglehetősen gyenge anyagból készült, bár messzire tartott. Hetek óta hánykolódtak már a tengeren, mivel a széljárás nem kedvezett nekik. A rabbi és tanítványai egyre aggodalmasabban kémlelték a látóhatárt: közeledett ros hásáná, az újév, és nem szerették volna az év legszentebb napjait egy hajó fedélzetén tölteni. Azonban, mivel semerre sem látszott föld a látóhatáron, a rabbi és tanítványai készülődni kezdtek, hogy illendően tölthessék az ünnepet a nyílt tengeren.

Elérkezett az ünnep előestéje, és a három férfi imádkozni kezdett. Aznap éjjel rettenetes vihar tört ki: süvítő szél korbácsolta fel a tengert, a törékeny hajót, akár egy játékszert dobálták a ház magasságú hullámok, és úgy tűnt, menten darabokra tördelik. A dühöngő tenger hullámai újra és újra elborították a fedélzetet. A matrózok keményen dolgoztak, de egy idő után elfogyott az erejük. Úgy tűnt, hogy hamarosan elérkezik a vég, és a hajót elnyeli a tenger.

A szentéletű rabbi mindez idő alatt a kabinjában ült, imájába mélyülten, ügyet se vetve az őket fenyegető veszedelemre. Hajnalban, amikor a vihar órák óta tombolt, amikor úgy tűnt, hogy elérte tetőpontját, és azt gondolták, hogy már csak perceik vannak hátra, mielőtt végleg elnyelik őket a hullámok, a két tanítvány elhatározta, hogy figyelmeztetik mesterüket a közelgő végre. Könnyes szemmel járultak az imáiba mélyedő rabbi elé, és remegő hangon felvilágosították arról, micsoda veszélyben vannak.

„Ha a dolog valóban így áll, úgy ne vesztegessük az időt. Hozzátok ide azonnal a sófárt,

hogy teljesíthessük a sófárfújás szent micváját, amíg még életben vagyunk.” – rendelkezett

habozás nélkül a rabbi. A tanítványok így is tettek, és nem sokkal később a kosszarvból készült kürt átható hangja visszhangzott az egész hajón, túlharsogva a vihar tombolását és a hullámok dörgő robaját. Tekiá, sevárim, teruá, tekiá… – az orkán felkapta a sófár hangjait, és vitte, vitte magával messzi vizekre…

A szél hirtelen csendesedni kezdett, mintha megijedt volna attól, hogy a sófár szent hangjait elfojtja. Még a tenger robajlása is elhalkult, és nem telt el sok idő, mire tökéletes nyugalom uralkodott az egész tengeren. A sófár utolsó hangjai tisztán csengtek a kora reggeli csöndben.

Csoda történt! A kapitány, a matrózok és az utasok a rabbi kabinjába özönlöttek, követve a sófár hangját. Elképedve álltak az emberek a kabinban, és fejet hajtottak a rabbi előtt. A sófárfújás végeztével a kapitány így szólt: „Önnek bizonyára egy varázskürt van a birtokában, ami a viharos tengert nyugodt tóvá változtatta. Ha eladja nekem e csodás szerszámot, bármit megadok érte.”

A rabbi mosolygott, és így felelt: „Nincs itt szó semmiféle varázslatról. Nem más ez, mint egy sófár, egy egyszerű kürt, melyet kos szarvából készítettek. Nekünk, zsidóknak azt parancsolta az Örökkévaló, hogy az újévünk különlegesen szent napján fújjuk meg ezt a hangszert. A sófár hangja felkorbácsolja szívünket, vihart kavar bennünk, nagyobb és félelmetesebb vihart, mint ami a tengeren dühöng, hiszen arra szólít fel minket, hogy térjünk meg Istenhez. Nem tudtam, hogy a sófár hangja mindnyájunkat megment majd. Csupán egy isteni parancsolatot akartam teljesíteni életünk utolsó perceiben. Isten azonban irgalmas, és megmentett mindannyiunkat. Mutassuk hát ki hálánkat azzal, hogy minden körülmények között teljesítjük a parancsolatait, akkor is, amikor biztonságban élünk, és akkor is, amikor veszélyek leselkednek ránk. Hiszen mindig az Ő kegyelmétől függünk.”

Hirtelen sírás hallatszott a kis kabinban. Az egyik matróz kezével eltakarta az arcát, úgy zokogott. „Rabbi, valaha én is megtartottam a parancsolatokat, de elhagytam az Örökkévaló útját. Most értettem meg, hogy Isten azért vezetett erre, hogy megmutassa a visszavezető utat. Kérlek, fogadj a tanítványaid közé.” Így is történt. Évekkel később a matrózból messze földön híres rabbi lett.