Marokkó, Észak-Afrika legnyugatibb országa gazdag zsidó történelemmel büszkélkedhet. Vannak, akik azt mondják, hogy az első zsidók még az első Szentély lerombolása (i. e. 586) előtt érkeztek a térségbe, sőt vannak, akik a térségben való zsidó jelenlétet még korábbra, Slomó (Salamon) király uralkodásának idejére teszik. A második Szentély lerombolása (i. sz. 70) előtt már minden bizonnyal népes zsidó kolóniák  voltak a térségben. Az első írásos zsidó emlékek  – sírfeliratok formájában – a polgári időszámítás szerinti második  századból származnak.

A következő évszázadokban a helyi zsidók története igen változatos volt. Amellett, hogy – ahogyan más területeken is megesett – hol elfogadták, hol pedig üldözték őket, feltűnt egy jelenség, melyre igen ritkán volt példa a zsidó nép történelme során. Az őket befogadó kultúra – jelen esetben az Atlasz-hegység berber törzsei – meglehetősen nagy százalékban nem asszimilálni akarta a zsidókat, hanem éppen ellenkezőleg: ők vették fel a zsidó vallást (egy ilyen berber királynőről olvashatnak keretes írásunkban). Érdekesség, hogy valószínűleg egy, a zsidóságot felvett berber csoportból származott a népszerű szombati dal, a Dror jikrá szerzője, a X. századi zsidó költő, Dunás ibn Labrat.

A zsidó és a betért berber származású népességhez az évszázadok során újabb társadalmi csoportok csatlakoztak, elsősorban az ibériai üldöztetések nyomán nagyobb tömegben érkező spanyolországi és portugáliai zsidók. Meglehetősen szétszórva éltek az ország területén, ami megkönnyítette a sokuk által űzött mesterséget, a kereskedelmet.

Békeidők és üldöztetések

E középkori évszázadok a gazdasági virágzás mellett szellemi pezsgést is lehetővé tettek. Ebben a korszakban élt az egyik leghíresebb marokkói tóratudós, Jicchák Álfászi rabbi (1013–1103), akit akronímájával Rif néven is emlegetnek. Hatalmas tudását közvetlen és emberszerető természete egészítette ki és tette népszerűvé a népes zsidó közösséggel rendelkező Fez városában és annak környékén, ahol egészen 75 éves koráig működött rabbiként. Koholt politikai vádak miatt ekkor menekülnie kellett, és az életéből hátralevő 15 évet Spanyolországban élte le. A talmudi háláchikus döntvényeket összegző könyve a mai napig a zsidó jog megkerülhetetlenül fontos forrása.

A késő középkorban, majd az újkorban az egymást váltó berber és arab dinasztiák időnként elfogadóbbak, máskor ellenségesebbek voltak a zsidókkal, így nem volt ritka, hogy egy-egy város vagy országrész zsidósága menekülni kényszerült. Egyes uralkodók nem elűzték, hanem az iszlám felvételére kényszerítették zsidó alattvalóikat, és megtörtént, hogy a marokkói zsidók közül sokan, akárcsak a spanyolországi és portugáliai marranók, látszólag felvették az iszlámot, ám titkokban zsidókként éltek tovább. A kettős élet persze feltűnt a muszlimoknak, akik

gyanakvással néztek a kitért zsidókra és nem fogadták be őket maguk közé.

A XII. században hatalomra került Almohad-dinasztia tagjai különösen kegyetlenül bántak a zsidókkal és tömegeket kényszerítet­tek ki­térésre, a megkülönböztető ren­del­kezéseket pedig továbbra sem tö­rölték el. A harmadik Almohad uralkodó, Abu Juszuf Jakub al-Man­szur így vélekedett az iszlámot fel­vett zsidókról: „Ha bizonyos lennék abban, hogy komolyan veszik az iszlámot, hagynám, hogy elvegyüljenek a muszlimok között. Ha abban lennék bizonyos, hogy hitetlenek, akkor megölném a férfiakat, szolgasorba taszítanám a gyerekeiket és a vagyonukat átadnám a muszlimoknak. De nem tudom, hogy mit is higgyek felőlük…” Biztos, ami biztos, az uralkodó megkülönböztető ruhák viselésére – például sárga fejfedő – kötelezte az áttért zsidókat is, ami miatt számtalanszor kellett erőszakos támadásokat elviselniük. Az Almohadokat váltó berber Marinid dinasztia uralkodása alatt a zsidók fellélegezhettek és a kényszerből kitértek visszatérhettek őseik hitéhez. Az ország új urai előszeretettel alkalmaztak zsidó tanácsadókat és tisztviselőket, akik közül többet nagyon magas pozícióba kerültek. A nép nem nézte jó szemmel, hogy „hitetlenektől” kapják az utasításokat, és ez többször vezetett vérontáshoz az egyébként békés időszakban is.

Temető Fezben (Marokkó)

A mellahok kialakulása

Az 1492-es spanyolországi és az 1496-os portugáliai kiűzetés nyomán a korábbinál jóval nagyobb számban érkeztek zsidók a térségbe. Hozzájuk csatlakoztak azok az „újkeresztények”, akik Marokkóban nyíltan visszatérhettek a zsidósághoz. Nyelvük a héber, spanyol és arab elemeket egyaránt magába foglaló hakétia volt, melyet a XIX. századig nagy számban beszéltek, ám mára csak kevés beszélője maradt. A helyi zsidó lakosságnál módosabb és tanultabb ibériai zsidók igen hamar átvették az irányítást a marokkói közösségek felett és széles körben meghonosították vallási és kulturális szokásaikat.

A folyamatosan változó politikai helyzetből érdemes kiemelni egy momentumot, 1438-at. Ekkor alapították meg az első mellahot, vagyis muszlim településen létező zsidónegyedet (gettót) Fez városában. A zsidó közösségekkel rendelkező városokban, mint Marrakes vagy Casablanca, hamarosan létrejöttek a mellahok, melyek többnyire a települések szélén helyezkedtek el, rossz körülmények közé szorítva lakóikat. A különböző településeken élő zsidó közösségek élén az uralkodó által kinevezett vezető, a sejk ál-Jáhud állt, akik felett az udvarhoz tartozó és az ország egész közösségéért felelő nágid állt.

Szentéletű Cháim ibn Átár rabbi

A további évszázadokban a marokkói zsidók történelme ugyanolyan fordulatos volt, mint korábban: az éppen hatalomra kerülő arab vagy berber dinasztia kegyeinek kitéve hol kedveltek, hol jogfosztottak voltak. Akármi történt is azonban, a marokkói zsidók között mindig akadtak kiemelkedő tóratudósok, általában a kabala nagy ismerői és szent életű férfiak. Megemlítjük még közülük Cháim ibn Átár rabbit, aki a XVIII. század első felében élt, vagyis a Báál Sém Tov kortársa volt. Számos híres mű szerzője volt, aki aranyművességgel kereste a kenyerét, és egy híres történet szerint nem-zsidó munkáltatója beárulta egyszer a szultánnál, aki élve dobatta őt az oroszlánjai elé. A rabbi, táleszával, tfilinjével és szent könyveivel felszerelkezve ment a vadállatok közé, akik három napon át csak köröztek körülötte, de nem bántották a folyamatosan szent szövegeket kántáló rabbit. Ezt látva a szultán megkegyelmezett neki, és barátjává fogadta őt.

A francia protektorátus kora

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a huszadik század marokkói zsidó történelme pontosan olyan ellentmondásos és fordulatokban gazdag volt, mint a korábbi évszázadoké. A század első felében francia protektorátus alatt volt az ország. A gyarmatosítók szövetségeseket láttak a nehéz körülmények között, a társadalmon kívül élő zsidókban, ahogy a zsidók is örömmel fogadták az európaiakat. A francia kultúra nem volt ismeretlen számukra, legalábbis a nagyvárosokban, ahol 1862-től egyre-másra nyíltak a nehéz körülmények között élő zsidók megsegítésére létrehozott Alliance Israélite Universelle szervezet iskolái. Összesen 83 ilyen iskola nyílt az országban, több, mint a világ összes többi részén együttvéve. Ezekben az intézményekben francia nyelvű, modern szellemiségű oktatás folyt és a városi zsidóság sokkal inkább a francia kolonialistákhoz érezte magát közel, mint az egyre nacionalistábbá váló helyiekhez.

 

„Itt mindenki marokkói” – a II. világháború

A második világháború idején a király, V. Mohamed megtagadta a Vichy-kormány zsidóellenes rendelkezéseinek végrehajtását, és a marokkói zsidók jelentős része megmenekült a nácik elől. Amikor az uralkodó a náci Németország és Vichy Franciaországának képviselőivel találkozott, hogy megbeszéljék a zsidókérdést, a király állítólag azt mondta a náciknak, hogy országában „nincsenek zsidók, nincsenek muszlimok, ők mind marokkóiak”. Bár Marokkó francia protektorátus volt, és Vichy Franciaországa részt vállalt a franciaországi zsidók kiirtásában, egyetlen marokkói zsidó sem került koncentrációs táborba. A marokkói zsidóknak sárga csillagot sem kellett viselniük, nem vették el a tulajdonaikat, és nem fosztották meg őket az állampolgárságuktól. Ezzel együtt a már említett melláhokba kellett költözniük, melyeket zsúfoltság és nyomor jellemzett és gyakran törtek ki járványok. 1940 és az amerikai csapatok 1942-es megérkezése között kirekesztő törvények is vonatkoztak a zsidókra: a gyerekeket kitiltották az állami iskolákból, a kormányzati állásokból eltávolították a zsidókat és kvótákat vezettek be az egyetemeken, valamint számos munkahelyen. Így például korlátozták a zsidó orvosok, ügyvédek és gyógyszerészek számát is. Vichy hivatalnokai megpróbálkoztak a zsidó tulajdonban levő ingatlanok felmérésével, de V. Mohamed találkozott a zsidó közösséggel, és megígérte, hogy lelassítja az összeírást. Ennek eredményeként nem vették el a zsidó tulajdonban levő ingatlanokat, nem úgy, mint a szomszédos Algériában. A történészek azt feltételezik, hogy ha az amerikai hadsereg nem ért volna földet 1942-ben Észak-Afrikában, akkor a II. világháború időszakában mintegy 250 000 főt számláló marokkói zsidóságot is a haláltáborokba küldték volna. A végső megoldást felvázoló dokumentumok szerint ugyanis Hitler 700 000 franciaországi zsidót akart megsemmisíteni, és ez a szám csak akkor lehetett valós, ha beletartoznak francia Észak-Afrika közösségei is.

Blue Lazam zsibagóga Marakesh, Marokkó

Pogromok Izrael Állam létrejöttekor

A következő megrázkódtatás 1948-ban, Izrael Állam kikiáltásakor érte a marokkói zsidókat. Több városban pogrom tört ki, melyek során 44 zsidó vesztette életét és sokan megsebesültek. Ezt követően több tízezren döntöttek úgy, hogy a zsidó államban folytatják életüket.

Marokkó 1956-ban nyerte el függetlenségét. Számos zsidó került be­folyásos pozícióba, ám az Izraelbe vándorlást betiltották. Illegális úton továbbra is évente több ezer zsidó hagyta el Marokkót, majd hosszadalmas tárgyalások után, 1961-ben feloldották a korlátozást, miután Izrael vállalta, hogy fejpénzt fizet minden, Marokkóból kivándorló zsidó után. A hatnapos háború elsöprő iz­raeli győzelmét látva az egész arab világban bizonytalanná vált a zsi­dók sora, ami további tömegeket te­relt a kivándorlás irányába. Izrael mel­lett sokan költöztek Franciaországba, Kanadába és az Egyesült Ál­lamokba.

Napjainkban csupán néhány ezer zsidó él Marokkóban, többségük idős ember. A zsidó családok előszeretettel küldik gyermekeiket izraeli vagy franciaországi egyetemekre és jesivákba, ahonnan általában már nem térnek haza. A külföldre távozott zsidók azonban élénk kapcsolatot tartanak fenn Marokkóval és évente tízezer számra utaznak oda felkeresni őseik sírját, vagy egyszerűen kikapcsolódni. Izraelben napjainkban körülbelül egymillió marokkói származású zsidó él, akik mind büszkék különleges örökségükre és nem ritkán saját zsinagógákat alapítanak, hogy megőrizzék sajátos szokásaikat, dallamaikat és imarendjüket.

Izrael és Marokkó viszonya

A kapcsolattartást könnyebbé teszi a közelmúltban aláírt diplomáciai egyezmény Izrael és Marokkó között, mely számos gazdasági, biztonsági és politikai előnyt jelent mindkét fél számára. A király, VI. Mohamed nagy szimpátiával viseltet az országában élő zsidók és a gazdag marokkói zsidó örökség iránt. Jó példa erre a tavaly januárban Essaouriában alapított zsidó kulturális központ, melynek avatóünnepségén személyesen vett részt. Marrakesben felújíttatta a régi zsidónegyedet és a benne álló, ötszáz éves zsinagógát. 2018-ban azt is elrendelte, hogy a marokkói zsidó iskolákban kezdjék meg a holokauszt oktatását. A bejelentés az ENSZ 73. általános kongresszusán hangzott el New Yorkban. Az uralkodó elmondta, hogy már utasította országa oktatási miniszterét, hogy a középiskolás oktatási anyagot egészítsék ki a holokauszt témájával. „Az oktatás képes arra, hogy felvegye a küzdelmet a megkülönböztetéssel és a rasszizmussal, illetve az antiszemitizmus visszataszító jelenségével” – mondta a király.

Az egyre szorosabbá váló kapcsolatokra jó példa, hogy a legutóbb Marokkóban járt izraeli diplomáciai küldöttség vezetője, a marokkói gyökerekkel rendelkező Meir Ben-Sábát, az izraeli Nemzetbiztonsági Tanács vezetője, héberül áldotta meg VI. Mohamedet. A vallásos zsidó tisztviselő elmagyarázta az uralkodónak, hogy a zsidó törvények szerint áldást kell mondanunk, ha egy valódi királlyal találkozunk. Ben-Sábát ezt követően héberül recitálta a következő mondatot: „Áldott vagy Te Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki juttatott dicsőségéből e hús-vér [embernek]”. Ben-Sábát elmondta, hogy a királyt nagyon meghatotta a gesztus, és közölte, hogy mély tiszteletet érez a zsidó nép hagyományai iránt.

Kóser menü a királyi palotában

Az ábrahámi hagyományoknak meg­felelően VI. Mohamed marokkói király körültekintő vendégszerete­téről tett tanúbizonyságot, és szó szerint fejedelmi fogadtatásban részesítette vendégeit, akik a vacsora után az éjszakát is a rabati palotában töltötték. Az uralkodó tökéletes élményt akart nyújtani vendégeinek, és ragaszkodott hozzá, hogy az ízletes és autentikus, emellett a legmagasabb kósersági normáknak megfelelő fogásokat a királyi séfek készítsék el. Ennek érdekében kapcsolatba léptek Levi Banon rabbival, a marokkói Chábád-küldöttel. A király arra kérte őt, hogy kóserolja ki a királyi konyhát és ellenőrizze a fogadásra szánt fogások elkészítését, amit ő örömmel meg is tett.

Marokkó az Egyesült Arab Emirá­tusok, Bahrein és Szudán után sorban a negyedik arab nemzet, amely az elmúlt hónapokban elindult az Iz­raellel való kapcsolatok normalizálásának útján. A Chábád az 1940-es évek vége óta van jelen van Ma­rokkóban. A Chábádot jelenleg Le­vi Banon rabbi és felesége, Chana kép­viseli, akik 2008-óta dolgoznak Casablancában. 1985-ben az áldott emlékű lubavicsi Rebbe, Menachem Mendel Schneersohn rabbi azt írta levélben a mostani király apjának, II. Hasszán királynak: „Adja Isten továbbra is bőkezű áldásait Felségedre és a királyi családra, valamint Marokkó minden lakójára, hogy tökéletes egészségben és jómódban élhessenek anyagi és spirituális szempontból egyaránt”.

 

Egy harcos zsidó királynő sikerei és bukása: Dahia al-Kahena

A hetedik században az iszlám előretörésével párhuzamosan arab törzsek indultak meg Észak-Afrika, majd Spanyolországon keresztül Európa meghódítására. Egyik hadvezérük Hasszán ibn Ne’umán egyiptomi arab herceg volt, aki nagy reményekkel indult a csatába. A napjainkban Algériához tartozó hegyekben azonban útját állta egy zsidóságot felvett berber törzs királynője, a legendák szerint sötét bőrű, dús hajú, nagy szemű, földi örömöknek szívesen áldozó Dahia al-Kahena, aki erős, ütőképes hadsereg élén állt. Azt mondják, Kahena madárjós volt, esetleg varázslónő, aki előre látta a jövőt. Amikor a VII. század vége felé Hasszán, 45 ezer fős serege élén megmérkőzött vele, alul maradt a harcos asszony hadseregével szemben. Azt mondják, hogy Kahena katonái rengeteg foglyot ejtettek, akiket, kegyessége jeléül, egy kivételével mind szabadon bocsájtott. Azt az egyet, Háled ben Jázidot viszont fiává fogadta meglevő két fia mellé (egyikük berber, másikuk görög apától származott).

A királynő békét ajánlott, ám a hadvezér csak azzal a feltétellel kötött volna békét, ha az asszony felveszi az iszlámot. Mivel erre nem volt hajlandó, Hasszán visszatért Egyiptomba és öt éven át készülődött a következő megmérettetésre. Eközben Kahena kirívóan kegyetlen rendeletet hozott: elrendelte, hogy falvakat, városokat és erődítményeket romboljanak le – a saját királyságában. Úgy gondolkozott, hogy az elpusztított településeket az arab csapatok nem akarják majd bevenni, ám tévedett, és leginkább saját romlását idézte elő. Amikor néhány évvel később Hasszán, megerősített hadseregével, visszatért, elfoglalta Karthágót és legyőzte a berber lázadókat. Kahena valószínűleg előre látta a vesztét, két saját fiát fogadott fiára bízta. Utóbbi egyébként sokak szerint Hasszán kémjeként működött.

Hogy miként ért szomorú véget Kahena legalább 35 éven át tartó uralma, arról megoszlanak a vélemények. E történet leginkább legendaként maradt ránk, így többféle verzió is létezik. Egy változat szerint egy csatában esett el fiaival együtt, a mai napig a Bir al-Kahina nevet viselő kút mellett, mások azt mondják, hogy fiai csatlakoztak örökbefogadott bátyjukhoz, és felvették az iszlámot, a nő pedig önmaga vetett véget az életének úgy, hogy beleugrott a közelben levő kútba.

 

Chana Deutsch írása

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 138. szám – 2021. január 3.