1798-ban, jud-tet kiszlévkor, vagyis kiszlév hónap 19-én szabadult ki a Chábád hászidizmus alapítója, az Álter Rebbe a cári börtönből. Ez a nap lett a lubavicsi mozgalom számára a hászidizmus újéve. Az alábbi történet – melyet a Shabbos House című oldalon olvashatunk – 53 napig tartó fogsága idejéből való:
A börtön egyik őre – talán szívességből, talán némi baksisért cserébe – segített az Álter Rebbének kijuttatni egy rövid üzenetet az épségéért aggódó híveinek. A sütőtökbe rejtett üzenet – mely a Smá Jiszráel ima első sorát tartalmazta – egy Jiszráel Kozik nevű hászid vitte el az Álter Rebbe tanítványainak, akiket mélyen megnyugtatott ez a néhány szó.
A hagyomány szerint az embernek a Smával az ajkain kell távoznia a földi életből. Feltehetjük tehát a kérdést, hogy a cári börtönbe zárt zsidótól érkező szavak – Halljad, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy – miképpen nyugtatták meg az embereket, és honnan tudták, hogy nem éppen a legrosszabbat jelentik. Még ennél is érdekesebb kérdés, hogy honnan tudta az Álter Rebbe, hogy a hászidjai megfelelően értelmezik az üzenetét?
Egy magyarázat szerint a Smá semmiképpen nem lehetett valamilyen rossz helyzet bekövetkeztének a jele, hiszen legmélyebb hitünket, az Örökkévaló egységébe és egyetlenségébe vetett hitet fejezi ki. A hászidok – és az Álter Rebbe – számára ez nem csupán elvont filozófiai koncepciót jelentett, hanem a mindennapi zsidó élet legbelső lényegét fejezte ki. E tanítás szerint a Smá Jiszráel ima a végtelen öröm kifejezésének jele, áthatja a mindennapokat és felemeli a hétköznapokat.
Az Álter Rebbe és hászidjai a Smá szavai láttán arra gondoltak, hogy Isten folyamatosan jelen van, részt vesz életünk minden pillanatában és megtalálható a világ minden apró részletében. Isten közel van és a lehető legmélyebb kapcsolatot tartja fenn velünk. Így aztán a Smá valóban nem a baj és szenvedés jele volt, hanem az életé: a rebbe él és jól van, és a szörnyű körülmények között is tudja, hogy Isten mellette áll, vagyis minden rendben van!
