A pesti Orczy-háznak híre volt. Beszéltek róla határon innen, s határon túl, mert hírének nem szabtak határt a Kárpátok magas vonulatai sem. Természetes dolog volt hát, hogy Nyitra vármegyében is ismerték, s a chéder poros udvarán játszadozó gyerekek is arról álmodoztak, hogy egyszer majd megnézik maguknak az ottani híres kávéházat, ahol csodálatos kincsek cserélnek gazdát nap nap után.
A megye határán, egy Vág menti kis faluban élt Ávromele, ki nemrég tért vissza a szülői házba a jesiva padjaiból. Befejezte talmudtanulmányit, s mostmár ideje volt munka után néznie. Apjának kis szatócsboltja volt, az viszont nem bonyolított le akkora forgalmat, hogy ott még segítségre lett volna szükség. Meghányták, vetették a jövőt, s úgy döntöttek, hogy Ávromelét felküldik Pestre, próbáljon ott szerencsét.
A szülők kiokosították az ifjút, hogy merre találja az Orczy-házat, s hogy ott kérje a kellner segítségét, majd az segít neki valami jó álláshoz jutnia. De a szombatról ne feledkezzen meg, nehogy dolgozzon a szent sábeszkor, s járjon el rendesen dávenolni is. Mert bizony jaj annak a zsidónak, aki megszegi a jó Teremtő pihenőnapját!
Ávromele figyelmesen hallgatta szüleit, majd a hangos vonatfütty jelezte a peronon állóknak, hogy indulás. Egész éjszakás utazás után reggelre ért Pestre. A tömeg csak úgy özönlött ki az utcára, olyan elsöprő erővel, mint ahogy a Vág zubogott végig a faluja szélén a tavaszi áradásokkor… A vidéki fiú alig kapott levegőt, csak sodródott, míg végül a Király utca és a Laudon utca sarkán kötött ki. Isteni gondviselés, nem lehetett ez más, hogy Ávromele a kis batyujával együtt az Orczy-ház mellé vetődött partra.
A fiú izgatottan sietett az ódon épület sarki kávéházába, ahol a kora reggeli óra ellenére már nem volt szabad asztal. A kormos, boltíves plafon alatt átható füst terjengett, amit csak a szörnyű ricsaj volt képes keresztültörni. A zajos látványtól szinte felkiáltott: „Hát ez lenne a híres Orczy?!” Szinte ájultan húzódott egy oszlop mellé. Megrendülten pislogott körbe, akárcsak egy ijedt madár. Döbbenetéből a pincér kérdése zökkentette ki: „Parancsol feketét?”
Ő bólintott. Majd néhány perc múlva, amikor a kellner visszatért a gőzölgő kávéval, Ávromele félszegen utána szólt, hogy egy hely kellene neki. Ám félénk viselkedése tréfára sarkallotta a pincért, és vigyorogva azt válaszolta neki: „Nekem is! De hát mit csináljak. Sokan vannak, minden asztal foglalt!” A vidéki fiú leforrázva állt a nagyvárosi gúnytól, el is határozta, hogy inkább nyomorban tengeti az életét, ez nem neki való, ekkor viszont eléállt egy jólöltözött férfi s megszólította: „Először jár itt az Orczyban?”. Ávromele bólintott, mire a férfi így folytatta: „Igen, ez lerí magáról. Na de mondja, mihez ért. Ügynök vagyok, szerzek magának állást.”
A Nyitra megyei elmondta, hogy apja fűszerüzletében szerzett tapasztalatot, de ért a rőfös szakmához is. Az ügynök biccentett, s utasította, hogy várjon ott, majd nemsokára másodmagával tért vissza. „Ő lenne az, szolid fiatalember, szorgalmas, most jött vidékről.” – hadarta az ügynök, mire a másik a fiú bizonyítványai felől érdeklődött. Ávromele bemutatta a születési bizonyítványát és egy papírt, amiben a rabbija ajánlja őt, majd elmondta igényeit, hogy havi tizenöt forintot szeretne és ellátást.
A rabbi írásán a kereskedő mosolygott egyet, majd közölte a fiúval, hogy havi tizenkét forintot ad, mellé kosztot, de lakhatásról magának kell gondoskodnia. Ha szorgalmas, akár még havi ötven forintig is elmehet majd. Kezet fogtak és a Nyitra megyei fiú délután már az Üllői út rőfösüzletének pultja mögött állt. Az első napokban kitanulta az üzlet fortélyait, s ennek megfelelően ügyesen működött.
Szépen múlt az idő egészen péntekig. Koradélután viszont Ávromele szorongva kezdte lesni, mikor mondja végre a főnöke, hogy húzzák le a rolót. Ám a főnök semmiféle jelét nem mutatta annak, hogy ő zárni készülne, helyette a legnagyobb nyugalomban számolgatta a napi lózungot. Ávromele vette végül a bátorságot és megszólította munkaadóját: „Főnök úr, zárni kellene már, kezd sötétedni.” De ezzel mintha nyilat lőtt volna ki, és főnöke felháborodva horkant föl: „Megbolondult maga? Ilyenkor?”
Ávromele nem értette a másik válaszát, s őszinte naivsággal így felelt:
„Erev sábesz van főnök úr, hát templomba kell menni köszönteni a szombatot.”
„Na nálunk ez nem szokás. Nyolcig nyitva vagyunk ma is. Jól is néznénk ki, ha jó zsidót játszanánk és elszalasztanánk a szombati bevételt! A szombat a legerősebb napunk!”
Hallva ezt a diskurzust, a régebbi segéd kétrét görnyedve kezdett nevetni. Ávromele viszont megszédült a súlyos szavak hallatán, ám mikor visszanyerten egyensúlyát, vette kalapját és kijelentette, hogy ő bizony szombaton nem dolgozik, inkább kilép.
A főnök tágra nyílt szemekkel búcsúzott tőle: „Ki hallott ilyet a mai világban! De én ugyan nem tartom vissza. Menjen dávenolni, tartson szombatot, aztán hó elején majd kérje a fizetését az Istentől.”
Ávromele büszkén, emelt fővel távozott. A főnököt viszont bosszantották a fiatal segéd szavai. Bosszantották, mert felébresztették benne azt a zsidót, amelyet ő már évekkel ezelőtt elfojtott magában. Hajdan ő is tartotta a szombatot, s örömmel a szívében olvasta a Tórát. Ez a fiú pedig újra lángra lobbantotta zsidó lelkét, és érezte szavainak végtelen igazságát. Eközben az idősebb segéd még mindig kacagott, amit a főnök dühös szavai csitítottak csak el: „Mit röhög! Mi nevetni való van abban, ha ez a fiú inkább templomba megy imádkozni, ahelyett, hogy a pénzt hajtaná. Lóduljon és húzza le a rolót!”
És aznap este, hosszú évek után először, az Orczy-ház öreg zsinagógájában újból megjelent a rőfös. Ávromele mellett, együtt köszöntötték a szombatot…
|
Forrás:
Peterdi Andor, „Avrumele az Orczy-ban…”, Zsidó Ujság, 1935. 11. évf. 39–40. szám, 11–12. old. alapján. |
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.