A REBBE SZAVA

 

Kinek címezték a levelet…?

    Valamikor, a nehéz körülmények közt élő kelet-európai zsidók körében sokszor előfordult, hogy egy istenháta mögötti faluban egy-két tudatlan zsidó földműves tengette életét. Sokszor ezek a szűken élő földművesek még írni, olvasni sem tudtak, de gyerekeiknek mégis biztosítani akarták a megfelelő zsidó nevelést. Mivel nem volt elég gyerek egy teljes chéder (elemi) osztály megnyitására, néhány család lehozatott falujába egy melámedet (tanítót), aki a falu “összes” gyerekét oktatta betűvetésre. Ebben a minőségében, és lévén a faluban az egyetlen tanult ember, rá hárult a falu zsidóinak szellemi-vallási “korrepetálása” is.

    Történt egyszer, hogy egy félreeső faluban az egyik gazda levelet kapott messze földről, de mivel ő maga analfabéta volt, megkérte a melámedet, hogy olvassa fel neki a levelet. Ahogy a melámed beleolvasott a levélbe, kiderült, hogy rossz hírt hoznak a sorok: a levélben azt közölték, hogy a gazda édesapja elhunyt.

    Egy kívülálló szemlélő bizony furcsának találhatta, hogy a melámed szemrebbenés nélkül olvassa a rossz hírt, míg a tudatlan, aki még olvasni sem tud – sírva fakad a hallottaktól. Bár, ha bele gondolunk – a válasz igencsak egyszerű: Lett-légyen bármilyen tudatlan, analfabéta is a földműves, a levél mégis csak neki szól, neki van címezve…!

    Hasonlóképpen nekünk se elég, hogy tudunk “írni-olvasni”. A zsidóságra, a Tórára és annak parancsolataira úgy kell tekintenünk mint, amik nekünk szólnak, nekünk vannak “címezve”…

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 28. szám – 2014. augusztus 7.