A REBBE SZAVA

 

Én Istenem

    Az egyiptomi kiszabadulás hetedik napján történt az a nagy csoda amiről a Hágádában úgy mondjuk: “Mily mérhetetlen volt tehát Istenünk irántunk tanúsított jósága… kettéhasította a tengert, átvezetett bennünket rajta száraz lábbal, belefullasztotta ellenségeinket…”. Akkor énekelték el Mózes és Izrael fiai a Tenger dalát, a csodálatos módon szabadult héber törzsek hálaéneke a Sás tenger partján.

    Az egyik mondata így hangzik: “Ez az én Istenem, hajlékomba fogadom, atyáim Istene, hadd magasztalom!” (2Mózes 15:2.)

    Kétféleképpen viszonyulhatunk az isteni valósághoz: hittel és értelemmel. Az Örökkévalóról alkotott racionális képünk, melynek határt szab az emberi értelem végessége, aligha képes magába foglalni végtelen és minden meghatározást túlszárnyaló igazságát, míg a hitet nem gátolják efféle korlátok, hiszen képes arra, hogy a nálunk hatalmasabb igazságot elfogadja. Másfelől az is igaz, hogy valósnak azt tartjuk, amit megértünk, míg az, amiben hiszünk, absztrakt és személytelen.

    Éppen ezért hit és értelem kiegészítik egymást. Azon a ponton, ahol az értelem már képtelen felfogni az isteni végtelenséget, a hit siet segítségünkre, hogy az Örökkévalót a maga teljességében elfogadjuk, függetlenül attól, mennyire értjük. Ugyanakkor az értelem segítségével tehetjük az Örökkévalóról alkotott képünket személyessé és kézzelfoghatóvá.

    Éppen ezért a Sálá, Jesájá Horowitz rabbi (1560?–1630) Mózes énekének fentebb idézett sorait a következőképpen értelmezi: amikor azt mondom, “Ez az Istenem”, amikor az Örökkévalóról alkotott képemet saját értelmem és az Ő igazságának felfogása által személyessé teszem, akkor “hajlékomba fogadom”, vagyis igazsága velem lakozik, részemmé válik. A héber szó, vöánvéhu (“hajlékomba fogadom”) az áni vöhu, vagyis az “én és Ő” szavak betűszavának is értelmezhető – más szóval, az Örökkévalóról alkotott racionális képem segítségével magamévá teszem, elfogadom igazságát, s ezáltal “én és Ő” egyesülünk.

    A következő sor, “atyáim Istene” azt jelenti, hogy azzal a hittel fogadom el az Örökkévaló realitását, melyet atyáimtól, őseimtől örököltem, melyet ők oltottak belém, s ezért “magasztalom”. Ez pedig az isteninek magasabb rendű felfogását tükrözi, mint az “én Istenem”, hiszen nem korlátozódik saját lényemre, saját képességeimre – sőt, saját, pragmatikus lényem, saját, mindennapi létem szintje fölé emelkedik.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 26. szám – 2014. augusztus 7.