A rabbik nem csak tapsoltak…

 

Ortodox zsidók és rabbik a kommunista diktatúrában

Czitron József, zsidó nevén Jehosuá 1895. november 8-án született Hajdúdorogon. Apja, Czitron Farkas, aki Frankel Sámuelnek, az Imré Széfer című könyv szerzőjének volt a veje, 1882-től állt a dorogi hitközség élén.

Mint a háború előtt minden ortodox fiú, bár-micvája után Czitron József is jesivába ment, s a magyarországi szokásoknak megfelelően több talmud iskolába is járt, előbb a chászidokként ismert büdszentmihályi és szatmári rabbik tanítványa volt, majd a kor egyik leghíresebb jesivájában, a Tátra lábánál fekvő Hunfalván tanult.

Oklevele (szmichá) megszerzése után feleségül vette Güns Jakab hajdúböszörményi főrabbi lányát, s amikor a rabbi 1925-ben meghalt, őt választották meg az akkoriban kilencszáz lélekből álló hitközség főrabbijának. Olyan volt, mint az akkori idők legtöbb ortodox rabbija: kisebb, körülbelül 40 fős jesivát vezetett, csendesen élt, és amennyire tudni lehet, jól megfért az ortodox templom helyett a szefárd imaházba járókkal.

1944-ben a hajdúsági zsidók egy részét a debreceni gettóból Ausztriába hurcolták, ahol nem meggyilkolásuk volt a legfőbb cél, hanem munkára fogásuk. A rabbi is épségben megérte az 1945. áprilisi felszabadulást és hazajött Magyarországra.

A rabbi nem disszidált

Czitron József visszatért Hajdúböszörménybe, de ott már nem a régi hitközség volt. Nem elég, hogy a munkaszolgálatosoknak és deportáltaknak alig húsz százaléka jött vissza, ráadásul, a város kommunista zsidói kifogásolták, hogy egy papnak fizetést kell adniuk. 1946-ban lánya tanácsára elfogadta a soproni ortodox hitközség meghívását, a határszélről könnyebb lesz majd a menekülés, ha a kommunisták még hangosabbá válnának. De sokakkal ellentétben mégsem disszidált, és 1950-ben sem azért adta át helyét vejének, Krausz Arnold rabbinak, hogy a határnak menjen, hanem mert megkapta a budapesti ortodox hitközség ros-bészdin (a rabbinátus elnöke) állását.

Az Ortodox Központi Iroda 1945 őszén megtartott, a felszabadulás utáni első országos értekezletén negyven rabbi vett részt. A régi rabbi karból megmaradt túlélők legtöbbje nem találta helyét, és csak néhány évig maradt itthon. A helyüket és feladatukat a fiatalok, vagy az eddigi rabbi helyettesek és metszők vették át. Az országos ügyeket szűkebb rabbi bizottság intézte, amelynek Welcz Izrael, Jungreisz Sándor és Lebovits Jakab budapesti rabbik, valamint Szófer Jochánán egri főrabbi mellett Czitron József is tagja lett. Közülük csak ő és Welcz Izrael töltött be rabbi állást 1944 előtt is, s amikor az Izrael létrejöttét követő kivándorlási hullám Welcz rabbit is magával ragadta, Czitron József maradt egyedüli hírmondónak a régi gárdából.

1950. február 20-án, a magyarországi zsidóság további életét meghatározó egyesülési kongresszuson már úgy is szólalt fel, mint a hagyomány hűek szellemi vezetője. Ő lett a “neológ” rabbi testülettől független Ortodox Rabbi tanács elnöke, s mint ilyet, az Ortodox Központi Iroda elsőként őt delegálta a volt ortodox, kongresszusi és status-quo hitközségek addigi képviseleteiből létrejövő új, egységes szervezet, a Magyar Izraeliták Országos Irodájának legfelső vezetőségébe. Fél évvel később, 1950 nyarán megválasztották budapesti ortodox ros-bészdinné, azaz a rabbinikus bíróság fejévé, s bár a főrabbi címet nem kapta meg hozzá, saját székhelyén, a Kazinczy utcai főtemplomon kívül harmincegy fővárosi templom és imaház, valamint tíznél több rabbi ügyei tartoztak hozzá.

A miniszter óhajtja az egyesülést

Az ortodoxia nem titkolt gyanakvással, sőt olykor ellenérzéssel fogadta a neológok közeledését, s végül csak Ortutay Gyula kultuszminiszter “kifejezett óhajára” mondtak igent. Csak kásrut-ellátásuk és hitéletük függetlensége esetén látták biztosnak a jövőt. Erre látszólag meg is volt az esély, hiszen a legkisebb létszámú hitközségek kivételével mindenütt működött mikve és talmud-tóra, volt sakter. Ahol csak pár zsidó élt, a kóser vágást vándormetszőkkel oldották meg. A nagyobb fiúk három jesivában is tanulhattak. Az Ortodox Rabbi tanács, amelyben Czitron Józsefen és a már említett Jungreisz, Lebovits és Szófer rabbin kívül Grünfeld Márton nyíregyházi, Lemberger Nándor makói, Schnitzler Salamon békéscsabai és Moskovits Bernát paksi főrabbi is helyet kapott, az ötvenes évek legelején hatvannál több ortodox rabbit és rabbi helyettest képviselt.

A rabbik száma azért is érdekes, mert a MIOI Szervezeti Szabályzata kimondta, hogy csak ott maradhat önálló státuszú a hitközség, ahol rabbi vagy rabbi helyettes, templom és mikve is van, az önállók alá rendelt fiókhitközségekben pedig hetente legalább egy istentiszteletet kellett tartani. A legnagyobb anyagi támogatást és a viszonylagos függetlenséget jelentő önálló státuszt például a hajdú-bihari és szabolcs-szatmári zsidókat képviselő Tiszántúli Községkerületben tizenkét, rabbival, templommal és mikvével egyaránt rendelkező hitközség kérte. A kérések egy részét a MIOI vezetése arra hivatkozva utasította el, hogy az Ortodox Rabbitanács nem küldte be a rabbik és rabbihelyettesek végzettségét igazoló okleveleket – mintha lenne ortodox hitközség, amely engedély nélkül alkalmazna rabbit. Az önálló státuszt a tizenkettőből végül négy hitközség, Debrecen, Nyíregyháza, Kisvárda és Püspökladány kapta meg. Igaz, hogy az ország huszonkét kongresszusi hitközsége mellett még így is harmincnyolc volt a működő ortodox közösségek száma, és az egyesült hitközségekben is külön rabbijuk, metszőjük és imaházuk volt, ugyanakkor rengeteg ortodox hitközséget szűntettek meg vagy sorvasztottak el, “szórvány hitközség”-nek nyilvánítva.

Az Új Élet korabeli számait olvasva azt lehetne hinni, hogy a rabbitanács tagjai nem is csináltak mást, mint folyton hitet tettek a béke mellett és vallási-kulturális eseményeken vettek részt. Az, hogy eleget téve a szervezeti szabályzatban is lefektetett joguknak és kötelességüknek, rabbikat mentenének fel és neveznének ki, egyáltalán, hogy a diktatúra kellős közepén a magyarországi ortodox templomok és imaházak tucatjaiban úgy-ahogy, de hitélet folyt, nem kerülhetett be az ortodoxia híreiről amúgy is ritkán tudósító lapba.

Pedig Czitron rabbiék nemcsak a tapsolási kötelezettségnek tettek eleget: például az ortodox rabbikar 1951. július 12-i ülésén olyan dolgokról volt szó, amiről akkoriban nemigen volt szokás beszélni: a kivándorlás, valamint a kitelepített zsidók szociális és lelki segélyezésének lehetőségeiről. Ugyanígy napirenden tartották a boltjaiktól, műhelyeiktől megfosztott, szombattartó zsidók munkába állásának vagy a gyermekek vallásos nevelésének a kérdését is, és a rabbitanács, ellenállt, amikor a hitközségek egységesítése után az állam a kásrut-ellátást is egységesíteni akarta – sok oka volt annak, hogy a vallásukhoz ragaszkodók közül annyian elmentek, amikor lehetett.

A háború előtt még hétévente választották újjá a rabbibizottság tagjait, az ötvenes években gyorsabban változott az Ortodox Rabbitanács összetétele, a régiek elmentek, újak jöttek, hogy elmenjenek ők is. Ketten maradtak csak az első tagok közül, Czitron József és az alijázott Jungreisz Sándor helyébe Nyíregyházáról megválasztott Grünfeld Márton, aztán ötvenhat végén ő is kiment Bécsbe. Czitron rabbi maradt egyedül, mint valami tragikus végű kiszámoló játékban, átesett már egy szívrohamon, s ahogy a negyvenes évek végén nem, most még annyira sem akart nekivágni az újabb otthon-teremtésnek. Ő, miután túlélte a német- és a szovjetbarátságot, a háborút és a forradalmat, az Ukrajnában, Auschwitzban, Izraelben vagy Amerikában eltemetett kortársaival ellentétben, Magyarországon halt meg, 1957. II Ádár 8-án.

Megszűnt vagy csak “elmúlt”?

A ros-bészdini feladatokat rövid ideig Jakubovits Simon soltvadkerti főrabbi, a forradalom alatt szétszéledt jesiva vezetője, aztán Moskovits Bernát látta el. Az előbbi alijázott, az utóbbi Bécsbe költözött, és úgy nézett ki, hogy a megmaradt ortodoxia élére Romániából kell rabbit hívni: de nem kellett. 1958-ban a később budapesti főrabbivá kinevezett Weisz Márton lett a ros-bészdin, és 1959 októberében újjáalakult az Ortodox Rabbi tanács is, amelynek Schück Jenő miskolci főrabbi lett az elnöke. Az ő halála után Weisz Márton képviselte tovább a megcsappant létszámú magyarországi ortodoxiát. Hogy az Ortodox Rabbi tanács az ő, 1982-ben bekövetkezett halálával megszűnt-e, vagy csak rabbik hiányában elmúlt magától, nem tudni pontosan, és az egészben ez a legszomorúbb.

Bocskai Sándor

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 41. szám – 2014. július 31.