A pusztítás koreográfiája – Személyes vallomások a túlélőktől

Surányi András filmrendező Kőszegi Edittel és Simó Sándorral együtt készítette el a budapesti gettóról, a budapesti zsidóságról szóló, Fényképek gyermekeimnek című filmet, amely szintén látható volt a 76 órás műsorfolyamban. Ugyancsak ő készíti azokat az interjúkat, személyes vallomásokat holokauszttúlélőkkel, amelyek majd láthatók lesznek a Sorsok Háza állandó kiállításán.

 

– Azt írtad ezeknek az interjúknak a kapcsán, hogy számodra az Add hírül fiaidnak című parancsolatot fogalmazzák meg.

– Ez egy belső és természetes kényszer annak a felismerésnek a nyomán, hogy akik a leghitelesebben mondhatnák el, mi történt, ők pusztultak el a legmegrázóbb körülmények között. A túlélőknek, illetve másod-harmadgenerációnak a kötelessége, hogy elmondják a holokauszt-történetet. Egyfelől egyfajta bibliai parancsolatként esélyt teremtve ezzel arra, hogy legyenek emberhez méltóan eltemetve azok, akik valahol elszálltak a füstben az égbe, másfelől talán tanulságul is, hogy emberek hogy és mint válnak egymás gyilkosaivá, milyen irracionális indulatok, gyűlöletek azok, amik elpusztítanak bennünket a világ különböző pontjain.

 

– Több mint száz interjú készült. A traumán és a nyilvánvaló történelmi tényeken kívül, az egyedi, személyes sorsokban milyen közös pontokat véltél felfedezni?

– Egészen megrázó felismerés, hogy kinek-kinek a sorsa a mikrotörténésekben mennyire különböző, mennyire személyes, kinek mi az, amit egy kofferba be lehet csomagolni. És az egészben mégis együtt van egy szenvedéstörténet kánonja, egy közös trauma. Van egy koreográfiája a pusztításnak, a pusztulásnak.

Rengeteg ember bizalmának kö­szönhetően hallottunk története­ket. A kameránk előtt nagyon-nagyon sok ember megnyílt, egyszer csak fölfakadnak ezek a fájdalmak. Talán ez az egyetlen igazi terápia is egyúttal.

 

– Hol tartunk a holokauszt feldolgozásában, a feldolgozhatatlan feldolgozásában?

– Azt gondolom, lehet, ez egy remény pusztán, hogy a mai magyar társadalom egyre intenzívebben szeretne érteni valamit a saját történetéből. Azokról a történelmi traumatizáló eseményekről, amelyeket megélt ez az ország, el kell kezdeni beszélni. Az egy komoly kérdés, hogy az önismeretünket mennyire manipulálják különböző szándékok. A torzítások, csúsztatások, az önképünk retusálásai, hogy finom legyek, ezek a következő generációkat is egy hamis önismerettel verik meg. Ettől nagyon nehéz valamit is felépíteni abból, amit úgy nevezünk, hogy magyar kultúra, adott esetben magyar-zsidó kultúra.

 

– Claude Lamzmann 9,5 órán tartó dokumentumfilmje, a Soah etalonnak számít az ilyen típusú visszaemlékezések készítésénél. Ti milyen módszerrel vágtatok neki ennek a vállalkozásnak?

– Többféle megközelítés van. A Lanzmann-féle sorozat örök darabja a soá feldolgozásának, ő szituációkon, konfrontatív helyzeteken ke­resztül hagyja lelepleződni a kü­lönböző szereplőket. Irdatlanul erős anyag, alig kell hozzá narratíva. Egy másik módszerrel, amiben volt sze­rencsém dolgozni a Spielberg ar­chívumnál, nagyon pontos történelmi elemekhez kapcsolódó interjúsorozat készült, hogy a feldolgozásnak legyen egyfajta egzaktsága. Itt mi most azt próbálhatjuk meg, hogy ki-ki a maga történetét mondja el, a maga családtörténetén keresztül a személyes megélt pillanatokat, fájdalmakat. Az emberekre, a tekintetükre koncentrálhatunk.

 

– Mi idéződik föl ebből a rengeteg interjúból benned elsőre, ami olyan erővel hatott rád, hogy teljesen megmozgatta a bensődet?

– Egy nagyon banális példát mondanék, ami éppen a banalitásában vérfagyasztó. Egy drága szép néni meséli, hogy valami egészen váratlan módon a deportálás során a nagymamája megjelent egy lábossal, amiben lekvár volt, merthogy az segít majd túlélni. Éhesek lesztek, akkor kaptok lekvárt, amit én eltettem, mondja a nagymama, és miközben ez a néni meséli, nagyokat nyel, egyszer csak érzi a lekvár ízét, 70-80 évvel a történet után, a szájában ott van a nagymama lekvárjának az íze, amivel nem érkeztek meg. A lábos kiborult, a nagymama rögtön eltűnik, elterelik azonnal a gázkamra felé. De az otthon, az elveszett gyerekkor, a család, az egyszer csak itt megjelenik. Ezek az interjúk talán ezért fontosak, mert ha elmondom ezt a lekvártörténetet, valaki akár még meg is vonhatja a vállát, na, és lekvár… de így együtt az arccal, a szemmel ez a képsor 80 év múlva is el tud mondani megrendítő elemeket erről a megfogalmazhatatlan borzalomról, amit a holokauszt jelent.

 

– Az elhallgatás kapcsán merül fel bennem, hogy hányszor fordul elő éppen emiatt az, hogy emberek, akik nem is tudnak a származásukról, kapcsolatba kerülnek az antiszemitizmussal, rasszizmussal, idegengyűlölettel. Egyszer csak rájuk is zuhanhat ez a tragédia, ez az identitás és egy többszörös traumát kell megéljenek aztán.

– Ezek a traumák beleivódnak a családokba. Hiába nem akarnék mesélni a saját gyerekeimnek, unokáimnak a holokausztról, valamilyen módon, megint csak a szavakon túli világban, gesztusokban, tekintetekben, csendekben, elhallgatásokban nyomjuk bele a következő generációkba ezeket a történelmi fájdalmakat. Ezért nagyon nagy felelősség, hogy erről a lehető legőszintébben tudjunk beszélni, és ne találjunk ki hazug történelemképeket arról, amit megélt az európai szörnyűségek során az ember.

 

– Az interjúkat nézve megdöbbentő volt, hogy mindezek mellett mennyire ott van ezekben az emberekben az életszeretet és az életöröm is.

– Nem akarok általánosítani, de elképesztő, hogy az egész mögött van egy életszeretet. A fájdalmakkal való együttélés megtanulásában van egy mérhetetlen nagy emberség, a másik megismerésének, elfogadásának az a vágya, hogy tanuljunk meg együtt élni a fájdalmakkal, a temetetlen halottainkkal, igen, őrizzük meg, igen, tudjunk róla minél többet, de menjünk tovább az életben. Élni kell, a szó teljes értemében és valahogy helyet adni a másiknak a lelkünkben, megtalálni a másikban azt, ami szerethetővé vagy elfogadhatóvá teszi. Ez nekem nagy tanulság, az indulataimat is erősen befolyásolta, hogy ne ítélkezzek ilyen nagyon erősen.

 

– Formálta ez a munka az identitásodat is?

– Igen. Egyfelől többet ismertem meg a saját zsidó identitásomból, a családoméból mások családján keresztül. Másfelől óriási segítség, hogy jobban és árnyaltabban értsem ennek a világnak a történetét, amelyben élek, ami Trianon, ami Don-kanyar, ami ’56. A Don-kanyar fájdalmát én kevésbé fogom meg­ér­teni, de ha ismerem, akkor sokkal többet fogok ismerni a szomszédomból meg akár abból is, akivel most éppen gyűlölködünk. A gyűlölködés semmire nem jó, csak további gyűlöletet generál.

 

– Elmondtad, hogyan hatott rád ez az interjúsorozat, és azon gondolkodtam, hogy a végére ők min mehettek keresztül. Erről van visszajelzés, hogy hogyan hatottak a beszélgetések?

– Egy csomó esetben a pótlékai is voltunk annak az embernek, akinek nem volt elmondható a történet, hogy legyen kinek elmondani, mielőtt végképp elmegy valaki ebből a világból. Ez nagy felelősség, és néha egészen megható, hogy egy rokona nevén szólít egy-egy néni és aztán zavartan nézzük egymást, mert ő rájött, hogy én mégsem X vagy Y vagyok. Őrületes pillanatok ezek. A visszajelzésben nagyon sokszor a megkönnyebbülést lehet érezni: nem mi könnyítettük ezt a pillanatot, hanem hogy el lehetett mondani.

 

– A rítusa ennek? A rítus, hogy végre lehetőséget kaptak, hogy ez megtörténjen?

– Igen. Szóvirágnak tűnik, de egy picit olyan, mintha egy pillanatnyi esély lenne a temetésre, a gyászra, ami kimaradt a pusztítás beteg, embertelen gépezetében. Az elmondás, az egy pici síremlék is, tudja, hogy a kamera, amibe ő belenéz, az rögzít valamit az ő életéből, az ő családjából. Ezek megrendítő dolgok, és hihetetlenül fontos, hogy tudja, hogy ezek az egy-másfél-kétórás beszélgetések egyszer csak majd ebben a múzeumban ott lesznek az ük-ükunokája számára is, vagy csak egy kutató megnézheti, hogy vele mi történt. Többek közt ezért olyan lenyűgöző ennek a Sorsok Házának a létrehozása. Egy kollektív emlékhelyként kell megélni, ami emlékezés, és ezen keresztül a továbbélés együtt, valahogy ezt képzelem, ez a remény.