Egy könyv és egy nemzetközi dokumentumfilm is segíti majd megérteni Szegedi Csanád különös történetét. Az egykori gyűlölködő politikus közösségünkben visszatalált gyökereihez. Manapság misszióként tekint feladataira a zsidó közösségben, ahol egyre többen elfogadják. Azt állítja, az antiszemita közeg tiszteli azt a zsidót, aki felvállalja identitását, megéli vallását.  

A megtérés mindennapjai és az Európai Parlament

Az Óbudai Zsinagógába beszéltük meg a találkozót. A reggeli imán ön – a szélsőjobb egykori ökleként rettegett figurája – a baloldalon, egészen a szélén foglalt helyet.

– Éppen idén július végén volt három éve, hogy kiléptem a Jobbikból. Szeretem itt ezt a félreeső, fal melletti helyet. Van ott egy fiatal férfi szakasz, mindenkivel jóban vagyok, de leginkább a velem egykorúakkal. Együtt beszélgetünk, viccelődünk, és természetesen imádkozunk. A Vasvári Pál utcában lévő zsinagógában is viszonylag gyakran meg szoktam fordulni.

– Nagyon nehéz volt időpontot egyeztetni önnel. Egy korábban aktív politikusi életpálya után mennyit változott életritmusa?

– 2012 nyarától két éven keresztül sok mindenre kellett időt hagynom az európai parlamenti munkám mellett. Próbáltam érzelmileg feldolgozni mindazt, ami velem történt. Olyan emberi dolgok, mint a család vagy a spirituális élet politikusi éveimben nagyon háttérbe szorultak. A nagymamámat például nem csak telefonon hívtam fel – mint korábban –, hanem hosszas látogatásokra is kerítettem alkalmat. Az elmúlt egy évben megint kezd besűrűsödni az életem. 2014 tavaszán elkezdtem iskolákban, közösségekben előadásokat tartani, külföldön és idehaza. Dolgozom egy önéletrajzi ihletésű könyvön és egy angol cég két éven keresztül forgatott velem egy dokumentumfilmet. Mindemellett szakmai tanácsadóként számítanak rám a Tett és Védelem Alapítványnál, amely többek között arra hivatott, hogy védelmet nyújtson az antiszemitizmussal szemben. Sajnos a túloldalról szerzett tapasztalataimmal van bőven mit megosztanom.

– Sokan értetlenül fogadták, hogy annak dacára, hogy a pártot elhagyta és megtérést hirdetett, mégis megtartotta a brüsszeli zsíros állást az Európai Parlamentben. Hogy is volt ez?

– Igen nagy dilemma volt, hogy mit tegyek. Végül is Oberlander rabbi javaslatára nem adtam fel a helyemet, egészen a 2014-es lejártáig. Ő azzal érvelt, hogy ha feladom ezt a posztot akkor a Jobbik nyilván valaki mást delegál majd oda, és ezzel végső soron erősítem majd a Jobbik szellemiségének a terjedését. Ezzel szemben ha maradok, akkor akár felszólalhatok az antiszemitizmussal Izrael-ellenességgel szemben. Ezt amúgy többször is megtettem, ugyan nem volt mindig könnyű az arányokat megtalálni. Azt szerettem volna, ha minimális hitelessége azért van a felszólalásaimnak.

– Mit lehet tudni a filmről és könyvről?

– A filmet egy angol cég készíti, a „Keep Quite” (Maradj csöndben) címmel. A filmben elsősorban egy olyan történetet akarnak bemutatni, amely egyetemes értékű, a világ bármely országában élő nyitott ember számára szolgálhat tanulsággal. A könyv várhatóan  regény jellegű lesz napló-elemekkel, összetett dramaturgiával. Mindkettőben arra törekszem, törekszünk, hogy lehetőleg minél több embernek szolgáljon tanulsággal az én történetem, mely összességében ugyan eléggé extrém módon foglal magában szélsőséges elemeket, de részleteire bontva talán kevés olyan ember van, aki ne találhatna benne mély tanulságokat.

És az őszinteség…?

– Őszintén megmondom, nekem első hallásra éppen a fent említett hitelességgel van gondom. Barátaim is – akikkel Önről beszélgettünk – azt kérdezik, hogyan lehet bízni az Ön őszinteségében?

– Nézze! Teljesen megértem, hogy ha lesznek olyanok, akik örökké kételkednek majd bennem, és elutasítanak. Ez szerintem természetes emberi reakció, én inkább azt csodálom, hogy vannak, akik múltam dacára nyitottak az irányomba. Eltelt három év azóta, hogy az életem, a családom élete ilyen fordulatot vett. Elhagytam barátaimat, korábbi közösségemet, hátat fordítottam – a szűk családom kivételével – minden korábbi emberi kapcsolatnak. Meg kellett küzdenem nem csak saját belső vívódásaimmal, hanem anyukám és nagymamám félelmeivel, édesapám antiszemitizmust súroló érzelmeivel, és persze mindazzal a feszültséggel, amit ez a felszínre hozott. Mindeközben azt sem tudhattam, hogyan fogadnak majd „új közösségemben”. Igyekszem kitartani útválasztásom mellett és tenni ezt a lehető legnagyobb elszántsággal és őszinteséggel.

Azt, hogy mennyire őszinte ez az őszinteség. azt csak az Örökkévaló tudja megítélni. Abban azonban biztos vagyok, hogy tudok és egyben kötelességem tenni azért, hogy jóvá tegyem a hibáimat. Erre törekszem.

Részt vállalni az oktatásban

– Miként teszi ezt? Hogyan segíti ön a Tett és Védelem munkáját?

– Próbálom a múltban lévő rossz cselekedeteimet jelenbeli életemmel átírni jóvá, ezt tanítja a judaizmus és lelkiismeretem is ezt diktálja. Például közép és általános iskolákban, egyetemeken, egyéb közösségekben a saját történetemen keresztül érintünk olyan „tabutémákat”, amelyekről nem igazán lenne lehetőség másképpen beszélgetni a fiatalokkal. Azt gondolom, hogy én a múltam és a tapasztalataim miatt más megközelítést tudok ajánlani a gyűlölködésekre adott válaszok tekintetében. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom kb. 20%-a antiszemita. Abban egyetértek másokkal, hogy ez rettenetesen sok. Van a társadalomban egy erőteljes antiszemita közbeszéd. Azonban társadalom többsége vagy sehogy, vagy pozitívan viszonyul a zsidósághoz és Izraelhez. Jellegzetesség, hogy mindig azoknak a hangja van felerősítve, akik antiszemitizmusról beszélnek. Épp ezért ez jön át, és ez ér el a zsidósághoz is, kreálva ezt az ellenséges hangulatot. Önbizalmunkat nem kell, hogy elvegye az, ha egy kisebbség ordibál. Félreértés ne essék, az antiszemitizmus nagyon is komoly veszély, de van ellene sokféle ellenszer, amellyel a hazai zsidóságnak is élni lehet. Ilyennek gondolom az oktatásban való részvételünket, a zsidóság folyamatos pozitív megélését, a magyar zsidóság infrastruktúrájának fejlesztését, a zsidóságról folyó közbeszédben progresszív szerepvállalást.

– Hogy látja, a zsidó közösség is elfogadta, befogadták? 

– Az első 2 év meglehetősen nehéz volt. Azonban az utóbbi fél évben azt érzem, sok gát és akadály megszűnt. Biztos vannak, akik még éreznek ellenszenvet irányomban, én őket is megértem. De a közösség nagy része úgy érzem elfogadott. Érdekes, hogy Miskolcon, ahonnan származom korábban kifejezetten bizalmatlanul és ellenszenvvel álltak hozzám, de most már onnan is felkerestek és igazán szívélyesek voltak velem. Kifejezetten jól érzem magam abban, amit most csinálok. 2012 óta először tudok önfeledten kreatívnak lenni, és életemben először egy nemes cél érdekében. A zsidóság megélése felszabadító hatással van rám – ezt a legutóbbi fél évben kezdtem el igazán érezni.

A zsidó mindennapok

– Azt mondta valahol, hogy zsidónak lenni nehéz, de érdekes. Miért nehéz?

– Azért nehéz, mert ha valaki komolyan veszi a zsidóságot, akkor bizonyos szabályokat be kell tartani. Az ember az elején még nem érti, minek kell imaszíjat kötni, miért kell böjtölni Jom Kipurkor, miért kell a kóserág, stb. Tehát a zsidóság egyfajta korlát az ember életében, de olyan, amibe mindig lehet kapaszkodni. Ami ad egy támaszt. Amit én tapasztaltam eddig, annak alapján mondhatom, hogy minden, amivel megismerkedtem a tanulmányaim során, felhasználható az élet összes területén. A magánéletben, az üzleti és közéletben is. A Tórából vagy a Talmudból szinte mindenre lehet példát találni. Nekem a zsidóság nagyon sok pluszt hozott az életembe. Saját életemből látom, hogyan tanított meg a judaizmus toleránsabbnak, nyitottabbnak, nyugodtabbnak lenni. Nem kell energiát pazarolnom a félelmekre… Olyan dolog a vallástól és a hagyományoktól eltávolodott ember számára visszatérni, mintha hozzájutna egy feltöltött lelki hitelkártyához. Csak rajta múlik, hogy gazdagítja-e életét vagy sem. Úgy tűnik Isten türelmes és képes várni arra, hogy az ember a jó felé forduljon.

– Amikor kiderült, hogy ön zsidó származású, egyik első interjúját a Jobbik pártlapjának adta. Abban arról beszélt, hogy épp tervezik gyermekeik megkeresztelését. Mi a helyzet a családjában 3 évvel a nagy változás után?

– A fiaim nem lettek megkeresztelve, nem is tervezzük. Ami a családomat illeti: feleségem az első perctől kezdve mellettem állt és ösztönöz a tanulásra, sokszor segít megtenni a következő lépéseket. Ma már minden héten közösen járunk Oberlander Báruch rabbihoz – akinek gyakorlatilag majdnem mindent köszönhetek az elmúlt három évben – tanulni. Kriszti amennyire passzívan – apolitikusként – élte át mellettem a szélsőséges politikai pályámat, annyira aktívan érdeklődik a zsidóság iránt. Kifejezetten partner a kóser háztartásban, a zsinagóga-látogatásokban, a közös tanulásokban. Amit a leginkább szeretnék a fiaimmal, az az, hogy ne legyen bennük görcs és félelem, hanem természetes, jó dologként éjék meg a zsidóságot. A szüleimmel rengeteget beszélgettem, hogy megértsék a helyzetemet és a választásomat. Ez nem volt könnyű, de ma már mindketten sokkal megértőbbek. Nem volt egyszerű folyamat ez a családban, sokszor felkavaró és drámai helyzeteket is megéltünk közösen. Mindkettőjüket el tudtam vinni külön-külön Izraelbe.

A családi hátország

– Édesapja szalonzsidózó hírében állt. Az ön politikai gondolkodásának meghatározó inspirációja volt az apai háttér. Nehéz önöket elképzelnem együtt Izraelben.

– Apukámmal a viszonyunk töretlen tudott maradni, bár fájdalmasan élte meg azt, ami történt velem. Mintha átverték volna, elvették volna a fiát tőle. Ő úgy érezte, hogy felnevelt engem, és most meg eldobtam azt a gondolkodásmódot és kultúrát. Nála hosszabb ideig tartott, amíg ezt feldolgozta. Azonban valamennyire az én esetem megváltoztatta őt is. Sokkal nyitottabbá vált. Az ő zsidózó barátai is lassan elkoptak. Idősebb emberek világnézeti beállítottságát szinte lehetetlen megváltoztatni, de amikor egy éve elvittem Izraelbe, ott el tudott a legtöbb esetben vonatkoztatni a korábbi előítéleteitől. Végül is azért is jött el, mert meg akarta érteni az egész helyzetet jobban. Nagyon jó volt az utunk, még akkor is, ha az oda úton a repülőn már az elején sikerült sokkolnom apámat.

– Volt-e annál nagyobb sokk neki, hogy ön felvállalta anyai örökségét?

– Voltak olyan dolgok, amiket nem akartam elmondani egy ideig apukámnak, például a brit milámról nem beszéltem neki. Azt gondoltam, hogy majd a repülőn, amikor már kinn leszünk a kifutópályán, biztonsági övekkel becsatolva, felszállásra készen, akkor fogom megosztani vele. Így is történt: kivettem egy kipát a zsebemből, feltettem a fejemre, és azt mondtam: „Apa, körül vagyok metélve, és a zsidó nevem Dovid”…

Ő azonnal zsigeri reakcióval követelte tőlem: „Kisfiam, ne viccelj már, azonnal vedd le a fejedről azt az izét”! Aligha nem a mellettünk lévők jól szórakozhattak a jeleneten velem együtt.  

Anyukám helyzete férje iránti elkötelezettsége, tisztelete és szeretete miatt még furcsább volt. Hosszú idő telt el, amíg megszokta a témát, de most nyáron életében először eljött velem Izraelbe és először láttam rajta olykor-olykor, hogy büszke a zsidóságára. Eljött velünk Budapesten zsinagógába is és Miskolcon a zsidó temetőbe is. Azt gondolom, hogy meg kellett hagyni az időt ahhoz, hogy mindenki a saját módján feldolgozza a kialakult helyzetet.

– Valahol azt olvastam, hogy nagymamája nagy ellenkezése mellett rakatta ön rendbe őseinek a sírhelyét a miskolci temetőben. Végül is megbékélt a tervével, sőt, azt ígérte önnek, hogy ha elkészül a rendrakás, egy Mirjammal fog kilátogatni oda. Megtörtént a vizit?

– Igen. Vele voltam először zsidó temetőben. Ő több mint fél évszázada nem járt ott, Auschwitz után nem igen hitt Istenben, teljesen lezárta magában a zsidóságát. Édesanyámnak azért nem is mondták el sokáig, mert attól féltek a nagyszüleim, hogy a deportálások megismétlődhetnek. Így hát nagymamám mindent próbált elfojtani magában ezzel kapcsolatban. Azonban döbbenten tapasztaltam, hogy imákra még mindig emlékezett. Halála előtt három nappal látogattam meg utoljára. Ott ültem a halálos ágyán, és teljesen meglepő módon rátette a kezét a fejemre és megáldott. Egy ateista nem csinál ilyet. Ő ugyan nem volt vallásos 1945 után, de a hagyományos neveltetés miatt még mindig emlékezett sok mindenre. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy még alkalmam volt a zsidóságról beszélgetni vele szabadon 2012 nyara után másfél éven keresztül.

Hogyan tovább?

– Sokan emlékezhetnek arra, ahogy a sajtóban cikkeztek arról, hogy önt Kanadából kiutasították. Ön folyamatosan kap meghívásokat Amerikából. Kanadát el kell egy életre felejtenie?

– Sok meghívásom van. Dél-Afrikába, Angliába és Amerikába utazom a következő hónapokban, de Kanadából is vannak megkeresések, csak szervezés kérdése, hogy mikor megyek. Tudom, hogy nehezen hihető, de ma már szinte egy budapesti turisztikai desztináció is lettem külföldi turisták számára. Izraeliek, amerikaiak vagy éppen belgák számára tartottam itthon előadásokat és még legalább egy tucat ilyen jellegű megkeresésem van erre az évre.

– Nem unalmas mindig ugyan arról beszélni?

– Ez nekem is segít feldolgozni a történteket, másfelől ezt egyben missziónak is tekintem. A Jobbik egyik legtöbbet felszólaló és legtöbb lakossági fórumon szereplő politikusa voltam. Amikor lejárt az európai parlamenti mandátumom, megkérdeztem Oberlander Báruch rabbit, hogy szerinte mihez kellene kezdenem. Ő javasolta azt, hogy ha értek hozzá és szeretem, tartsak előadásokat.

– Mint hangadó antiszemitának, korábban nyilván voltak előítéletei a zsidóságról. Most, három évnyi közvetlen tapasztalatok alapján mit gondol?

– Ugyanolyan erényeink és vétkeink vannak, mint másoknak. A szélsőséges közeg ismerőjeként állíthatom: az antiszemita közeg azt a zsidót, aki felvállalja a zsidóságát, akinek van erős identitása, tiszteli. Azzal nem tudnak mit kezdeni, amikor egy zsidó próbál teljes mértékig nem zsidóként viselkedni, miközben tudják róla, hogy zsidó. A zsidó sokszor azt gondolja, az a legjobb, ha feladja önmagát. Pedig ezzel pont az ellenkező hatást éri el. A magyar zsidó közösségnek az antiszemitizmussal szemben saját magát kell elsősorban megerősítenie. Egymásra kell fókuszálnunk – a saját infrastruktúrára, a belső megerősödésre. Saját érdekérvényesítő képességünket kell maximalizálni. Egyén szintjén ez ott kezdődik, hogy meg kell ismernünk a múltunkat és bölcseink tanításait. Az elmúlt három évben azt tapasztaltam, hogy nem az az elvárás, hogy mindenki kalapban, kaftánban járjon, hanem legyen tisztába a gyökereivel és legyen felvértezve az identitás adta védelemmel, és minden zsidó próbáljon meg a micvák által közelebb kerülni az Örökkévalóhoz. Végül is a Tóra tartotta meg a zsidóságot az elmúlt pár ezer évben, és a jövőben is Őrá támaszkodhatunk.

Wallenstein Róbert