Fogalmam sem volt arról, hogy beteg, elképedtem a halálhír olvastán. Csak a temetésen tudtam meg, hogy már két éve küzdött a rákkal. Ezt egy szóval sem említette, amikor néha összefutottunk, és megvitattuk az aktuális izraeli fejleményeket, amit ő szelíd humorával fűszerezett.

Mindez többnyire az óbudai zsinagógában történt.  Hitről, vallásról mindazonáltal sosem beszélgettünk, nem úgy tűnt, mint akit az ilyesmi érdekel – Izrael volt a vallása és az érte folytatott felvilágosító küzdelem a küldetése.

A háború után született nemzedékhez tartozott, akit tökéletesen asszimiláns szellemben neveltek, s aki így maga volt kénytelen a zsidósághoz visszavezető utat végigjárni. Így került 1989-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület alapítói közé, ahol a hozzá hasonló útkeresőkkel egyesíthette erejét. Rövid egy évig az Egyesület adott otthont minden olyan kezdeményezésnek, ami a hivatalos hitközség keretein belül nem volt elképzelhető. Ő akkor már a cionizmust népszerűsítette, ennek megfelelő tanulókört szervezett.

Amúgy sinológiát, majd jogot végzett, aztán héberül tanult – mintha az egyetemes tudásra akart volna szert tenni. A békés forradalom, a rendszerváltás évében az Egyesület vonzotta az ilyen embereket, akik úgy érezték, most minden lehetőség megnyílt előttük és mindent be akartak pótolni, amire ’89 előtt nem volt lehetőségük.

Laci egyszerre volt liberális ember és elkötelezett cionista; odaadó, zsidó családapa és bohém szellem; a kínai nyelv ismerője és a modern héber szorgalmas tanulója; jogász Magyarországon és egyetemi oktató Izraelben. Utóbbi helyen próbálta minden tudását szintetizálni: kínai jogot tanított a Héber egyetemen. Emellett, ha a megélhetés érdekében szükség volt rá, fegyveres éjjeliőrként is dolgozott, de budapesti lapokat is tudósított Izraelről.

A teljes cikk a szombat.org-on olvasható.