A gettó jogfosztó intézménye a sötét középkor gonosz szülöttje volt. Az első, ilyen névre keresztelt negyedet, ahová a jogfosztott zsidó lakosságot tömörítették, Velencében hozták létre 1516-ban az akkori pápa parancsára. Ezután pedig Európa-szerte más helyeken is állítottak fel gettókat.
A történelem során a zsidók sorsát mindig az éppen aktuális, vezető politikai eszmék határozták meg, melyek valóságos hullámvasútként száguldoztak végig a századokon. Ezek a különféle eszmék a zsidókra rengeteg szenvedést hoztak, melyeket csak egy-egy rövidebb időszakra enyhített a fel-feltörő, emberszeretettel is átitatott gondolkodásmód.
Az emberiség – kétség kívül – egyik legnagyobb bukását a rasszista „eszmék” elszabadítása jelentette, mely több millió ártatlan zsidó ember, csecsemő, boldog gyermek, reményekkel teli fiatal, dolgos felnőtt és munkában megőszült öreg elpusztítását tette lehetővé.
A vészkorszak újból létrehozta a gettókat, melyek vidéken, az ott élő zsidó lakosságnak legtöbbször az utolsó „lakhelyét” jelentette a deportálások előtt. Az ország legnagyobb gettója – mely szintén nem volt nagyobb 0,3 négyzetkilométernél – a pesti volt, ahová rengeteg embert zsúfoltak össze, s melyet az Isten-i gondviselés csodája megőrzött, s ott – éhezés, a fagyhalál és a nyilas csőcselék fenyegetése ellenére – mintegy hetvenezer ember élhette túl a holokauszt borzalmait.
1945. január 17-én késő éjjel hangosan zörgettek a pesti nagygettó Wesselényi utca 44. alatti bejáratánál. Az egykori zsidó iskolában a gettó szükségkórháza volt. Az ott dolgozó orvosok, ápolók és betegek egy személyben rezzentek össze. Ám ez a zörgetés végre nem kínt és borzalmat, hanem a felszabadulást hozta el. A fegyveres szovjet katonák közölték a kórház vezetőivel, hogy szabadok. Mindez 79 éve történt.