A Nevezetes pesti zsidó háromszög másodikja –Fejezetek a Rumbach utcai zsinagóga történetéből 1. rész

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát szinte minden fővárosi ismeri; emberek ezrei nézték végig szomorú pusztulását, majd lettek boldog tanúi a nem oly régen befejezett felújításának. Az épülethez több téves mítosz is tartozik, így például a status quo ante jelző, de sok szürke folt övezi a vészkorszak utáni használatát is. Kétrészes cikkünkben most ezeket a sokszor kérdőjeles mondatokat is tisztázzuk, miközben a zsinagóga életében jelentős személyek és történetek is megelevenednek. 

Az Orczy-házi konzervatívok telket vásárolnak

A nagy pesti zsidó hitközség már az Orczy-házban is gondoskodott arról, hogy a vallási téren újítóbb szándékú és a tradíciókhoz szigorúan ragaszkodó híveik külön, a saját ízlésünknek és felfogásuknak megfelelő imahelyen gyakorolhassák hitüket. A bécsi, Mannheimer-féle mintát követő kórustemplomi tagoknak felépítették a Dohány utcai zsinagógát, míg a konzervatívabb zsidók 1859 után is az Orczy-ház ré­gi zsinagógájában maradtak, azon­ban ők is előkészületeket tettek egy saját, reprezentatívabb imahely felépítésére. A nagy pesti hitközség má­sodik önálló zsinagógájának határköve 1867-ben kezdődött, amikor 24 Orczy-házi zsidó 50 000 forintért megvásárolta a Tomoli-Kern–féle tel­ket a Rumbach (akkoriban Rombach) utcában, hogy ott építtessék fel zsinagógájukat.¹

A megfelelő telek kiválasztása körül kisebb vita alakult ki, de végül maradtak az eredeti, szűk utcában lévő tulajdonuknál. A terveket már a következő évben el is készítette egy fiatal – akkor még ismeretlen – bécsi építész, Otto Wagner (1841–1918). Az építkezés 1870 májusában kezdődött, amikor még a hitközségnek nem is volt építési engedélye, ugyanis a mérnöki hivatal habozott megadni azt a vasszerkezetű kupola miatt: a terveket túl légiesnek ítélték és féltek a beomlástól, ám ősszel kis változtatások mellett mégis zöld utat adtak² – a szájhagyomány szerint a mérnöki hivatalnak elég volt az alig 30 éves Wagner szava, hogy márpedig a kupola állni fog.

Felavatás utáni szünet

Az oktogonális zsinagógát 1872. október 1-jén, kedden délelőtt 9 órakor avatták fel hivatalos vendégek jelenlétében. Először lovag Lányi Jakab (1816–1879) a hitközség elnöke, több pénzintézet és részvénytársaság igazgatósági tagja mondta el köszöntőjét, majd lerakták a zárókövet, a Tóra-szekrényben 24 Tóra-tekercset helyeztek el, végül pedig Pollák Eliezer (Lázár, 1822–1905) rabbi mondott drósét és imát.³ Az közösség október 3-án, a ros hásánai Istentiszteletek keretében vehette használatba a zsinagógát, majd még október 12-én, Jom kipurkor is itt imádkozhattak, azonban utána még mintegy fél évig nem költözhettek be, mert további munkálatok voltak hátra.⁴ A külső homlokzat csak 1873. április 1-jén készült el teljesen.⁵

A Rumbach status quo ante mítosza

A Rumbach utcai zsinagóga a neológ építészeti trendtől eltérő, „konzervatív” berendezése és imarendje, ugyanakkor az orthodoxiától való egyértelmű különállása miatt sokakban elterjedt az a tévhit, hogy itt status quo ante közösség lett volna. Ám az állítás olyannyira nem helyénvaló, hogy nem hogy a Rumbach utcában, de egész Budapesten soha nem is volt status quo ante hitközség, ezáltal pedig zsinagóga sem – habár a 20. század elején elindultak erre irányuló törekvések, de azokat 1931-ben a kultuszminisztérium elgáncsolta.⁶

A Dohány és a Rumbach zsinagóga közötti különbség árnyaltabbá és jobban érthetővé válik egy 1899-es írás alapján, melyet az akkoriak fogalmaztak meg egy, a téma szempontjából lényegtelen belső konfliktus alkalmával:

„Hivatalosan és nem hivatalosan a Dohány utcai Istenházát templomnak, a Rumbach utcait zsinagógának nevezik nálunk. Egy hitközségnek az imaháza mind a kettő, ennek mint annak ugyanaz az elöljárósága, a rabbisága, szervezete és adminisztrációja, de mert az egyiket a hitközségnek ama tagjai látogatják, kik a modernebb iránynak hódolnak, a másikat meg a konzervatívabbak: elnevezték az egyiket templomnak, a másikat zsinagógának. […]

A Rumbach utcai zsinagógában pl. az almemor (a fölolvasó asztal ahol a Szentírásból a hetiszakaszokat olvassák föl, modernebben: az oltár) az imaház közepén van, akár csak az orthodoxoknál; a hívek továbbá kibontott tálisszal imádkoznak, szintén egészen úgy, mint az orthodoxoknál, míg a Dohány utcai templomban a sulhánt, vagy almemort a frigyszekrény előtt he­lyez­ték el; a hívek az imaköpenyeget csak összehajtva veszik magukra és az imákból is egyiket-másikat kihagyják. Az Isten-tisztelet itt még abban is különbözik a zsinagógáétól, hogy a Dohány utcai templomban mint a legtöbb modern nagyobb templomokban, szombaton és ünnepnapon a kántor és kar énekét orgonajáték kíséri, a Rumbach utcai zsinagógában, csak úgymint az or­tho­doxoknál, pedig ilyet meg nem tűrnének. Szóval a Rumbach utcai templomban jobban megőrizik a tradíciókat, míg a Dohány utcaiban inkább a modern szellem az uralkodó.”⁷

Vagyis csakúgy, mint a Dohány zsinagóga, a Rumbach is a pesti neológ, Síp utcai hitközség alá tartozott, de ide a konzervatívabb neológok jártak, akik a zsinagógai külsőségekben sokkal jobban ragaszkodtak a tradicionális formákhoz. Ahogy pedig az alábbiakban láthatóvá válik, a Rumbach zsinagóga vallási vezetői egyfajta féket, kontrollt jelentettek a pesti neológ hitközségben a túlzott vallási reformok ellen.

Hazafias rabbi Sziléziából

Az új zsinagógával új rabbiszék is keletkezett, melyet elsőként Pollák Eliezer foglalhatott el, röviddel az épület felavatása előtt. Pollák rabbi fiatal korában először a nyitrai (Nitra, Szlovákia), aztán a sókszelőcei (Selice, Szlovákia), majd a galgóci (Hlohovec, Szlovákia) jesivában tanult, de talmudikus tanulmányokat folytatott Miskolcon Wohl Ábrahámnál (?–1841), illetve Óbudán a híres Münz Mózes (1750–1831) rabbi vejénél, akitől rabbidiplomáját is kapta, közben pedig a gimnáziumot is elvégezte. Prágában filozófiát hallgatott az egyetemen. Pestre a porosz sziléziai Inowroclawból (Ino­wrocław, Lengyelország) hívták meg. A neológ hitközség vallási éle­tében Polláknak nagy szerep ju­tott a rituális élet felügyelésében és betartatásában, így például a kó­ser­sági kérdésekben ő számított a leg­főbb fórumnak.⁸

Szónoklatait bár németül tartotta (idős korára egyébként megtanult ma­gyarul is), mindenkor erős magyar identitása volt, mutatja ezt az is, hogy még az 1866-os hadjárat ide­jén, amikor az inowroclawi kerületi parancsnok követelte tőle, hogy imát mondjon a poroszok győzelméért, akkor ezt Pollák rabbi úgy hárította el, hogy csak azért imádkozhat, hogy „béke legyen, hogy test­vér nemzetek egymást ne rontsák”. Amikor számonkérték, hogy miért nem, akkor úgy felelt, hogy születésére nézve magyar, miután Nyitrán látta meg a napvilágot és ezért hazája ellen nem fohászkodhat.⁹

1892 őszén Pollák rabbi a 70. születésnapja alkalmából egy saját kezével írt tóratekercset ajándékozott közösségének (ezek szerint a rabbi szófer végzettséggel is rendelkezett), melyet Szimchát Tóra ünnepén avattak fel.¹⁰ A korszakban ő volt a pesti neológ hitközség legszigorúbb tagja, a vallásgyakorlati szemlélete gyakorlatilag az orthodoxiával megegyező volt, így sokan, akik az 1868/69-es zsidó kongresszuson bekövetkezett három irányzatra való szakadást ellenezték, a személyével példálóztak, hogy Pollák rabbi vallási szigora milyen jól megfért Kayserling Májer (1829–1905) rabbi reformokat pártoló gondolkodásával és a Dohány utcai imarenddel.

Rabbiülnökök

1901 tavaszán, Sávuot ünnepén tartotta meg székfoglalóját Feldmann Mózes (1860–1927) rabbi, akit a néhai Brill Sámuel Lőb (1814–1897) rabbi helyére választottak meg a neológ rabbitestületbe. Korábban a galántai (Galanta, Szlovákia) orthodox hitközség vallási életét vezette, ahol az ottani jó nevű jesivát is átvette apósa halála után. Feldmann rabbi nekrológjában írták, hogy neki köszönhető, hogy a pesti hitközség „szakított a neológia jelszavával és a zsidósághoz való visszatérés útjára lépett”. Ő is komolyan vette a kóserság ellenőrzését és betartatását, és miután tanított a Rabbiképző Intézetben, hatással lehetett a leendő neológ rabbik vallási nézeteire is. Hevesi Simon (1868–1943) rabbi búcsúztatójában azt mondta, hogy Feldmann „nem csak egy templomnak, egy csoportnak papja volt ő: lelkipásztora volt az egész hitközségnek, az egész magyar zsidóságnak, az egész világ zsidóságának”.¹¹

Pollák rabbi halálával újból felmerült a rabbikérdés, ráadásul dr. Weiszburg Gyula (1866–1919) rabbi, aki a hitközség segédrabbijaként és magyar nyelvű hitszónokaként többször is funkcionált a Rumbach­ban, nem jöhetett szóba, ugyanis ak­kortájt foglalta el a hitközség főtit­kári székét. Azt a főtitkári széket, melyből az akadémista dr. Goldziher Ignác (1850–1921) távozott az egyetemi katedrára, Weiszburgot pe­dig azért találták alkalmasnak Goldziher pótlására, mert a rabbi vég­zettsége mellett jogi diplomával is rendelkezett.¹²

Az aranyszájú rabbi Óbudáról

1907. augusztus 30-án iktatták be dr. Adler Illést (1868–1924), addigi óbudai rabbit. A zsinagógában Feldmann rabbi fogadta új kollé­gá­ját és ő kísérte a megboldogult Pol­lák rabbi helyére. Adler rabbi há­romnegyed órás székfoglalóját töb­bek között Salamon király szavaira építette – „jobb a közelálló szomszéd, mint a távoli testvér” –, vagyis jó szomszédja akart lenni híveinek, akiknek mindig segítségükre lehet. A beszédről utólag viccesen azt mondták, hogy csak egy hibája volt, miszerint a hallgatóságnak az utána következő Isten-tiszteleten végig magában kellett tartania ovációját.¹³

Adler rabbi tanulmányait a paksi, balassagyarmati és pozsonyi jesivákban végezte, miközben széles körű világi ismereteket magánúton sajátította el.

Rendszeresen publikált különböző folyóiratokba, írásai érték- és szem­léletformáló jelentőségűek vol­tak. Temetése ritkán látott részvétel mel­lett folyt le a Király utca 35–37. szám alatti gyászházból a zsinagógán keresztül a Kozma utcai temetőig.

A tátongó űr kitöltése

Adler rabbi halálával évekig tartó tátongó űr keletkezett, melyet csak 1926. augusztus 15-én tudtak betölteni dr. Fischer Benjámin (1879–1966), addig trencséni (Trenčín, Szlovákia) rabbival.¹⁴ Fischer rabbi szigorú és konzervatív alapokon álló programját az alábbiakban foglalta össze:

„A Tóra örök érvényessége, korok és viszonyoktól és az emberi szellem fejlődésétől független, feltétlen kötelező ereje: az a vallásos alap, amelyen állok. Nem ismerem el a múlandó idők, a váltakozó, megbízhatatlanul ingadozó, csalók lidércfény gyanánt imbolygó, úgynevezett korszellem erőszakos fölényeskedését, sem szent vallásunk harmatfriss és kristálytiszta tanai és igazságai, sem az isteni eszméket kifejező és megjelenítő vallásos cselekedetek, avagy a zsidóság lelkéből fakadt és nemzedékek vértanú-hűsége által megszentelt hagyományos formák felett. Hiszen a szüntelen és soha le nem záruló fejlődési folyamatban lévő emberi szellem, akármely fejlődési fokán is, mindig csak részleges igazságokat rejtő, csak feltételes érvénnyel bíró megismeréseit nem helyezhetjük a Tóra örökérvényű abszolút autoritása fölé.”¹⁵

 

¹ Gábor Gyula, „Az ötvenéves Rombach-utcai templom”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 36. szám, 4.; ² Sisa József, „A Rumbach utcai zsinagóga, Otto Wagner ifjúkori alkotása”, Ars Hungaria, 1982. 10. évf. 1. szám, 43–45. A továbbiakban: Sisa, 1982.; ³ „Különfélék – Zsinagóga-szentelés.”, Pesti Napló, 1872. 23. évf. 227. szám, 3.; ⁴ „Az izraelita uj imaház”, Magyar Ujság, 1872. 6. évf. 221. szám, 3.; ⁵ Sisa, 1982: 45.; ⁶ „A kormány nem engedélyezte a statusquo hitközség alakítását Budapesten”, Egyenlőség, 1931. 51. évf. 13. szám, 8.; ⁷ „A zsinagóga, mely legyürte a templomot”, Egyenlőség, 1899. 18. évf. 15. szám (melléklet), 1.; ⁸ „Hirek – Pollak L. pesti rabbiról”, Egyenlőség, 1901. 20. évf. 21. szám, 9.; ⁹ „Pollak Eliezer rabbi 1822–1905”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 28. szám, 3–5.; ¹⁰ „Hirek – Pollák Lázár”, Egyenlőség, 1892. 11. évf. 43. szám, 12.; ¹¹ „Meghalt Feldmann Mózes, a pesti rabbikar nesztora”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 34. szám, 6–7.; ¹² „Hirek – A pesti rabbikérdés”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 20. szám, 11.; ¹³ „Hirek – Papiktatás”, Egyenlőség, 1907. 26. évf. 35. szám, 7–8.; ¹⁴ „Fischer Benjámin dr. főrabbi beiktatása”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 34. évf. 3.; ¹⁵ Fischer Benjámin, „Mi a programom?”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 13–14. szám,  25.