– Nagy gondban vagyok – panaszkodik a viccbeli Kohn Grünnek. – Megváltoztatnám a nevem, de nem tudom eldönteni, mit válasszak. Kovács? Kelemen? Kósa? Ezekről rögtön tudni, hogy Kohn volt eredetileg. – Tudod mit? – hangzik a válasz. – Legyél Grün. Akkor senki se fogja azt hinni, hogy azelőtt Kohn voltál!
Általánosan elfogadott jelenség, hogy – Herman Wouk szavaival élve – a zsidóknak van egy „belső” és egy „külső” nevük. Míg a hétköznapokban Andrások, Péterek, Katák és Adriennek, addig a zsidó közösségben ugyanők Moisék, Cháimok, Chánák és Cippórák.
A fiúk körülmetélésükkor, nyolc naposan kapják meg nevüket, míg a lányok nevét születésük után, lehetőleg az első Tóraolvasáskor hirdetik ki. A zsidó név, amelynek a kabbala szerint minden betűje Isten éltető erejét hordozza magában, spirituális kapcsolatot teremt az Örökkévalóval. Ha a szülők elmulasztottak zsidó nevet adni gyermeküknek, akkor az bármikor pótolható – férfiaknál természetesen a körülmetélésnek meg kell előznie.
Más a helyzet a vezetéknévvel. Ez ugyanis nem zsidó hagyomány, hiszen az a saját néven kívül az édesapa nevét tartalmazza a fia/lánya megjelöléssel (vagyis: Moise ben Dávid, vagy Miriam bat Dávid), így ezek generációról generációra változtak. Kivételes örökletes megnevezés a Kohén és a Lévi nevek, ezek ugyanis az ókori zsidó hierarchiában való helyet jelölik és apáról fiúra szállnak.
A szefárd zsidók nagyjából a 10. század körül kezdtek vezetéknevet használni, míg az askenázoknál ez jóval később alakult ki – leginkább az államigazgatás nyomására.
Így 1797-ben II. József írta elő az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság területén a zsidóknak az állandó, német családnév viselését. Innen ered, hogy a közép európai gyökerű zsidók német vezetéknévvel rendelkeznek, mint a Klein vagy a Steinberg. Gyakoriak még az orosz eredetű nevek, melyek viselésére 1844-től kezdve kötelezték a cári Oroszország zsidóságát.
A nevek között sok ered köznevekből, helyiségnevekből vagy foglalkozásokból, mint a Stein (kő), a Prager (prágai) vagy a Fleischman (hentes), esetleg eredeti viselője külsejére utal, mint a Klein (kicsi). Ezek mellett jellemzőek a patronimák és matronimák, vagyis az apa vagy az anya nevéből képzett nevek, innen erednek az Aronsonok, a Manisevitzek, a Rivkenek vagy a Perlmanok az Áronok, Menásék, Rivkák és Perelek fiaiból, férjeiből.
Bár a német hangzású vezetéknév korántsem jelenti azt, hogy valaki zsidó, mégis sokan igyekeztek elhagyni különböző okokból családjuk zsidósnak ítélt nevét. Először az asszimilációs törekvések velejárójaként, gyakran kikeresztelkedéssel egybekötve, majd a ’30-as évektől kezdődően a rohamosan erősödő antiszemitizmus hatására. Sokan a Holokauszt után változtattak nevet, mintegy menekülve a rémisztő múlttól.
Napjainkban épp ellenkező tendenciát tapasztalhatunk: a zsidó identitás vállalásának egyik határozott kinyilvánítása a magyarosított név visszaváltoztatása az eredetire. Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője egykor úgy gondolta: felesleges a megváltoztatott vezetéknevet visszacserélni, mivel annak – a zsidó névvel ellentétben -, nincs vallási jelentősége, hiszen, ahogy mondja, Friedman és Ferenczy egyaránt lehet jó zsidó. „Mostanában viszont már másként látom. Sokaknak ez egy első lépés, egy kapocs a zsidósághoz. Ha a nagyszülők, dédszülők nevének viselése kell ahhoz, hogy valaki később szombatot tartson vagy kósert egyen – akkor miért ne?”
Érdekes megfigyelni – tette hozzá a New York Williamsburg negyedében nevelkedett rabbi, hogy az Egyesült Államokba Magyarországról kivándorolt zsidók között a II. világháború előtt, vagy közvetlenül az után érkezettek többségében megőrizték az eredeti családnevüket, azonban később, az ’56-os események hatására disszidálók között már sok volt a magyarított nevű – így aztán gyakran találkozhatunk pajeszos-kipás vagy hosszúszoknyás, magyarul már nem tudó Farkas, Molnár vagy Horvát vezetéknevű kisfiúkkal-kislányokkal New York utcáin.
Wallenstein Róbert is azok közé tartozik, akik visszavették eredeti családnevüket: „Szabó István filmje, a Napfény íze volt az első motivációm. A régi-új név visszavétele egy régen elveszettnek hitt szabadság visszaszerzésével is kecsegtetett” – mondja, hozzátéve, hogy a Wallenstein sokkal jobban is hangzik, mint a családban néhány generáción át viselt Vágó név. „Különben is, már gyerekkoromban utáltam, hogy a nevem miatt mindig utolsónak került rám a sor. Ha ez a W-vel nem is fog változni, remélem, hogy újszülött fiam – aki már a régi-új néven született – szabadságérzete is egészségesebb lehet, mint amilyen az őseinknek volt a XX. században.”
Az izraeli társadalomban is fajsúlyos kérdés a névválasztás – míg a XX. század első felében érkező cionista pionírok az óhazát lerázva, nemzeti egységüket hangsúlyozva változtatták németes-oroszos neveiket héberre, addig a későbbi időszakban, elsősorban az Afrikából és az arab országokból érkező alija idején, a kényszerű asszimiláció eszköze lett az a társadalmi nyomás, amely eredeti nevük elhagyására kényszerítette a friss bevándorlókat.
Napjainkban azonban – akárcsak Magyarországon – ellenkező előjelű folyamat zajlik le. A vallásos szfárdi zsidókat tömörítő Sász párt kampányának sarkalatos pontja volt, hogy azokért a „láthatatlanokért” emelnek szót, akiket a nevük megváltoztatásával identitásuk egy részének megtagadására kényszerítettek.
Az 1990-es években lezajló nagyarányú orosz alija kezdetére a héberizációs láz kezdett lecsengeni, és manapság már csak a friss bevándorlók 15 százaléka él a Ben-Gurion reptéren kialakított bevándorlási iroda által felkínált lehetőséggel, hogy megváltoztassa korábbi nevét.