Zeév Wolf Kicesz rabbi akkortájt élt, amikor a híres csodatévő rebbe, a Báál Sém Tov. Kicesz rabbit messze földön ismerték arról, hogy milyen pontosan betartja a parancsolatokat. Közel s távol nem volt, aki alaposabban ismerte volna a szombat törvényeit, a kóserság szabályait vagy a különféle ünnepekre vonatkozó parancsolatokat. Bármiről is volt szó, Kicesz rabbi jól tudta és meg is tartotta a micvákat.
Egy napon Kicesz rabbi a Báál Sém Tov udvarába érkezett. Bár kezdetben csak hidegen méregették egymást, később mégis szoros barátság szövődött kettejük között. Egy napon a Báál Sém Tov így szólt kedves barátjához: „Szeretném, ha ebben az évben te fújnád meg a sófárt a zsinagógában Ros hásáná ünnepén.”
Zeév Wolf rabbi igazán boldog volt. Ez aztán a megtiszteltetés! Rengeteget készült, gyakorolt, és Ros hásáná ünnepén gyönyörűen és tisztán zengtek a sófár hangjai: tekijá – sevárim – truá. A közösség tagjai elégedettek voltak, a Báál Sém Tov is mély átéléssel hallgatta a sófárhangokat. Annyira tetszett neki a sófárfújás, hogy az azt követő években is őt kérte fel erre a különleges feladatra.
Teltek-múltak az évek. Kicesz rabbi már hónapokkal korábban megkezdte a felkészülést. Újra és újra áttanulmányozta a sófárfújás parancsolatait és megtanulta azokat a különleges és mély jelentéseket, amiket csak a legnagyobb bölcsek ismernek. Pontosan tudta, melyik hangot hogyan kell fújni, és mire kell gondolnia közben, hogy a lehető legtökéletesebb legyen a sófárfújás abban az évben is. A hangok mögött rejlő titkokat és magyarázatokat egy kis papírra írta, hogy fújás közben rá tudjon nézni, és el tudjon mélyedni a gondolatokban.
Hanem egyszer, miután ugyanolyan lelkiismeretesen felkészült, mint korábban mindig, és kiállt a zsinagógában összegyűlt közösség elé, hogy megfújja a sófárt, ahogy belenyúlt a zsebébe, hogy elővegye a papírját – a zsebe üres volt. Hiába keresett, hiába kutatott, a kis jegyzete nem volt sehol. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. „Ejnye, pedig emlékszem, hogy beletettem a zsebembe” – mondta magában a rabbi, de nem maradt sok ideje a keresgélésre, mert máris meg kellett fújni a sófárt. Hirtelen minden, amit csak tanult és tudott valaha, kiszállt a fejéből, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy mi lesz most vele a papírja nélkül. Mit volt mit tenni, bánatos és összetört szívvel belefújt a kosszarvból készült hangszerbe. „Tekijá” – szólt a sófár, aztán pedig „sevárim” és „truá”, újra és újra, szállt és zengett a sófár hangja. Csak Zeév Wolf rabbi szíve volt vigasztalhatatlanul szomorú.
Amikor vége lett az imádkozásnak, nem kívánt jó beíratást a zsinagógából kifelé sorjázó zsidóknak, nem köszöntötte őket újévi jókívánságokkal, csak leült bánatosan a leghátsó padba, és összetörten magába süllyedt. Ekkor megállt mellette valaki. Felnézett, és megrettent: maga a nagy mester, a Báál Sém Tov állt előtte. „Tudom, hogy mi bánt” – kezdte halk, de határozott hangon. – „És azt is tudom, hogy minden, ami történt, az egyetlen, Örökkévaló Isten akaratából történt. Csodálatos volt a sófárfújás, olyan gyönyörű, amilyen még sohasem.”
Zeév Wolf rabbinak tátva maradt a szája a csodálkozástól. „De, rebbe, én… én nem…” – kezdett tiltakozni, ám a mester félbeszakította: „A király palotájában számtalan kapu és ajtó nyílik, ezek különféle szobákba, kamrákba és termekbe vezetnek. A szolgák, lakájok, őrök hatalmas karikákon őrzik a kulcsaikat. Van azonban egy kulcs, egyetlenegy, egy icike-picike kis kulcsocska, amely minden zárba illik, és minden ajtót kinyit. Így van ez a Szent, áldott legyen, az Örökkévaló Isten világával. Amikor az imák vagy a sófárfújás mélyebb jelentéseit tanulmányozod, újabb és újabb kulcsokat gyűjtesz, amikkel újabb és újabb ajtókat nyithatsz ki. De létezik egy kulcs, egy icike-picike, amelyik az összes tudásnál és bölcsességnél könnyebben kinyitja a láthatatlan ajtókat. Ez pedig nem más, mint a megtört szív. Az így elmondott imák minden ajtón áthaladva egyenesen Istenhez szállnak.”
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 133. szám – 2020. augusztus 3.