A mennybéli frivol fuvaros

Opálkönnyekként csordogált végig a viasz az égő gyertyák tetejéről a réztartó talpáig, miközben a premisláni szent, rabbi Méir a szombatot köszöntötte. Tér és idő megszűnt létezni, beköszöntött a szombat, miért egész héten át sóvárog a zsidók lelke, különösen Méir rabbié, ki fölött egyszeriben megnyílt a mennyezet és olyan káprázat vette kezdetét, miben még soha nem volt része.

A kormos dongaboltozat helyét a vakítóan fényes Mennyország csarnoka vette át, melyen egy báránybundás fuvaros vágtatott vidáman keresztül-kasul lovaskocsijával. A szertelennek tűnő kocsisnak a legnagyobb természetességgel, kedvesen intettek az éppen arra járó-kelő angyalok.

Valóságos borzalom öntötte el a premisláni rabbit. Mégis, hogy lehetséges az, hogy egy tagbaszakadt szekérhajtó úgy trappoltassa lovait a Mennyország tiszta kristályboltján, mint a poros országúton?! A nagy csodálkozás közben pedig a rabbi észre sem vette, hogy lelke már ott csüng ajkán, már-már a földre zuhan, ha el nem kapja egy szombati angyal, aki egyszeriben felrepíti a Paradicsomba.

Bizony valóság volt, amit a bölcs rabbi látott, s egyszeriben a fülében dübörgött a patkók ritmusos kopogása is. Méir rabbi alig ocsúdott fel a szemtelenség látványától, mikor a Mennyország kapuőre megnyugtatta, hogy nincs itt tévedés, a frivol fuvaros nem tévedt el, jó helyen van. A premisláni cádik elgondolkozott ezen, majd így szólt: „Én ugyan nem láttam még szekeres szent embert, pláne nem olyat, aki még szombaton is hajtotta lovait. De mégis nagy ember lehet ő, aki rengeteg jót tehetett életében, ha ő is aranyzsámolyt kapott a Paradicsomban!”

„Ez?!” – nevetett fel az angyal – „Nézd meg csak jobban a fuvarját. A saroglyája alig bírja a kocsin tartani azt a sok gonosztettet, amit ez életében elkövetett. Nu de igaz, ami igaz, a szemét között vacakol az az egy jó is, amivel kiérdemelte itteni helyét.”

A rabbi egyik csodálatból a másikba esett, s kérlelte kalauzát, hogy mesélje el a fuvaros jótettét, mely olyan súlyos volt, hogy temérdek bűnét az érdem oldalára billentette. A kapun álló erre ismét felkacagott, hogy bizony nem volt az akkora nagy dolog, de azért elbeszélni neki.

„Emberséges volt. Ennyi az egész. Mert lehet valaki akármilyen csirkefogó gazember, ha szorult bele emberség, akkor a földi élete után megnyílik előtte is a Mennyek kapuja! Nézd csak ezt a durva kocsist. Komisz ember volt, sosem imádkozott, ellenben mindig káromkodott, utálta a haszidokat, ha lehetett csak lehordta őket. Egyszer mégis mit csinált? 

Farkasordító hidegben poroszkált a belzi országúton, melyet olyan vastag hóréteg fedett, hogy felért a lovai szügyéig. Egyszeriben a két ló megtántorodott, mert a hóban valami akadályt észleltek. A kocsis nagy átkozódás közben lekászálódott a bakról, mire felfedezte, hogy a hóban egy ember fekszik. Legyintett is rá, hogy úgy kell neki, aki egyedül elindul ilyen időben, de nu, csak nem hagyta ott. Cirokkal leseperte róla a havat, pálinkát öntött a szájába, majd felkapta, mint egy lisztes zsákot, a szekérre dobta és ráhajította irháját is.

Nu és ki volt az, akin segített? Egy haszid, egy olyan ember, akit világ életében utált. Szidta is mint a bokrot, de mégis elvitte a belzi rabbihoz, ajánlólevélnek meg bekiabálta az ablakon, hogy meghozta a bolondot…”

Könnyek gyűltek a premisláni rabbi szemébe a meghatottságtól. De az angyal folytatta: „Két év múlva az Örökkévaló magához szólította ezt a hószedet, aki így már többé nem mehetett Belzbe, hát jött a kiérdemelt Mennyországba. Megkérdezték, hogy kit akar társának a Paradicsomban, mire mondta, hogy Reb Szrulcsét, a fuvarost választja. Szétszaladt erre száz angyal, de fuvarost egyet sem talált a Mennyországban, így mondták a belzi hószednek, hogy mást kell választania, de az megmakacsolta magát. Neki a fuvaros kellett, aki kikaparta őt a hó alól. Nu, ha így, akkor viszont várnia kell, s várt is ő türelemmel húsz esztendeig, mire a fuvaros is meghalt.”

Aztán az angyal elbeszélte azt is, hogy amikor Reb Szrulcse megjelent az égi bíróságon, bűnei csak úgy nyüzsögtek. Az angyalok megborzadva söpörték a rengeteg förtelmet az aranymérleg egyik serpenyőjébe, mire ez a telis serpenyős kar az asztalra zuhant. A Ra’ajá Mehéjmná [„Hűséges pásztor”, vagyis Mózes – szerk.] szánó szeméből egy könnycsepp hullott az üres serpenyőbe, de még az ő nagysága és tisztasága sem volt képes átbillenteni a mérleg nyelvét. Az égi bíróság már éppen kimondta volna a szomorú ítéletet, mikor a belzi hószed rohant be a bírák elé és egy hógolyót hajított az üres serpenyőbe.

A hógolyó csodálatos módon szikrázni kezdett, majd melegséget sugárzó lángra kapott. „Ilyen tiszta volt a szíve, mikor megmentett engem!” – kiáltotta a hószed, mire az égi bírák addig szánakozó, ráncos arcát a kegyelem simította ki, s az ítélettel együtt utasították az angyalokat: „Adjatok hát neki kocsit s lovakat is, hagy szórakozhasson szíve szerint!”

Amikor pedig teljesen megismerte a premisláni rabbi a fuvaros történetét, akkor egy éppen leszállni készülő szombati angyal felkapta, s visszarepítette otthonába. Méir rabbi ujjongott és áldotta az Istent, hogy van reménye azoknak az embereknek is, akik most még zsivány módjára élnek, mert amíg van emberségesség, addig lesz Isten-i kegyelem is!