Amikor a zsidó nyelvekről beszélünk, akkor érdemes feleleveníteni olyan személyeket is, akik zsidóként foglalkoztak a magyar nyelv történetével, annak alakulásával, finnugor rokonságával stb. Ilyen nőzőpont alapján is több kiválóságot találunk, de ebben a cikkünkben megpróbálunk Munkácsi Bernát finnugristára szorítkozni, és az ő kettős életéből (akadémia és hitközség) néhány emléket felidézni.
Munkácsiról röviden
Munkácsi Bernát (szül.: Munk, 1860–1937) nyelvész, finnugrista, néprajztudós. Egy neves nyelvtudós trió, Budenz József (1836–1892), Simonyi Zsigmond (szül.: Steiner, 1853–1919) és Vámbéry Ármin (szül.: Wamberger Hermann, 1832–1913) akadémisták tanítványa volt. Az 1880-as évek közepén expedíciókat tett a moldvai csángó földeken, a közép-Volga és a Káma folyók vidékén, illetve Nyugat-Szibériában a vogulok földjén.
A moldvai csángók nyelvjárásából írt tanulmányáért megkapta az Akadémia Sámuel-díját, a votják szótáráért pedig a Marczibányi-jutalmat. Ezeken kívül számos tanulmányt írt, melyek közül kiemelkednek a magyar népies halászat terminológiájáról (1893), a magyar fémnevek őstörténeti vallomásairól (1894), a magyar nyelv iráni és kaukázusi jövevényszavairól, a magyarok őshazájáról (1905) stb. írott munkái. 1892-től a Magyar Néprajzi Társaság alelnökévé választották, az ő kutatásai adták az alapját a magyarság őstörténetének, továbbá jelentős szerepe volt az őshaza felderítésében is.1 Mint izraelita tanfelügyelő, 1906-ban egységesítette a zsidó iskolákon kívüli hitoktatást, sőt javaslatára a hitközség 16 kötetből álló vallástani kiadványsorozatot adott ki, melyet ő szerkesztett.2
Bekerülni az Akadémiára, de nem egyenes út a hitközségbe
Munkácsi neve már 1889-ben felmerült az Akadémián, ám végül nem került be. Erről sokan úgy gondolták, hogy azért alakult így, mert ugyanekkor egy másik zsidó, nevezetesen dr. Kohn Sámuel (1841–1920) Dohány utcai főrabbi is pályázott az akadémiai sorokba, mégpedig ugyanarra a székre, Szász Károly (1829–1905) dunamelléki református püspök, akadémista hátszelében. Habár az Akadémia soraiban már voltak zsidók, sokan gondolták, hogy legalább „nem ártana egy keresztlevél”, így aztán a két párt abban állapodott meg, hogy inkább elhagyják jelölésüket…3 Végül 1890. május 8-án 39 igen, 11 ellenében Munkácsit levelező taggá,4 1910-ben pedig rendes taggá választották.
A pesti hitközség akkori tekintélyét mutatja, hogy az ugyanekkor, 1890-ben megüresedő tanfelügyelői pozíciójára Munkácsit ajánlották, viszont, a fiatal kora ellenére már meglehetősen ismert akadémistának nem ab ovo járt a felelősségteljes pozíció. Rátermettségét Kohn rabbi vizsgálta meg, aki végül az alábbiakban ajánlotta Munkácsit: „alaposan ismeri a zsidó irodalmat, nagy bibliai ismeretei vannak, teljesen bírja a héber nyelvet, de nem idegen a Talmud mezején sem. Tudja, hogy Munkácsi aranytiszta jellem, tudja, mennyire hűséges gyakorlója a vallás szabványainak és tudja, milyen ritka odaadással függ a zsidóságon.”5 Á Munkácsi ezt követően 40 évig látta el ezt a hitközségi hivatalt.
A kolléga és barát búcsúja
Munkácsi Bernát 1937. szeptember 21-én, kedden délelőtt még zsinagógába ment, hiszen Szukkot második napja volt, talán még a Tórához is felhívták – Dovben Méirvrahám a héber neve. Kevéssel 1 óra után otthonába tért, majd karosszékében örök álomra hunyta le szemét. Temetése szeptember 23-án volt, amikor az Akadémia nevében Kunos Ignác (szül.: Lusztig, 1860–1945) kollégája és barátja búcsúztatta a Kozma utcai izraelita temetőben:
„Munkácsi Bernát, a magyar összehasonlító nyelvészet egyik legkimagaslóbb képviselője és fáradhatatlan, lelkes munkása, nekem kebelbeli barátom és osztályosom, kidőlt az élők sorából. Az ősi magyar múltakat kutató tudós elméjének világító fénye sötétbe borult, a magyar szókincs homályos eredetének egyik feltárója örök tétlenségre szenderedett. — Nemzeti és tudósi feladatoknak volt lángoló lelkű apostola, aki a magyar nyelv eredetének hosszú századokon át vajúdó kutatását és megfejtését tette munkás élete feladatává és aki teljes ifjúságát küzdelmes utazások igájába hajtotta, hogy az oroszföldi rokon finnugor népek nyelvét, népi és hitéleti sajátosságait, népköltési hagyományait tegye hosszú esztendők kutatásának tárgyává. – Szívós akaraterejének, lobogó lelkesedésének mily emberfölötti nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy szentté magasztosult célját megközelíthesse, hogy ismeretlen ködös területeknek még ismeretlenebb forrásait felkutassa és megmentse. […]
Nyelvünk ugor eredetének teljes megvilágítását az ő nyelvi és néprajzi feljegyzései hozták dűlőre és ő aknázta ki többféle rétegeződésű nyelvkincsünk ugor, török-tatár és árja-kaukázusi elemeit, a mélyekbe látó tudós lelkiismeretességével, az éleselméjűség boncoló erejével és a magyar érzés lángoló szeretetével. Mindmegannyi szófejtése egy-egy értékes adalékává lett a régi magyar közműveltségnek és ősi hitéletnek. Korszakos fejtegetéseiben és alapvető tanulmányaiban tépelődve kereste a rejtekes igazságokat és évek kutatásainak eredménye a világraszóló ugor époszi énekek felfedezése, melyekből a legkáprázatosabb és legköltőibb színpompában és sajátos nyelvezetben bontakozik elő az ugor ősiségnek mitológiája. Magyar tudós volt Munkácsi Bernát, aki hazája legnemzetibb tudományának, a magyar nyelv és rokonnyelvek kutatásának szentelte egész életét és aki még utolsó éveiben is, már-már roskadozó testtel, de elméjének teljes világosságával, szolgálta hivatott feladatát. Szinte munka közben hullott ki a toll gyengülő kezeiből. Az a tudós toll, amely tudományos igazságokat derített fel, amellyel a hazai nyelv tudomány-épületének állította fel ércnél maradandóbb pilléreit. A Magyar Tudományos Akadémia koszorúja pedig, mely ravatalodat ékesíti, jelképe akar lenni a nagy megbecsülésnek, mellyel fényes és küzdelmes pályafutásodat mindvégig istápolta és amellyel a magyar nyelvtudomány lelkes és eredményekben oly gazdag munkásának fejezi ki hálás elismerését. Legyen emlékezeted mindenha példaadó és munkára serkentő. Isten irgalmas jósága ragyogja be mennyei utadat.”6
Hagyatékgondozás
A filológus halála után egyik fia, dr. Munkácsi Ernő (1896–1950), a pesti izraelita hitközség főügyésze a család nevében az Akadémia gondozásába adta a családfő 72 dobozban és kötegben tárolt kéziratát. A munkákat Zsirai Miklós (1892–1955) akadémista, a finnugrisztika nagyja kapta meg átnézésre, hogy az Akadémia eldöntse, hogy kiadásra alkalmasak-e azok:
„Erre a kérésre határozott és szabados igennel kell válaszolunk. Munkácsi egy életen át hűséges szolgája, előbbrevívője, büszkesége volt a magyar nemzeti tudományoknak, feltétlenül érdemet szerzett tehát arra, hogy elárvult örökségét megbecsüljük. De több is mondhatunk: ez az örökség nemcsak kegyeleti emléktárgy, hanem hézagpótló tudományos érték, hatni hivatott eleven erőforrás. Ha nem akarjuk a tehetetlenségnek és felelősségérzés hiányának jogos vádját magunkra vállalni, mindent el kell követnünk, hogy Munkácsi hagyatékát az Akadémia elfogadja és mielőbb közkinccsé tételéről gondoskodják.”7
1943–as kiállítás és életrajzi könyv
1943- május 23-án, vasárnap délelőtt Szinyei Merse Jenő (1888–1957) vallás- és közoktatásügyi miniszter nyitotta meg a finnugor néprokonsági kiállítást a trikolóros lobogódíszbe öltöztetett Szépművészeti Múzeum aulájában. Munkácsi gyűjteményének nélkülözhetetlenségét mutatja, hogy még ekkor is az ő vogul népművészeti tárgyaival, fegyverekkel, nyelvtudományi és néprajzi kötetekkel töltötték meg az első kiállítási termet.8éé
A filológus leánya, Munkácsi Noémi (1903–1966) Egy nagy magyar nyelvész címen (Budapest: IMIT, 1943) írt regényt az apja életéről, melynek árnyoldalát, melyről az utókor hajlamos elfelejtkezni, dr. Ballagi Ernő (1890–1944) újságíró foglalta össze:
„Árnyoldala ennek a nagyrahivatott életnek, hogy a kenyeret, a méltóságot megtagadták tőle. Nemcsak az egyetem nem szólította fel még magántanári előadásra sem, hanem még középiskolai tanári állás sem jutott neki. Kenyeret, megélhetést a Pesti Izr. Hitközség biztosított neki és családjának és ő negyven éven keresztül töltötte be a vallásoktatási tanfelügyelő tisztet, ezen pályán is dicsőséget és sikert aratva. A Pesti Izr. Hitközség volt az, amely jóvátette a Munkácsi Bernáttal szemben elkövetett mulasztást, amint annak idején Goldziher Ignác számára is a hitközség biztosított megélhetést.
Van azonban Munkácsi Bernát életének egy másik nagy tanulsága is. Hogy a lelke a zsidó sors fénye és árnyéka mellett mindig egyensúlyban maradt, hogy a megbántások és mellőzések nem kedvtelenítették el, élete végéig ereje és kedve maradt a tudomány önzetlen művelésére, még a világháború alatt is a hadifoglyokon folytatta [1915–1918 között a kormány engedélyével hadifogolytáborokban folytatott votják s osszt katonákkal nyelvi és etnológiai tanulmányokat – Cs. V.] azokat a tanulmányait, melyeknek alapjait életveszélyes, kockázatos és regényes ifjúkori utazásain vetette meg: annak az a titka, hogy zsidó családja egy életre megerősítette a lelkét zsidó érzéssel és zsidó identitással.”z
Munkácsi Bernát egykori otthonán, a Szondi utca 9. szám alatti bérház falán emléktáblába van elhelyezve. Itt záródott be élete három fő színterének háromszöge a Síp utcai hitközséggel és a Széchenyi téri Akadémiával.
Úti napló
[Szimbirszk (Uljanovszk, Oroszország); 1885. szept. 24-én]
„Kazánban való tartózkodásom utolsó heteiben estek nagy ünnepeink is – a „harsogás napja” szept. 10-ikén, az „engesztelődés napja” szept. 19-ikén. Ha foglalkozásom és viszonyaim egész éven át megfeledkezni kényszerítettek hitem külső szertartásairól: ezen napokban legalább úgy akartam élni, mint kellett volna élnem egész éven át. […]
Hogy nyugalmas ülésem lehessen a sinagógában, 9-ikén ülést béreltem 2 Rubel árán, melyet héber (Dobhben m.’ Meir AbhrahammeerecHagar) és orosz átirattal ellátott névjegyem alapján vezettek könyvbe. Ugyanezen napon a hitrokonok utasítása szerint rátaláltam Chajton lakására, hol egész kazáni tartózkodásom végéig étkeztem. Itt ismerkedtem meg néhány zsidó egyetemi hallgatóval, kiktől érdekes adatokat kaphattam hitrokonaink állapotáról az egyetemen. Érdekes, hogy itt a tanári szakon egyetlen egy zsidó hallgató sincs, minthogy tudják, hogy állást nem kaphatnak. Zsidó ösztöndíjban soha sem részesülhet s nagy nehezen csak tandíjmentességben. A keresztény kollégák éppenséggel megvetik zsidó társukat s vajmi ritka eset, hogy akár külső barátsági viszony fejlődjék köztük. Ezekhez képest nálunk igazán aranyosak az állapotok; hála legyen a magyar nemzet jószívűségének és szabadelvűségének! [Ekkoriban még nyilván legrosszabb álmában sem gondolta, hogy vallása miatt sosem kap egyetemi katedrát, még magántanárként sem, vagy, hogy 1920-ban a magyar nemzetgyűlés elfogadja a numerus clausus-t – Cs. V.] […]
Voltak Chajton asztalánál szibériai (Tomszkból való) kaukázi és perzsa zsidók is – kiktől szintén több érdekest lehetett hallanom. A kaukaziak pl., kik a mi sefardim-jainkkal egyképpen viszik isteni tiszteletüket, beszélni tudtak AzkenaziZevi-ről, ki közöttük a Talmud tanítását meghiúsította. Náluk a nők tatár módra egészen befödik arcukat és férjük jelen nem létében általában nem beszélnek idegennel. […] Nyelvük a hokharai tatár nyelv, öltözetük mint a cserkeszeké; hatalmas testalkatú emberek, mintha Simson utódjai lennének. Arcuk kifejezése, bőrük színe és hajzatuk egészen külömbözik az európai zsidóságtól. Igen vallásosak talmudi alapon.
A kazáni zsinagógában a harsogás napján csak az előimádkozó veszi fel a fehér halotti köntöst, egyebek csak egyszerűen thalith-ban. „Pijut”-okat nem mondanak, sőt kihagyják a három seder-hez tartozó (Malkhijoth, Zikhronoth, Sofrijoth) hosszabb imarészleteket, minek következtében a Malkhijoth-nál badar beszéd származik, amennyiben az Ochilalael… ima utolsó mondata után: („adonajsephathajtiphtachuphijagidthilathekha”) sehogysem illik az utána megkezdett ,,’al ken nekavehlokha…” imarészlet. Pedig hát a mi művelt községeinkben is cselekszik ezt a badarságot! – Megemlítem még mint különös dolgot, hogy a szombatra eső Jom-kipur-kor a kohenok áldottak, de a „ribonoselolam” imákat kihagyták (a szombat miatt, mért?).”10
Cseh Viktor írása
A cikk az Egység 128. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 128. szám – 2020. március 1.