Élt egyszer egy macska, mely nem holmi közönséges cirmos kandúr volt, hanem egy valóban jámbor lélek, aki nem hiába viselte hófehér bundáját, s szemeiben sem véletlenül tükröződött az ég. Nagyon szelíd macska volt, aki napjában tízszer végezte a tviló (rituális fürdő) parancsolatát és étkezéseit is szemérmesen, egy rejtett zugban végezte. 

Nappal csak tejet evett, húst csak este fogyasztott. De csemegéjére sosem úgy rohant, mint akármelyik vadállat. Mindennapi falatjait nemcsak úgy lenyelte, hanem hagyta az egérnek, hogy hadd éljen még egy kicsit, csak egy pillanatra is, egy másodperce, hadd táncoljon a mancsai között és hadd mondhassa el a halála előtti bűnbánó imát. Mert egy jámbor macska bizony nem siet!

Egyszer aztán gazdái egy kanárit hoztak a házhoz. Mitől hogyne fájt volna a macska szíve. Sóhajtozott is eleget: „Egy ilyen szép, kicsiny drága madárka ne jusson a túlvilági üdvösséghez…” Mert hiszen meg volt győződve róla a macska, hogy a kanárinak nem lesz része a túlvilági boldogságból, nyilván egy gonosz állat, ezért zárták kalitkába. És még hozzá az a dévaj éneklés, ez a hangos csirregés cserregés, miközben szemtelenül felfelé néz. Az ablakon át lesi a kinti világot, oda vágyódik a bűnös világba… Az alázatosság szikrája sincs meg ebben a frivol madárban.

És hát valóban, becsuktak-e valaha is kalitkába egy macskát? Trillázik-e ilyen csábító hangon a cirmos? Na nem, hát persze, hogy nem, a jámbor macskának sír a szíve. Szomorú, hiszen tudja, hogy abban a kanáriban is lennie kell egy Isten-i szikrának, de hát a jécer hóró, a rossz iránti hajlam eluralkodott rajta. Valójában nem is csoda, hogy egy oly törékeny kis test nem képes felvenni a küzdelmet a hatalmas rossz ellen, mely a világban reá leselkedik. Tehát minél többet él, annál többet fog vétkezni.

A macska szent lelkesedésben égett, rájött Pinchásznek, Eliezer fiának, Áronnak, az első főpapnak az unokájának éktelen haragja, s egy ugrással az asztalon termett, majd egy másikkal a kalitkánál. A kis sárga pelyhek csak úgy repkedtek szerteszéjjel…

Na, de megverték a macskát, mely büntetést ő beletörődéssel viselt. Könnyek között mondta-mondta a bűnvallomás imáját, mert az okos macska tudta, hogy azért verték meg, mert a szoba tele lett tollakkal és vércseppekkel az abrosz. Azaz egy ítélet végrehajtásának is csendesnek és jámbornak kell lennie. Tollak nem repülhetnek, vér pedig nem folyhat.

A gazdái vettek egy újabb kanárit, melyet a jámbor macska egészen csendben, a legnagyobb finomsággal fojtott meg és utolsó szál tollával együtt, egyben nyelte le. De megint elverték.

Mire a macska rájött, hogy nem a tollak és a vér volt a probléma, de bizony az ölés maga. Hiszen a négy halálnemmel nem lehet megjavítani a világot. A jóhoz meg kell téríteni a bűnöst.

A könnyelmű kanárit erkölcsi magaslatra kell juttatni, mert egy megtért kanári még magasabb szintekre is elérhet, mint egy egész életében jámborságban élt macska.

Nem csoda hát, hogy nagy irgalommal közeledett a harmadik kanári felé. A leglágyabb hangon közelített felé: „Ne félj. Te ugyan bűnös vagy, de távol legyen tőlem, hogy én rosszat cselekedjek veled. Lassan kinyitom a kalitkádat, de meg sem foglak érinteni. No hiszen, te hallgatsz? De nem is baj, jobb ez, mint pajzán dalokat énekelni… Hiszen te reszketsz! Annál jobb, de ne tőlem, hanem a Mindenség Urától félj, az ő Szent Nevétől tarts! Az én jámbor lelkemből fogok istenfélelmet beléd lehelni.”

S a macska érezte, hogy milyen nagyszerű érzés megbocsátani. Milyen öröm a szája leheletével jámborságot fújni a vétkesbe. És miközben így kéjelgett a jámbor macska szíve, a kismadár megfulladt a negédes lehelettől…

Erre tanították Bölcseink (Szotá 22b), hogy „ne félj sem a farizeusoktól, sem a szadduceusoktól, hanem félj viszont az álszenteskedőktől, a hipokritáktól”.

Forrás: P. J. L., „A macska”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 45. szám, 2–3. old.

Fotó: Tomas Tuma on Unsplash