Két év után újból személyes formában került megrendezésre a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelyhez tartozó zsinagógában.
A Magyar Kormány döntése értelmében 2001 óta április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, miután 1944-ben ezen a napon állították fel az első gettókat Kárpátalján és az ország észak-keleti részén. A deportálások előszobájának is nevezett első gettókat Beregszászon, Felsővisón, Huszton, Kassán, Kisvárdán, Máramarosszigeten, Mátészalkán, Munkácson, Nagyszőlősön, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Técsőn és Ungváron alakították ki. Az azt követő hetekben pedig az ország összes vidéki területén is gettóba kényszerítették a zsidónak tituláltakat, ahonnét legtöbbjüket az auschwitzi haláltáborba deportáltak.
Az elmúlt két évben a koronavírus világjárványra való tekintettel az emléknapot az online térben tartották meg, azonban idén, a járvány elmúlásával újból visszatérhetett a megemlékezés a Páva utcai zsinagógába. Miután ebben az évben április 16. szombatra, illetve pészahra esik, ezért a megemlékezést néhány nappal korábban, április 13-án szerdán tartották meg. Az eseményre délelőtt 11 órakor került sor, de már jóval a megkezdés előtt elkezdtek gyülekezni a meghívott vendégek. A zsinagóga közepén álló egykori bima magaslatán a sajtó képviselői foglaltak helyet. Az érkezőket az ország egyik vezető zenekara, a Concerto Budapest négy tagjának játéka, az Oscar-díjas Schindler listájának szívszorító betétdalának melódiája fogadta. Miután a konferanszé a vendégek elhelyezkedését kérte, Kardos Péter zuglói neológ főrabbi vezetésével az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium öt tanulója gyújtott meg egy-egy, összesen hat gyertyát a mintegy hat millió holokausztáldozat emlékére.
A szomorúan pislákoló gyertyák halovány fénye mellett Prof. Dr. Grósz Andor, a Holocaust Közalapítvány kuratóriumának elnöke emelkedett szóra, aki üdvözölte a megjelent túlélőket, a túlélők leszármazottjait, a diplomáciai képviselőket, állami és egyházi méltóságokat. Grósz Andor kiemelte, hogy
a holokauszt közös történelmünk legnagyobb tragédiája, melynek magyarországi végső fejezete 78 évvel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött el az ország észak-keleti szegletében, s onnan mint ragályos kór terjedt tovább hazánk többi részére.
Az elnök hozzátette, hogy a vészkorszakra való emlékezés minden ember számára erkölcsi kötelesség, egyben belső kényszer is.
„Muszáj felidéznünk a fájdalmat és sebeket, olyan sebeket, melyek sosem gyógyulnak be teljesen, de az emlékezéssel nem is az a cél, hogy a sebeket begyógyítsuk, hanem, hogy egy jobb és megértőbb jövőt építsünk.”
A magyarországi zsidók végső tragédiájához hosszú út vezetett, melynek 1920-as kezdeteire és a korszak apró mételyező lépéseire is emlékeznünk kell. Ugyanakkor az áldozatok mögötti embereket is meg kell ismernünk. Azoknak a magyar embereknek a történetét kell megismernünk, akik még a marhavagonokhoz vezető úton is az utolsó reményszálként a kormányzó jóindulatában reménykedetek. Emlékezni kell az ő mindennapi örömükre, bánatukra, az anyákra, akik jó zsidónak, jó magyarnak, de elsősorban jó embernek nevelték gyermekeiket. Egy szóval emlékeznünk kell az életükre. A legnehezebb pedig azokra gondolni, akiknek az évekből csak kevés jutott, akik meg akarták hódítani a világot, de helyette a gázkamrák fojtó sötétségében való vég jutott nekik.
Grósz Andor felhívta a figyelmet arra, hogy a múlt itt van velünk, mely lehet, hogy feldolgozhatatlan, de a hatását mérsékelni tudjuk. Amikor szomszédunkban háború dúl, s ismét féltenünk kell békénket, akkor még jobban embernek kell lennünk, s a mindenkire kiterjedő toleranciát kell hirdetnünk, mert ezzel tartozunk a túlélőknek és a jövő generációjának egyaránt!
A professzor után dr. Mezei Mónika történelemtanár állt a pódiumra, aki kihangsúlyozta a holokauszt oktatásának fontosságát, de közben azt is kiemelte, hogy az oktatás nem korlátozódhat a borzasztó tények puszta feltárására, hanem az emlékezés a jelennek kell, hogy szóljon, hogy a diákok kapcsolódási pontot találhassanak a múlthoz.
Azok a diákok, akiket a megfelelő oktatással nem tudnak a múlthoz kapcsolni, náluk mindennél erősebb lesz a hárítás nem csupán a múltbéli eseményekkel szemben, hanem a jelenkor tragédiáival is, közönyösek maradnak, hogy tőlünk néhány száz kilométerre civil embereket ölnek meg. Mezei tanárnő arra biztatta kollégáit, hogy ha csak lehetőség van még túlélőkkel beszélgetni, akkor ragadják meg az alkalmat és ismertessék őket össze a tanulókkal, de még ha az idő haladtával erre egyre kevésbé is van lehetőség, akkor túlélőkkel és életmentőkkel készült archív anyagokat vetítsenek a tanítványaiknak. Mert a diákok a legtöbbet a személyes, egyéni dilemmákból, választásokból, sorsokból tanulják a legtöbbet, ez fejleszti az empátiakészségüket, ettől lesznek másokra is érzékeny emberek, akik egy jól működő demokráciához elengedhetetlenek.
Mezei Mónika beszédét a két éve elhunyt Erdélyi Lajos fotóművészt, auschwitzi túlélőtől vett idézettel zárta:
„Én pedig hiszem, hogy aki ezeket a tapasztalatokat [mármint a vészkorszak eseményeit – szerk.] elhallgatja, félredobja, az valójában a jövőt keseríti meg. Tudom, újabb Auschwitz nincs, nem lehet. De embertelenség, közöny, közömbösség – az ismétlődhet. Ismétlődik.”
Az emelvényre végül dr. Nagy István agrárminiszter lépett, aki beszéde elején rögtön leszögezte, hogy a holokauszt a nemzeti történelem legsötétebb időszaka. A miniszter elmondta, hogy minden egyes embernek, aki hisz a kollektív emlékezetben, fájó emlék a vészkorszak minden egyes perce. Nagy István emlékeztetett, hogy 1944-ben a nemzet testéből több százezer olyan ember szakítottak ki, akiknek ősei 1848-ban, a szabadságharc idején a magyar szabadságért harcoltak, az első világháborúban a vagyonukat és életüket áldozták a hazáért.
A miniszter azt is mondta, hogy az emlékezés egy olyan fajta jog, melynek gyakorlásával embernek nevezhetjük magunkat. Ő is megerősítette, hogy az elpusztított emberek mögé minél több arcot kell társítsunk. Idézte Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, a magyar irodalom kiemelkedő alakjait, de egy rajkai fiú képét is, aki erőtől duzzadva ül egy szekéren, nem tudván még, hogy éppen a mosoni gettóba szállítják ahonnét néhány héttel később Auschwitzba deportálják. Ennek a képnek az emléke sosem lesz elfelejthető számára.
A miniszter mint gyakorló katolikus, a vértanúhalált halt Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdjén elmondott beszédével hívta fel a keresztényi szeretetre hittestvérei figyelmét:
„És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.”
Nagy István azzal zárta beszédét, hogy a magyar állam mindig nemet fog mondani a bigott gyűlöletre és elkötelezett marad, hogy megvédje minden egyes polgárát, hogy békét teremtsen, egy olyan békét, mely a közös tiszteleten alapul.
Az agrárminiszter beszéde után a Concerto Budapest Samuel Barber Adagio szerzeményét játszotta, majd a megjelentek a zsinagóga udvarárát szegélyező mártírfalhoz sétáltak, ahol Kardos Péter rabbi mondott imát a mártírokért, majd Fekete László Dohány utcai főkántor a gyászolók kádisát énekelte. A megemlékezés az emlékkavicsok elhelyezésével zárult.