Baba Száli, a híres marokkói Abuchacera család tagja, Jiszráel Abuchacera rabbi 1984-ben, svát hónap negyedikén (ebben az évben január 14.) hunyt el. Fiatal korától nagyra tartották, mind tóratudósként, mind pedig csodatévőként ismert volt, és kiemelkedően magas szinten művelte a zsidó misztikát, vagyis a kabalát.
Baba Száli 1964-ben, 74 évesen költözött Marokkóból Izraelbe, ahol végül Netivot városában telepedett le. A város temetőjében található sírja zarándokhellyé vált. A Baba Száli annyit tesz: imádkozó atya. Hófehér lepelbe burkolt, törékeny ember volt, de azt mondják róla, hogy természetfölötti képességekkel rendelkezett. Ebben hasonlított családja más tagjaihoz, például nagyapjához, a nemrég bemutatott Ábir Jáákovhoz. A Baba Száli leginkább nem rabbiként, vagy egy jesiva vezetőjeként ismert, hanem sokkal inkább szentségben leélt életénél fogva, amivel példát mutatott és egyben segítséget és reményt is adott a hozzá fordulóknak. Számtalan csodatétele ismert, az alábbiakban ezek közül mutatunk be néhányat. A Baba Száli életéről itt írtunk részletesen.
Az első történet nagyon hasonlít nagyapja korábbi csodatételéhez. Egyszer egy tolószékben ülő férfi érkezett a Baba Szálihoz. A férfi elmondta, hogy a jom kipuri háborúban (1973) sérült meg, és bár számtalan kezelést és operációt elvégeztek rajta azóta, felállni és járni továbbra sem képes. Bár nemigen hitt abban, hogy a Baba Száli segíteni tud rajta, reménytelen helyzetében az utolsó cérnaszálba is belekapaszkodott. Megkérdezte tőle a rabbi: „Vajon raksz-e tfilint minden nap?”- „Nem” – hangzott a válasz. – „Hát szombatot tartasz-e?” Amikor erre is tagadó választ kapott, azt mondta az ifjú veteránnak: „Ez esetben igazán hálásnak kell lenned, hogy csak az egyik lábad van ilyen rossz állapotban”. A férfi keserves sírásra fakadt. – „Ha megáldalak, hogy fel tudj állni, elkezded tartani a micvákat?” – „Igen” – válaszolta a fiatalember teljes szívéből. – „Akkor add ide a kezed, és teljes gyógyulást kívánok!” A fiatalember megcsókolta a rabbi kezét, felállt, és segítség nélkül járni kezdett, majd kirohant a házból, és telefont keresett, hogy értesíthesse a családját. A legközelebbi telefont egy jesivában találta, és azok, akik hallották a beszélgetést, szájtátva hallgatták, majd, kézen fogva a férfit, táncba kezdtek a csoda fölött érzek örömükben.
Egy másik alkalommal egy férfi érkezett a Baba Szálihoz, aki a feleségével évek óta hiába vágyott gyerekre. Az orvosok több ízben kijelentették, hogy soha nem lehet gyerekük, és végső elkeseredésükben fordultak a Baba Szálihoz. Az embernek órákat kellett várnia, mire bejutott a cádik elé, kezében tartott céduláján egyetlen szó állt: gyerekek. Amikor a rabbi meglátta az írást, közölte: mácáv ávud – veszett ügy. A férfi kétségbeesetten ment ki a szobából, ám másnap, harmadnap, és negyednap is újra megjelent, kivárta a sorát, bement a rabbihoz. Mindannyiszor ugyanazt a választ kapta: mácáv ávud. Majdnem egy éven át ment el minden hétköznap a Baba Szálihoz, de a felelet változatlan volt.
A cádik családja megsajnálta az embert, és kérlelni kezdték őt, hogy mondja meg neki, ne jöjjön többet, mert nem tud rajta segíteni. Megkérdezte Jiszráel rabbi: „Hányszor járt már itt?” – „Ma van a kétszázadik nap” – felelték. Aznap délután, amikor a férfi belépett a fogadószobába, így szólt a rabbi: „Drága barátom, nagyon hosszú ideje jössz el hozzám minden nap. Hát nem mondtam neked, hogy ez egy veszett ügy. Menj szépen haza, miért jössz el hozzám nap mint nap?” A férfi felemelte tekintetét: „Továbbra is minden nap eljövök, mert hiszek a ima erejében. Hiszem, hogy Isten meghallgatja az imákat és azt is tudom, hogy a rabbi az egyetlen a világon, aki segíteni tud nekem.”
A rabbi felemelkedett, és komoly hangon kérdezte: „Valóban, teljes hittel hiszed ezt?” – „Igen!” – „Akkor menj, és most vegyél egy babakocsit.” – A férfi boldogan mondott köszönetet, majd kirohant a szobából: „Kaptam áldást, kaptam áldást” – kiabálta, és még aznap egy babakocsival állított be otthonukba. Kilenc hónappal később egészséges gyermekük született.
A harmadik történet korábban esett meg, amikor a Baba Száli még Marokkóban élt. A faluban új mikvét (rituális fürdő) készítettek különlegesen pontosan kimért kabalisztikus méretek szerint. A mélyen a földbe vájt medence az alatta feltörő természetes forrásból kapta a vizét. Ám egy nyári napon a forrás elkezdett apadni, és hamarosan kiszáradt a mikve. Természetesen a közösség vezetőjéhez fordultak tanácsért, ő pedig elrendelte, hogy készítsenek egy másik, szintén különleges előírásoknak megfelelően kimért mikvét. A munkások neki is álltak, kiásták a szükséges medencét, ám nyár közepén Marokkóban nem esik az eső, nem tudták, hogyan fogják megtölteni. A medence megtöltéséhez tiszta esővízre volt szükség. A Baba Szálihoz fordultak, aki elment a helyszínre, majd égnek emelte a tekintetét, és így imádkozott: „Világ Ura! Elrendelted, hogy tiszták és szentek legyünk. Mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy ezt elérhessük, legjobb tudásunk szerint megépítettük ezt a mikvét, most pedig Tőled függ, hogy használni is tudjuk, a Te neved megszentelésére.” A ragyogó kék égen hirtelen felhők jelentek meg, és hamarosan szakadni kezdett az eső. Nemsokára tele volt a mikve medencéje.
A Baba Száli azonban ekkor észrevette, hogy egy elvezető csatornát nem a legszigorúbb szabályoknak megfelelően építettek meg, ő azonban ragaszkodott a lehető legszigorúbb szabályokhoz. A mikve így kóser volt ugyan, de nem különlegesen magas szinten kóser. Elrendelte hát, hogy a munkások engedjék le a csoda által a mikvébe került vizet és javítsák ki a csatornát. Voltak, akik helytelenítették, hogy elpazarolja a csoda útján kapott vizet, ám a cádik így szólt: „Világ Ura! Te tudod, hogy semmit sem tettem a saját, vagy apám házának dicsőségére, csakis azért cselekedtem, hogy a dicsőséged minél nagyobb legyen a néped között.” A nyári ég erre újra elsötétült, és ömleni kezdett az eső. A mikve hamarosan megtelt vízzel, a jelenlevők pedig csodálattal nézték és mondtak köszönetet Istennek vezetőjükért, aki olyan szent és tiszta volt, hogy a kedvéért az Örökkévaló esőt adott abban az évszakban, amikor soha nem szokott esni az eső.
Fotó: Sivan Rahav-Meir
Rebbék, rabbik és cádikok történetei sorozatunkban nemrégiben megjelent: |