A Judapest anno legújabb, kétrészes cikkében a Bethlen tér zsidó fejezeteit ismerhetik meg az olvasók. Az előző részben a teret máig meghatározó épület, az Izraelita Süketnémák Országos Intézetének krónikáját ismerhették meg, míg ebben a részben az emberbaráti fellegvár zsinagógai részletei tárulnak fel.
Templomegyesület a Bethlen téren
A külső-erzsébetvárosi zsidók körében, Gárdos Zsigmond és Havas Tivadar kezdeményezésére indult szélesebb körű akció, hogy a lakóhelyükön egy állandó imaházat létesítsenek. 1919. november 16-ára alakuló közgyűlést szerveztek az Izraelita Siketnémák Országos Intézetének kis imaházában, ahol megalapították a „Budapesti VII., Bethlen téri Templomegyesületet”, melynek céljai tisztán körülhatárolhatóak voltak: „a hagyományos hitélet s vallásos érzület kielégítésére megfelelő állandó imaház tartassék fenn”; továbbá, hogy gondoskodjanak az itt élő fiatalok liturgiai oktatásáról, vallásos érzületük fejlesztéséről és ápolásáról, úgyszintén erejéhez és a szükséghez képest istápolja és gyámolítsa a kerülethez tartozó aggokat és elhagyatottakat.1
Az alapítóülés fényét emelte, hogy azon megjelent Kaszab Aladár (szül.: Kohn, 1868–1929) csavargyáros, királyi udvari tanácsos, az intézet elnöke is. Dr. Adler Illés (1868–1924) Rumbach utcai főrabbi pedig magasröptű szónoklatot tartott.2
A Bethlen tér első rabbija
Az imaegyesület tagjai nem halogatták sokáig a vallási vezető kérdését, és az első rabbijukat már alig egy fél évvel később, 1920. március 10-én megválasztották dr. Schwarcz Benjámin (Benjámin Jáákov; 1879–1960 / 5720. sziván 13.) személyében, aki addig a neológ hitközség vallástanáraként működött – beiktatásakor pedig azt ígérte, hogy „szívének minden dobbanásával, agyának minden gondolatával csakis a zsidó vallás megszilárdítását, mélyítését fogja célozni”.3
És Schwarcz rabbi szavaihoz híven látott munkához, s még beiktatásának évében, tavasszal megalapította a körzet ifjúsági csoportját,4 elkezdte az imaházi kórusszervezést és gondolt az intézményesített vallási életből sokszor kiszorult fiatal leányokra is és még 1920 őszén létrehozta a leányegyletet is.5
Arra pedig, hogy Schwarcz rabbi – vagyis az ifjúság nyelvén: „Béni bácsi” – mennyire kiválóan értett a fiatalság nyelvén, arra Baross Elemér (1900–1971) író, a rabbi egykori tanítványának visszaemlékezése is rávilágít:
„… új tancsi áll a dobogó előtt… szinte kisebb, mint Glauber, a csöpi… és olyan valószínűtlen, mikor azt mondja: – Ha megengedik, bemutatkozom, Schwarcz Benjámin vagyok az új hittantanár…
Nem mondja, hogy doktor, nem mondja, hogy pap, az új tancsi volt, a megtréfált… és aki jót mulatott ezen. Azt mondta: – Mi nagyon jóba leszünk. Ugyanis én is szeretem a tréfát. Sok jó viccet tudok. Nem tudom, azt ismerik-e? Megy a Grün a vonaton. Ez a Grün nagyon vallásos ember. Előveszi hát a vonaton az imakönyvét. Felnyitja. Olvasni kezdi benne azt a részt, amit a sátoros ünnepeken…
És elmesélte, hogy mi is a jelentősége a sátoros ünnepeknek. Csak az óra végén vettük észre, hogy mi történt. Az új tanár, a tancsi, észrevétlenül leadta az órát, az esedékes anyagot… mindenki figyelt… különben is… ennek a kis embernek a hangja melegített… a szeme mindig mosolygott…”6
Az elszánt és önzetlen munka pedig hamar meghozta gyümölcsét, a Talmud-Tórát ötven tanuló látogatta rendszeresen a templomegyletnek pedig 1926-ban már 1098 tagja volt, akik még nagyünnepekkor is igen szűkösen fértek el, ugyanis az imaházban csupán 265 állandó hely volt, s az egylet által az őszre berendezett imaházakban sem volt több 756 imaszéknél.7
„A nemzet ünnepe…”
Az egyesület növekvő létszáma és a tagok presztízse nem engedte tovább húzni az időt, mint 1927. október 16. vasárnap dele, amikor népes közönség előtt, az első sorokban számos politikai és hitközségi méltósággal letették a Bethlen téri zsinagóga alapkövét.8 Ekkor Schwarcz rabbi az alábbi szónoklatot intézte az ünneplőkhöz:
„Amit annyi esztendőn várva-várunk, ami után epedve epekedünk, a zsoltáros költő szavaival szólva: Vágyakozott és sóvárgott az én lelkem az Úrnak pitvarai után, íme ez órában Isten segítségével a megvalósulás felé indul. Azért örvendjünk és vigadjunk az Ő segítségének.
Izrael sok ezer esztendős történetében a templomépítés mindig sorsdöntő esemény volt. Az elsőt már a pusztában építették. Hajlékot emeltek Istennek ezüstből, aranyból és mindenfajta drágakövekből, mikor még maguk is hajléktalanok voltak, mikor reggel nem tudták, hogy hol hajtják este nyugovóra gondterhes fejüket. Ez a frigysátor vezette vissza Istenéhez az aranyborjú bűnétől megfertőzött népet és így az erkölcsi monoteizmusnak a nép lelkében való megerősödést jelentette. […]
Mondjam-e még el nektek, hogy mit jelentett Izrael számára a diaszpórában a templom? Tudtátok valamennyien. Templom nélkül ma már emléke sem élne e sokat szenvedett népnek. Ezért végtelen a mi örömünk és határtalan a mi boldogságunk, hogy Isten kegyelméből egy monumentális templomot építtet hitközségünk bölcs vezetősége e kerület zsidóságának.
De mi úgy érezzük, hogy ez nemcsak a mi ünnepünk, nem is csak a zsidóságé, hanem: Hálát kell hogy rebegjen Istenünknek az egész nemzet, mert mint bölcseink mondják: Ha tudnák a népek, hogy a zsidó templom mennyire javára és üdvére van az egész emberiségnek, körülbástyáznák azt védőfalakkal oltalmazó sáncokkal. Mert minden zsidótemplom nemcsak a legtisztább vallási eszméknek, hanem az egyetemes emberszeretetnek és a legeszményibb erkölcsi tanításoknak megszentelt hajléka. […] Mert a zsidó templomban soha gyűlölet vagy bosszú szava el nem hangzott. Azért kell, hogy e templom építése ne csak a mi örömünk legyen, hanem az egész nemzet ünnepévé váljon.”9
Késedelem az alapkő árnyékában
Ám sajnos, a fenti, magasztos szavak nem törtek maguknak egyenes utat és nem sokkal később megrekedt az építkezés, melyre egy ízben – nem kevés keserű tónussal színezve – Kovács Hermann (1869–1935) az egyesület akkori elnöke a következőképpen emlékezett vissza:
„Volt már a Bethlen téren templomépítési alapkőletétel, zászlódísszel, hatósági részvétellel, sok beszéddel, rezes bandával, fényképésszel és kocsonyázott halpaprikással garnírozva. Igaz, hogy nincs templomunk, de már az alapkő sincsen a helyén, mert felszedettük, hogy az épülő zsidó múzeumba tehessük.”10
Kovács Hermann egyébként „exportáltan orthodox hagyományokon nevelkedett”, Miskolcról költözött fel Budapestre, ahol az egyik első tea-nagykereskedő lett. S jóllehet, a neológ hitközségben vállalt vezető szerepet, a közösségnek mindig is a konzervatívabb ágához tartozott, aki nem riadt vissza az erős szavaktól sem, hogy egyeseket visszatérítsen a zsinagóga padjaiba, illetve hogy büszke zsidóvá nevelje őket.11
Imaház(ak)ból zsinagóga
A 20. század eleji Külső-Erzsébetvárosban – vagy az akkori, ragadványnevével élve Csikágóban – négy zsidó imaegyesület is volt a maga szerény kis helyiségeivel, azonban az VII. körzet volt az egyetlen, ahol Schwarcz beiktatása óta volt főrabbi, ám nem volt zsinagóga. A zsinagóga hiánya pedig olyan a méltatlan állapothoz vezetett, mint hogy az őszi nagyünnepekkor ezrek imádkoztak a városligeti szabad ég alatt, mindenféle csavargó és csibész gúnyos kacaja mellett, s már az hatalmas előrelépésnek számított, amikor 1906-tól kezdve rendszeresen kezdtek újévi és engesztelőnapi Isten-tiszteleteket szervezni a ligeti Iparcsarnokban.12
Azonban az oly hőn áhított zsinagóga többek között fizikai korlátok miatt – nem volt ugyanis a környéken megfelelő, üres telek – sem valósulhatott meg kívülről látványos formában, s végül is az intézet régi, földszinti imaház kibővítése jöhetett csak szóba. Így aztán kívülről nem látványos, az épületen bal oldali szélén, a bejárat felett elhelyezett mózesi kőtáblákon és héber nyelvű bibliai idézeten kívül nincsen a zsinagógára utaló jel. Az idézet magyarul a teljes mondatra kiegészítve így hangzik: „Ez a kapuja az Örökkévalónak, [igazak járnak be rajta.]” (Zsoltárok 118:20.). Belülről viszont a főváros legszebb zsinagógái közé zárkózott fel.
Az átalakítás a híres zsinagógatervező Baumhorn Lipót (1860–1932) egyik utolsó alkotása, melyet vejével, Somogyi Györggyel (1893–1980) közösen készített. A kivitelező a neves Fejér és Dános cég volt, a szobrász-műkő munkák pedig Rákos Manó (1848–1930) szobrászművész utolsó alkotásai közül valók.13 A zsinagógában U alakban fut végig a női karzat, minek az ablakai, mint ahogy a földszinten is, színes ólomüveg berakásos, mind egyedi, melyek különböző bibliai jeleneteket, vagy ünnepi jelképeket ábrázolnak, s azokat egy-egy család adományozta.
Chanuka utolsó napján, 1931. december 15-én, péntek délután fél 4-kor avatták fel a Bethlen tér új zsinagógáját. Az ünnepséget az intézet első emeletén ideiglenesen elhelyezett imateremben kezdték, ahonnét a Tóra-tekercseket cserkészek kíséretében, baldachin alatt vitték át az új zsinagógába, ahol a menetet Baumhorn várta, a zsinagóga nemzeti színű szalaggal díszített kulcsát pedig egy kislány, Eppler Erzsike nyújtotta át piros bársonypárnán.14
Egységben az erő
A zsinagóga felavatásával egy időben az itteni közösség egyesült az úgynevezett „Bész Jiszroél Egyesülettel”, a külső-erzsébetvárosi zsidókat tömörítő másik imaegyesülettel. A Bész Jiszroél addigi rabbija, Mandel Sámuel (Smuél Áser; 1875–1943 / 5704. tisri 5.) ekkor búcsúzott el közösségétől és bízta rá híveit Schwarcz rabbi jóságára,15 őt pedig a VI. templomkörzet (Aréna úti zsinagóga) rabbijának nevezték ki.16
Minden bizonnyal Kovács Hermann, fentebb említett vallási konzervatív felfogása is hozzájárult ahhoz, hogy a zsinagóga tradicionális szellemben lett kialakítva, így például a tóraolvasó emelvény, vagyis a bima a tér közepére került, illetve nem építettek be orgonát. Talán ezek miatt került ki valamikor a rendszerváltás után a zsinagóga falára, hogy „status quo ante”, habár a fentiek alapján egyértelműen kiderül, hogy ezt a zsinagógát is a pesti neológ hitközség építtette, csak éppen a konzervatívabb tagjai számára.
A Schwarcz rabbi által alapított Bethlen téri Ifjúsági Csoport élére 1935-ben17 a fentebb említett Mandel rabbi fia, dr. Mandel Miklós (később „Máté”-ra magyarosított; Micháél Cvi; 1906–1984 / 5744. támuz 16.) került, s idővel a segédrabbi funkciót is betöltötte. A két rabbi pedig a legnagyobb harmóniában dolgozott közösen, amit az is mutat, hogy 1940 nyarán az ifjú Mandel rabbi Schwacz rabbi Ágnes (1917–2005) leányával kötött házasságot a Bethlen téren.18
A Bethlen tér a legvészesebb órákban
Az 1938/39-es zsidótörvények után megalakult az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA), melynek végrehajtó szerve, a Pártfogó Iroda a Bethlen tér 2. szám alól kezdte meg széles körű szociális tevékenységét – sajnos, az időben előrehaladva, egyre kisebb befolyással – a nyomorgó zsidók ezrei között. 1944-ben a Nemzetközi Vöröskereszt „védelme” alatt szintén itt, az épület egy részében nyitották meg a II-es számú szükségkórházat, ahol ezrek élhették túl a vészkorszakot.
A kórház igazgatója a kiváló belgyógyász, a Szabolcs utcai zsidókórház főorvosa, dr. Biedermann János (1887–1967) volt, aki novemberben hősies módon tartóztatta fel a vérre szomjazó nyilas csűrhét – egy túlélő szemtanú szerint a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
„– Mit keresnek itt?! Én vagyok a kórház igazgatója, enyém a felelősség, az én engedélyem nélkül senki sem lépheti át az épület küszöbét. Egyébként mit akarnak?
– A zsidókért jöttünk!
– Itt nincsenek zsidók, itt csak betegek vannak, azok pedig a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alatt állnak.”19
Biedermann doktor határozott fellépése teljesen megzavarta a fegyveres suhancokat, akik ekkor végül „beérték” az iroda kirablásával. Nem volt viszont ennyire szerencsés a nyilasok és sváb SS-legényekből álló – feltehetően a hírhedt Kun páter vezette – gyilkosok december 28-ai betörése, amikor mintegy egész napon át keresztül terrorizálták és rabolták ki az ittlévőket, majd huszonnyolc fiatalabb férfit elhurcoltak, akiket később agyonlőttek.20
A felszabadulás után
1945 tavaszán létrehozták a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságot (DEGOB), mely szintén itt rendezte be fő irodáját. A felszabadulást követő néhány évben ez a Bethlen téri néhány helyiség túlélők sokaságának lett reményteli kapaszkodója, ahol bizakodtak, hátha megpillantják valamelyik deportált vagy munkaszolgálatra hurcolt szerettük nevét a visszatérők között – Ják Sándor (1898–1980) újságíró, a DEGOB egy önkéntes segítője ekképp idézete fel az időszakot:
„Az emberek az udvaron kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek. Türelmetlen hangok, izgatott arcok, ideges mozdulatok, könnyes szemek… Mindenki kérdez: gyerekek, hitvestársak, szülők után érdeklődnek. Talán valaki találkozott valamelyik szívükhöz tartozóval… Egy idős, gettóból megmenekült házaspár könyörgi, hogy nézzem meg alaposan a fiuk fényképét, talán mégis találkoztam vele. Nézem a képet, úgy teszek, mintha töprengenék, közben elolvasom a fénykép hátán: »A világ legjobb szüleinek, a fiuk, aki a világ legjobb gyermeke szeretne lenni, Józsi.« Szótlanul visszaadom a fényképet a világ legjobb szüleinek, akik hiába várják a világ legjobb gyermekét…”21
Mindeközben, a hatalmas emberveszteségek ellenére a Bethlen téri zsinagógának a hitközségben betöltött státusza tovább erősödött. Schwarcz rabbit az Országos Rabbitanács elnökének és országos főrabbinak nevezték ki, míg Máté rabbi egy ideig az Anna Frank Gimnázium igazgatója volt.
A zsinagóga felavatásának fél évszázados évfordulóján, 1981 telén Máté Miklós rabbi a következőt írta közösségéről: „A Bethlen téri templomban nincsen kórus, de a hívők nemcsak áhítatosan imádkoznak, hanem áhítatosan énekelnek is. Éneklő gyülekezet a Bethlen téri templom. A hívők szívesen hallgatják a prédikációkat, valamint a művészi ihlettel előadott főkántori énekeket. Örömmel jelennek meg a szombat délelőtti talmudikus előadásokon, ahol a tanult anyaghoz, a felvetődő kérésekhez mindenki hozzászólhat, elmondhatja egyéni véleményét. Ezek a Talmudtanulások ismertek, hírük az ország határain is túlterjedt. […] Széles körű érdeklődés kíséri a Nőcsoport által rendezett kulturális megnyilatkozásokat.”22
A Bethlen téri hit őrei
A második világháború utáni időszakban kántor volt a nagy tekintélyű liturgikus tudással rendelkező Szabolcs István (megh. 1985), aki élete végén a Visegrádi utcai orthodox imaházban funkcionált.23 A Bethlen tér negyed évszázadon keresztül volt emblematikus kántora és előimádkozója Kesztenbaum Nándor (1898–1973), akinek lejnolására úgy emlékeztek vissza, hogy felolvasását még azok is megértették, akik pedig héberül nem beszéltek.24
Kántor volt még a hajdúnánási születésű Róth Jenő (1919–1986), aki egykor a bodrogkeresztúri és miskolci jesivákban sajátította el azt a mély vallásosságot és hamisíthatatlan dallamvilágot, melyet a vészkorszakot túlélve oly önzetlenül örökített tovább a Rabbiképző Intézetben, majd legtöbbet a Bethlen téren és még egy rövidebb ideig a Dózsa körzetben.25
A Bethlen téri hitélet oszlopos tagja volt 1977-től,26 gyakorlatilag a halála napjáig Kálmán Tamás (1945–2022) főkántor, aki jeles magyar-zsidó kántordinasztiából származott, s liturgikus feladatai mellett a neológ Chevra Kadisa és a körzet elnöke is volt.27 Testvérbátyja, Klein Ervin (1942–2020) főkántornak pedig elévülhetetlen szerepe volt a Bethlen téri gyermekkórus sikereiben, minek egyik kiemelkedő pillanata volt a kórus 1988-as NSZK-beli fellépése.28 A Kálmán-Klein főkántorokkal egy időben a közösség megbecsült előimádkozója Sobel Sándor (1913–1994) volt.29
A Máté Miklós rabbi halálát követő bő fél évtizedben Landeszmann György rabbi tartott ünnepi beszédeket, illetve végezte a rabbifeladatokat a különböző családi alkalmakkor,30 majd 1991-től31 dr. Deutsch Róbert (Ávrahám Jehuda; 1956–2015 / 5775. áv 20.) lett a közösség rabbija, aki emellett a neológ rabbinátus elnöke is volt. Deutsch főrabbival újabb lendületet vett a Bethlen téri hitélet elmélyülése, a hozzá köthető díszterem újabb teret nyitott a még szélesebb körű programok lebonyolításának, s miközben aktívan ápolta a múltat – működése alatt felújították az 1948-ban emelt mártíremlékművet –, gondolt a jövőre is: játszóteret rendezett be a zsinagóga kertjében. Halála után fia, Deutsch Péter vette át a zsinagóga vallási életének irányítását, aki hasonló lendülettel látja el az apjától örökölt nemes feladatokat. A Bethlen téri zsinagóga közössége azon kevesek egyike, ahol a szombati és ünnepi Istentiszteletek mellett minden hétköznap reggel is imára gyűlnek össze.
1 „Hirek – A budapesti VII. kerületben”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 24. szám, 18. old.; 2 „Hirek – A Budapesti VII., Bethlen-téri Templomegyesület megalakulása”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 27. szám, 17–18. old.; 3 „Hirek – A VII. ker. Bethlen-téri Templomegyesület”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 12. szám, 14. old.; 4 „Hirek – A Bethlen-téri…”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 22. szám, 14. old.; 5 „A zsidó nők munkája a hetedik kerületben.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 47. szám, 9. old.; 6 Baross Elemér, „Csak elbújt… – Béni bácsi emlékének”, Uj Élet, 1960. 16. évf. 14. szám, 5. old.; 7 „Zsidó templomok és intézmények a fővárosban”, in: Kecskeméti Vilmos szerk., Zsidó Évkönyv az 5688. bibliai évre. Budapest: Magánkiadás, 1927/28. 203. old.; 8 „Hirek – A Bethlen-téri templom alapkőletétele”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 43. szám, 22. old.; 9 „Az Erzsébetváros uj zsidó temploma”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 46. szám, 12. old.; 10 Kovács Hermann, „Hogyan épült fel a mi templomunk?”, Egyenlőség, 1931. 52. évf. 15. szám, 11. old.; 11 „Három portré – Kovács Hermann”, Egyenlőség, 51. évf. 30–31. szám, 13. old.; 12 „Hirek – A főünnepek”, Egyenlőség, 1906. 25. évf. 39–40. szám, 9. old.; 13 „Befejeződött a Bethlen-téri templom építkezése”, Egyenlőség, 1931. 52. évf. 9. szám, 8. old.; 14 „A Bethlen-téri uj templom felavatása”, Egyenlőség, 1931. 52. évf. 14. szám, 6. old.; 15 „Az erzsébetvárosi zsidóság nagygyülése”, Egyenlőség, 1931. 52. évf. 15. szám, 12. old.; 16 „A pesti izr. hitközség közgyülése”, Egyenlőség, 1932. 52. évf. 17. szám, 13. old.; 17 „Dr. Máté Miklós főrabbi 75 éves”, Új Élet, 1981. 36. évf. 17. szám, 3. old.; 18 „Házasság.”, Mult és Jövő, 1940. 30. évf. 10. szám, 2. old.; 19 „Két kiváló orvos halála – Dr. Biedermann János”, Új Élet, 1967. 22. évf. 22. szám, 4. old.; 20 Braham, Randolph L., A népirtás politikája. II. köt. Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1997. 946.; 953. old.; 21 Ják Sándor, „Rendhagyó napló”, Új Élet, 1970. 25. évf. 7. szám, 6. old.; 22 Máté Miklós, „50 éves a Bethlen téri templom”, Új Élet, 1981. 36. évf. 23. szám, 2. old.; 23 „Halálozás”, Új Élet, 1985. 40. évf. 2. szám, 8. old.; 24 „Halálozások – Kesztenbaum Nándor”, Új Élet, 1973. 28. évf. 16. szám, 6. old.; 25 „Róth Jenő”, Új Élet, 1986. 41. évf. 8. szám, 6. old.; 26 „A Budapesti Izraelita Hitközség közgyűlése”, Új Élet, 1977. 32. évf. 16. szám, 1. old.; 27 „Kálmán Tamás főkántor z’l”, Új Élet, 2022. Új Élet, 77. évf. 16. szám, 2. old.; 28 „A Bethlen-téri zsinagóga gyermekkórusa az NSZK-ban”, Új Élet, 1988. 43. évf. 15. szám, 3. old.; 29 „Hirek – Sobel Sándor 80 éves.”, Új Élet, 1993. 48. évf. 6. szám, 5. old.; 30 Vö. Az Új Élet Bethlen téri körzet beszámolóival.; 31 „A pesti Chevra Kadisa ünnepsége”, Új Élet, 1991. 46. évf. 5. szám, 4. old.
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 172. szám – 2023. december 29.