A hevroni nagyanyó: Menuchá Ráchél Slonim élete

Svát hó 24-ére (ebben az évben február 6.) esik Menuchá Ráchél Slonim Rebbecen halálozási évfordulója. Cikkükben rá emlékezünk, a bölcs és istenfélő asszonyra, aki egységbe kovácsolta Hevron zsidóságát. 

A hevroni (és ezzel együtt a szentföldi) zsidó közösséget a XIX. század második felében alapvetően meghatározta a hosszú életű asszony magabiztos személyisége. Menuchá Ráchél 1798-ban született a Chábád mozgalom második reb­béje, Dovber Sneuri, a mitteler (kö­zépső) Rebbe gyermekeként, egé­szen pontosan azon a napon (kiszlév 19-én), amikor nagyapját, a ljádi Sneur Zálmánt, vagyis az Álter Rebbét szabadon engedték a cári börtönből. Nevét, mely megnyugvást jelent, apja adta neki, aki azt mondta „általa legyen megnyugvásunk” – utalva apja kiszabadulására. Második nevét, a Ráchelt egy korán elhunyt nagynénje után kapta.

 

A hevroni zsidó közösség megerősítése

A második Rebbe már 1815-ben elhatározta, hogy meg kell erősíteni a hevroni zsidó közösséget. Az ősatyák városa évezredekkel korábban Dávid király fővárosa és birodalmának központja volt, a XIX. század elejére azonban szinte teljesen elfelejtődött, és néhány szegény szfárádi családon kívül nem voltak zsidó lakosai. A Rebbe – Simon Schmerling rabbi vezetésével – hászidjainak egy csoportját küldte a közösség megerősítésére, és ők alapították meg a hevroni Chábád közösséget. A Rebbe áldását adta a költözésre és a letelepedésre. Az ő közbenjárásával vásárolták meg a történelmi Ávráhám Ávinu zsinagóga melletti kis zsinagógát és egyéb földterületeket, illetve ingatlanokat.

Menuchá Ráchél férje Jáákov Jo­­szef Griver rabbi volt, a lengyelországi származású Mose Isserles rab­bi (ismert rövidítéssel Rö­MÁ, 1520-72) leszármazottja. Családnevüket Hevronba költözésükkor változtatták Szlonimra. Miután Menuchá Ráchél súlyosan megbetegedett, apja fogadalmat tett, hogy ha felgyógyul, Izraelbe költözik. Így kerültek a hászidok 1840-45 kö­zött érkező, második hullámával Hevronba 1845-ben, sógora, Menáchem Mendel Schneerson rabbi, a harmadik lubavicsi Rebbe (ismert nevén a Cemách Cedek) áldásával Hevronba, ahol – a korábban megalapított Chá­bád közösség jelenléte ellenére – még mindig kicsi és széttagolt zsidó közösség élt. A Cemách Ce­dek azzal áldotta meg az asszonyt, aki az éppen zuhogó eső miatt el akarta halasztani az indulást, hogy ne halogassa a költözést, hanem „járjon az esőcseppek között”. Ez az áldás egész további életére hatással volt, kiválóan értett a vitás kérdések el­döntéséhez, a kényes helyzetek meg­oldásához.

A hevroni nagyanyó

Menuchá Ráchél nem csak egy neves chábád család matriarchája lett – az egész hevroni zsidó közösség a magáénak mondhatta őt, szeretett vezetőjének, akihez bármikor fordulhattak segítségért, tanácsért vagy éppen áldásért. Ő és a családja – férje és fiai – kulcsszerepet játszottak a helyi zsidó közösség újjáélesztésében. Bölcsessége, istenfélelme, figyelmessége és jó ítélőképessége messze földön híres volt, komoly és elismert rabbik ugyanúgy adtak a szavára, mint közvetlen környezetének szegény zsidó lakosai, sőt Hevron arab népessége is. Sokan kérték áldását, még az ország távolabbi vidékeiről is ellátogattak Hevronba, annyira bíztak áldásának erejében.

A nagyra becsült Rebbecen 43 éven át vezette az ősatyák városának zsidó közösségét. A város lakói Menuchá Ráchél nagymamának vagy a hevroni nagyanyónak becézték őt, és távolabbról is jártak hozzá áldásért zsidók és nem-zsidók egyaránt, mivel gyógyító- és megmentő-képességének híre sokfelé elért. Azok a menyasszonyok, akik a Mách­péla-barlanghoz mentek imádkozni esküvőjük napján (zsidók akkoriban nem tehették be a lábukat a sírok fölé emelt heródesi épületbe), mindig meglátogatták a híres matriarchát is, hogy áldást kapjanak tőle. Med­dő nők is gyakran keresték őt fel, mivel csodálatos áldásának nyomán számos családba érkezett meg a várva várt gyermekáldás. Sőt, a lelovi rebbe, Elázár Mendel rabbi, akárhányszor csak Hevronban tartózkodott, hetente háromszor meg­látogatta a Szlonim-család otthonát, hogy áldást kaphasson az asszonytól. A lelovi Rebbe arra is kü­lönös hangsúlyt fektetett, hogy ami­kor Menuchá Ráchél belépett a szobába vagy kiment onnan, felálljon, így mutatva ki tiszteletét az asszony iránt. A tiszteletnek ez a kifejezése általában csak igen bölcs rabbiknak jár ki.

Számos történet maradt fent a chevroni nagyanyó csodatetteiből (egy csokorra valót a 34. oldalon, a Mese rovatban is találhatunk). Ezek egyike elmeséli, hogy az Ottomán Birodalom egyik, zsidókkal kü­lönösen ellenséges pasájának, aki a zsidók megadóztatásáért volt felelős, megbetegedett a lánya. Hiá­ba hívták hozzá a legkiválóbb szak­embereket, senki sem tudott raj­ta segíteni, még csak azt sem tud­ták megmondani, hogy mi baja le­het. Valaki azt javasolta a gonosz pa­sának, hogy keressék fel a zsidó kö­zösség nagyra becsült vezetőjét, Menuchá Ráchél Szlonimot, és kér­jenek tőle áldást a lány számára, hogy meggyógyuljon. Más választása nem lévén, a pasa beleegyezett, és tőle szokatlan alázatossággal meg­látogatta a zsidó nőt, annak áldását kérve lánya számára. A bölcs asszony bátran a pasa szemébe nézett, és így szólt: „Akkor tudom meg­áldani a lányodat egészséggel és hosszú élettel, ha előbb visszavonod a zsidókkal szembeni igazságta­lan parancsaidat és ítéleteidet.” A pasa, aki úgy érezte, ettől az áldástól függ lánya élete, azonnal eltörölte minden zsidóellenes rendelkezését, Menuchá Ráchél pedig hosszú, jó egészségben eltöltött élettel áldotta meg a lányt.

Híd a közösségek között

Az asszony számára fontos volt a hevroni zsidó családok közti egység kiépítése. Az ősatyák városában két, egymástól élesen elkülönülő közösség élt: a korábban betelepült, szegényebb szfárádi zsidók és a XIX. század második felében érkezett askenáz közösség tagjai. Közöttük igen ritkán volt érintkezés. Emellett Hevronban meghatározó volt a muszlim arab jelenlét. Menuchá Ráchél, aki a Cemách Cedek áldásától kí­sérve képes volt „az esőcseppek között járni”, gyakran segédkezett vi­tás ügyeik lebonyolításában és segítette a kétféle zsidó közösséget az egymás felé való nyitásban.

Menuchá Ráchél hosszú élete a Chábád mozgalom hét rebbéjéből az első ötöt átívelte. 1888-ban, nem sokkal halála előtt, levelet küldött az akkori Rebbének, a Rebbe Rásábnak, aki a mozgalom vezetői között az ötödik volt a sorban, értesítve őt a várhatóan hamarosan bekövetkező eltávozásáról. A régi hevroni temetőben helyezték végső nyugalomra. Leszármazottai a munkássága nyomán feléledt hászid közösséggel rendelkező Hevron fontos szellemi vezetői voltak.

Menuchá Ráchél emlékezete

Menuchá Ráchél Szlonim sírját az 1929-es hevroni mészárlás során (lásd Hevroni zsidók: a visszatérő közösség című írásunkat) a felismerhetetlenségig tönkretette az arab csőcselék. Ben-Cion Tavger professzor az 1970-80-as években Hevron néhány évtizeddel korábban megsemmisített zsidó emlékeit kutatta, többek között neki köszönhető az Ávráhám Ávinu zsinagóga rendbe hozatala. Ő volt az, aki felfedezte a matriarcha sírját, melyet utóbb helyreállítottak, és a mai napig sokan zarándokolnak el hozzá imádkozni. Annál is inkább, mivel a Rebbe ösztönzésére 1982-ben halálának évfordulóján megemlékezést tartottak a sírjánál, és ez azóta hagyománnyá vált. Az évente megrendezett esemény szervezője három évtizede Smuel Eliezer Halperin rabbi, az Álter Rebbe Leszármazottainak Szer­-

vezete elnöke.

A Szlonim család legtöbb tagjának végzete egyébként éppen a matriarcha közösségeket egymás felé irányító személyiségében rejlett. Az asszony leszármazottai, akik a helyi zsidók vezetői voltak az ő halála utáni időszakban is, szintén a szfárádi és askenáz csoportok egyesítésén fáradoztak, és emellett jó viszonyt ápoltak a hevroni arabokkal. Amikor a városban elterjedt egy esetleges zsidók ellen irányuló arab támadás híre, a család vezetői nem hittek a terjedő szóbeszédnek. Az arab tömeg megindulásának hírére igen sok zsidó menekült a Szlonim család otthonába, abban a hiszemben, hogy ott nem eshet bántódásuk. A csőcselék azonban nem emlékezett a csupán három évtizeddel korábban elhunyt Menuchá Ráchél jó cselekedeteire, és kíméletlenül lemészároltak szinte mindenkit, akit a házban találtak.

Az újjáépített hevroni zsidó közösség és a helyi Chábád-központ egyesült erővel hozta létre a sírnál a Menuchá Ráchélről elnevezett kolelt (házas férfiak tóratanulására szolgáló intézmény), melynek névválasztása is mutatja, mekkora becsben tartja a közösség az asszonyt. A kolel 2002 óta egy, a sírhoz közeli épületben működik, naponta biztosítva lehetőséget számos növendéknek a tóratanulásra és az elmélyült imádkozásra e szentéletű asszony sírja közelében.

Amikor 1997-ben Hevront különböző részekre osztották, a közösség tagjai minden követ megmozgattak, hogy a régi temető – melyet már az 1322-ben Hevront meglátogató zsidó orvos és utazó, Estori Hápárchi (Jicchák ben Mose hákohén) is említett útleírásában – és benne a matriarcha sűrűn látogatott sírja zsidók által is megközelíthető területen maradjon.

 

A Menucha Rochel zsinagóga

A bölcs asszony nevét a kolelen kívül egy zsinagóga is őrzi a szent városban. Ez Izrael legrégebbi Chábád zsinagógája, melyet, ahogyan korábban említettük, a második Rebbe, Menuchá Ráchél apja vásárolt meg a Hevronba küldött hászidjai számára, hogy ez által maga is részesévé váljon a hevroni zsidó jelenlét felvirágoztatásának. A Rebbét egyébként ezért a tevékenységéért – pénzt gyűjtött és azzal támogatta a hevroni zsidókat – le is tartóztatták Oroszországban, mivel azzal vádolták, hogy az oroszok ellenségeit, a Szentföldet akkoriban uraló törököket támogatja az adományokkal.

A kis, egyszerű belső terű imaház – mint annyi más zsidó ingatlan – súlyos károkat szenvedett a pogrom során. 1967-ben, amikor a hatnapos háború után a jordánoktól izraeli kézbe került a város és benne az épület, ugyanaz a Ben-Cion Tavger vezette a helyreállítását, aki a temető renoválását, illetve a juhakolként használt Ávráhám Ávinu zsinagóga megtisztítását is végezte. Néhány évvel később Jicchák Ginzburg rabbi nyitott kolelt az épületben. A lubavicsi Rebbe személyesen kérte fel az intézmény vezetőjét, hogy – megint csak szokatlan módon – az asszonyról nevezzék el a zsinagógát. Legutóbb 2004-ben re­nováltatták az épületet Dani Kohen rabbi, a hevroni Chábád-központ vezetőjének irányításával, hogy méltó legyen történelmi jelentőségéhez és névadójához. Az apró zsinagóga előterében néhány kiállított tárggyal emlékeznek Menuchá Ráchél Szlonimra: fényképekkel, valamint egy általa kézzel írott levéllel. A család emlékét és nevét őrzi továbbá a Bét Schneerson, a Schneerson ház is, ahol Menuchá Ráchél lakott. „180 évvel később még mindig használjuk” – mondta egy interjúban Dani Kohen rabbi az imaházra utalva. – „Igen különleges dolog az ő [Cemách Cedek] ajándékát használni.”

 

 

A régi hevroni zsidó temető A temető a Máchpéla-barlangtól nyugatra, egy domboldalon fekszik. Több száz évvel ezelőtt alapították, már az Estori Hápárchi álnéven író Jicchák ben Mose hákohén, XIV. századi tudós és utazó is beszámolt a létezéséről 1322-ben. Más források szerint első említése korábbra, 1290-re tehető. Különböző leírásokból tudjuk, hogy ebben a temetőben nyugszik számos híres rabbi, például a könyvéről Résit Chochmáként ismert Élijáhu de Vidas rabbi, XVI. századi kabalista. Az 1929-es mészárlás 67 áldozata közül 59 maradványait tömegsírban helyezték végső nyugalomra ebben a temetőben. 1948-67 között, a jordán megszállás idején a temetőt lerombolták, és növénytermesztésre használták a területet. Mintegy négyezer sírkövet vittek el és használtak fel környékbeli építkezéseken. A temetőt 1975-ben nyitották meg újra zsidók temetkezésére, és ekkor láttak neki – Ben-Cion Tavger professzor vezetésével – a terület megtisztításának és a még menthető maradványok rendbe tételének. A temető részletes térképe csak nemrégiben, 2016-ban került napvilágra, rávilágítva az egykori sírok pontos helyére.

 

Hevroni zsidók: a visszatérő közösség A hevroni zsidóság gyökerei A hevroni zsidó jelenlét az ősatyák idejére nyúlik vissza. Ávráhám volt az, akiről először meséli el a Tóra, hogy itt élt, és azt is megtudjuk, hogy ő volt az, aki nagyjából 3800 évvel ezelőtt temetkezési helyül megvásárolta a Máchpéla-barlangot felesége, Szárá számára. Utána fia, Jicchák (Izsák) és unokája, Jáákov (Jákob) is itt táborozott. A Máchpéla-barlangban nyugszanak az ősapák és – Ráchel kivételével – az ősanyák is, valamint az egész emberiség két őse, az első emberpár. Nyolcszáz évvel később, mintegy háromezer éve, Dávid király birodalmának központja volt az ősatyák városa. Miután Dávid meghódította és fővárosává tette Jeruzsálemet, Hevron jelentősége hanyatlani kezdett, el azonban nem tűnt soha, mivel a Máchpéla-barlang mindig is fontos maradt a zsidók számára. Hordosz (Heródes) király, a nagy építtető, akinek a Siratófalat is köszönhetjük, a polgári időszámítás kezdete előtti évtizedekben épületet emelt az ősatyák és ősanyák sírjai fölé, mely a mai napig áll. Az évezredek során, ahogy a Szentföld különböző népek uralma alá került, Hevron városa fölött is más-más vezetők uralkodtak, de a zsidó jelenlét soha nem szűnt meg teljesen. Az éppen esedékes uralkodók többnyire kizsigerelték a zsidó lakosokat, de ők kitartottak a városban. Az arab uralom évszázadai alatt zsidók nem látogathatták még a Máchpéla-barlangot sem, csupán az épület hetedik lépcsőjéig mehettek fel.   A közösség felélesztése… A XIX. század elejére kis létszámú, szfárádi zsidókból álló, igen szegény közösség élt csupán a szent városban. Ekkor tűzte ki célul a második lubavicsi Rebbe, az Álter Rebbe fia, hogy feléleszti a hevroni zsidó közösséget. Hászidjai több hullámban érkeztek a városba, és ott ingatlanokat: lakóépületeket, zsinagógát vásároltak. A hevroni Chábád vezetője a Szlonim család volt, élén Menuchá Ráchéllel, a második Rebbe lányával, aki 1888-ig vezette a közösséget. A XX. század elejére a közösség szépen felvirágzott, tagjai, köszönhetően többek közt Menuchá Ráchél munkásságának, jó viszonyt ápoltak a város arab többségével is, bejáratosak voltak egymás otthonaiba, részt vettek egymás ünnepségein. 1929-ben azonban az arab csőcselék hatalmas vérfürdőt rendezett a hevroni zsidó lakosok körében: 67 embert gyilkoltak meg, és további számos zsidó sebesült meg. A brit rendőrök, bár nem siettek a zsidó lakosok segítségére, később menedéket nyújtottak nekik. A túlélők még egy ideig megpróbáltak a városban maradni, ám hamarosan nem volt már erre lehetőségük, és több ezer év után először évtizedeken keresztül nem volt zsidó lakója a városnak.   …és újjáéledése A zsidók az 1967-es hatnapos háború után kezdhettek visszaszállingózni a városba. Az elmúlt ötven évben ismét megerősödött a zsidó jelenlét – a zsidók tömbökben élnek a város különböző pontjain –, azonban bizonyos területek teljes mértékben el vannak zárva a zsidók elől, és a szoros katonai felügyelet mellett is történnek súlyos támadások, melyek közül talán a legismertebb a csecsemő Sálhevet Pász 2001-es meggyilkolása. A gyermekre a PFSZ terrorszervezet merénylője adott le célzott lövéseket, miközben a család egy játszótéren tartózkodott. A város legnagyobb része jelenleg arab kézen van, de egyre több házat sikerül zsidó csoportoknak megvásárolnia, és hamarosan új zsidó negyed is épül. A Máchpéla-barlang bizonyos részei zsidók számára is látogathatók, más részeit csak nagyünnepeken bocsátják a zsidók rendelkezésére. Hevronban jelenleg évente háromszor pezsdül fel igazán a zsidó élet, szukot és peszách félünnepi napjain, valamint a Chájé Szárá hetiszakasz szombatján.

Dénes Anna írása