A próféta és a „próféták”
Ácháv király jó király volt, az országnak jól ment sora, nyugodt, konszolidált korszak köszöntött Izraelre. Ácháv elvette Izebel föníciai királylányt, aki magával hozta és államvallássá akarta tenni a Báál-kultuszt, ezért üldözte az egyistenhitet. Élijáhu próféta figyelmeztette Áchávot, de az nem hallgatott rá. Élijáhu megátkozta a királyt „ezekben az esztendőkben nem lesz eső, sem harmat”. Három évig szárazság, éhség sújtotta Izraelt.
Ácháv király rossz király lett, gonosz és zsarnok. Élijáhut okolta a nyomorért, és elnézte Izebelnek, hogy haragjában a prófétákat gyilkolja. Obadja, Ácháv háznagya – maga is próféta – száz ifjú prófétát bújtatott el, köztük Elisát. Élijáhu kérte Obadját, hogy találkozhasson a királlyal. Bizonyítandó, hogy az Ő szava az igaz, javasolta, áldozzanak az Örökkévalónak: a sok száz Báál „próféta” együtt, és Élijáhu egyedül. Tűz nélkül égjen el az áldozat. A Báál „prófétái” naphosszat csinálták a hókusz-pókuszt, de nem jött tűz. A nép izgatottan leste, hogy ki az igaz próféta. Élijáhu az esti áldozat idején az oltárhoz lépett és imádkozott. „Hallgass meg Örökkévaló, hadd tudja meg a nép, hogy Te vagy az Isten!” Erre a tűz „leomlott a magasból és megemésztette az áldozatot”. A nép leborult és így kiáltott: az Örökkévaló az Isten! (1Királyok 18:1-89.)
A szidrában az aranyborjú történetéről van szó, a bálványimádás a szomorú párhuzam Élijáhu korával, mikor a próféta figyelmeztetése ellenére Izraelben szintén bálványt imádtak.
Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 21. szám – 2014. július 28.