Valamikor régen egy városban élt egy testvérpár, az egyik a helyi társadalom legtetején, fejedelmi módon egzisztált, míg a másik a szegénység legalján tengette az életét. Utóbbival történt nyomora annak ellenére, hogy a tehetős bátyja nagy örömmel és időről-időre ellátta minden jóval. Egyszer aztán a gazdag ember elhatározta, hogy a sok kicsi helyett ezer aranyat ad öccsének kölcsönbe, hátha azzal képes lesz olyan vállalkozást kezdeni, melyet az Örökkévaló is megsegít.
A szegény ember könnyek között vette át a nagyvonalú kölcsönt: „Isten fizesse meg jóságod!” S a gazdag férfi spekulációja bevált, öccséből hamarosan még gazdagabb ember lett, mint ő valaha volt, ezzel viszont felborult a földi egyensúly, s ő szegényedni kezdett, míg végül már csak a rászorulók zsinagógai perselyének néhány garasából tengődött egész családjával együtt.
Az egykor tekintélyes embert elhagyták a régi hízelgői, csupán egyvalaki bizonyult hűséges barátnak, aki emlékeztette őt, hogy miért nem kéri vissza az ezer arany kölcsönt, mellyel egykor kisegítette testvérét. „Hátha visszakérnéd a kölcsönt. Hiszen ő meg sem érezné, nagyobb lett ő már a megye hercegénél is. Talán sikerülne azzal az összeggel újra talpra állnod.”
A tönkre jutott ember megfogadta a tanácsot és felkereste dúsgazdag testvérét, ki sokáig váratta egy selyemtapétás szobában, míg végre fogadta. Ám amikor az ezer aranyra került a szó az uraság mintha egyszeriben megsüketült volna, és egy szóra sem méltatta többet. A szerencsétlenül járt testvér pedig hiába rimánkodott, a szolgák kitessékelték.
Nem járt sikerrel a következő napokban sem, de amikor már tényleg közelében volt az éhenhalásnak, még utoljára felkereste testvéröccsét, térdre roskadt előtte és ekképp rimánkodott hozzá: „Egy falat kenyerem nincs több, elvesztünk, hát miért zárod be szíved édes rokonaid előtt?” Ám a másik nem felelt, hátát mutatta neki, s faképnél hagyta. A koldus pedig összeroskadt és lelke kiszállt testéből.
Évek múltak el, s a kegyetlen gazdag is visszaadta lelkét a Teremtőjének, de bizony, amikor az égi ítélőszék elé ért, igencsak megrettent: „Jaj neked te gonosztevő! Földi napjaidban szégyent hoztál a Tóra szent tanításaira. Saját testvéreden nem könyörültél… Ő jót tett veled, kiemelt a nyomorból, te pedig a jót rosszal viszonoztad és elnézted testének, lelkének kínjait. Most neked kell felelned az ő haláláért.” De mielőtt az ítélőszék folytathatta volna, a lelkek csarnokából a kegyetlen lélek testvére sietett elő, s kiáltotta: „Én, az ő testvére, megbocsátok… megbocsátok neki minden szenvedésemért! Ne büntessétek meg őt, hiszen szeretem, mindennek ellenére.”
Ezután az ítélőszék a következő döntést hozta: mindkét léleknek vissza kell térnie a földre. A jó testvér legyen újra szegény, míg a rossz újból gazdag. Majd meglátják képes volt-e tanulni az a hibájából. Ha a gazdag apránként visszafizeti tartozását testvérének, akkor leróhatja előző élete nagy bűnét.
Megkezdődött hát az újabb földi élet, s eljött a nap, amikor a gonosz testvér ajtaján újból kopogtatott a jámbor. „Uram, Isten keze súlyosan nehezedik rám, nyomorgok, három napja nem ettem és nem ittam, Szánj meg és kérlek könnyíts életemen!”
Ám a gonosz gazdag lesújtóan végigmérte a nincstelent és így kiáltott: „Kotródj innen, míg szépen mondom és deresre nem huzatlak! Majd még egy ilyen éhenkórász himpellért fogok én megszánni…”
A szegény embert pedig a háromnapos koplalástól elhagyta az ereje, és a ház előtt összerogyott, újból visszatért Teremtőjéhez.
Ugyanezen a napon egy híres, csodatevő rebbe érkezett a városba, s jöttének hírére minden nemű és rangú ember üdvözölni sietett őt. Az éljenzők tömegéből valósággal kiviláglott a gazdag ember cifra öltözete, akit a rebbe magához intett: „Szavam volna hozzád. Ítéld meg a következő történetet: volt egyszer két testvér, az egyik szegény, a másik gazdag. A gazdag testvér kisegítette szegény testvérét, majd koldusbotra jutott, rimánkodva kérte meggazdagodott testvérét, hogy most segítsen ő rajta. De az nem hallgatott rá, elfordult tőle, míg végül az elszegényedett testvér a háza előtt dőlt ki az élők sorából. Mit gondolsz erről?”
A gazdag ember erre csodálkozva felelte: „Hihetetlen, hogy ilyen kőszívű ember éljen a világon, aki még saját testvérén sem könyörül.” A bölcs rebbe erre villámló szemekkel közölte vele: „Te vagy az, testvéred árulója és gyilkosa! Mert tudd meg, akitől ma megtagadtad a segítséget, testvéred volt, kit te kergettél halálba. Menj, és ne mutatkozz többet előttem, míg meg nem tanultál a három dolog alapján élni, ami fundamentuma e világnak: a Tóra törvényein, az ávodán, az Isten-szolgálaton és a gmilut haszádimon a kedvesség gyakorlatán!”
S bár úgy tűnt, hogy a gazdag ember lelke másodszorra is elvész, a rebbe intő szavai megtették a hatásukat és a fösvény megtért.
Az igazi tsuvá ereje pedig hatalmas! A gonosz megbánta súlyos bűnét, napokig sanyargatta testét, hogy legalább csak egy kicsit is átérezze a szenvedést, majd pazar házát emeletenként valami nemes célra alakította, így lett ott tanház, népkonyha, átmeneti szállás… Ő pedig leköltözött az alagsorba, s onnan irányította élete végéig az emberszeretet otthonát. Halála órájában boldogan üdvözölte őt testvérének a lelke.
„A két testvér historiája (Középkori zsidó példázat.)”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 25. szám, 9. old. alapján.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.