Élt egykor Damaszkusz városában egy kiváló talmud-tudós rabbi, kinek nagy tudása világi műveltséggel is párosult. Ugyanekkor élt a városban egy török nemes is, aki arról volt híres, hogyha felkeresték, hogy imádkozzék egy betegért, akkor egy órára eltűnt és miután visszatért, meg tudta mondani, hogy vajon a beteg túléli-e a kórságot, vagy elköltözik az élők sorából.
A rabbit komolyan foglalkoztatta a rejtély, hogy a török mégis hogy képes mindig teljes bizonyossággal megmondani, hogy a beteg túlél-e vagy meghal. Vajon hogy lehet nyitva a török előtt az élet és halál titkának könyve – folyton csak ezen járt az esze, s hogy miképpen lehetne ezt a tudást elsajátíttatni.
A török nagyon előkélő és dúsgazdag ember volt, akitől csak nehezen lehetett fogadóórát kapni. Ezt jól tudta a rabbi is, s ezért megkérte a hitközség tekintélyes elnökét, hogy minden összeköttetését vesse be, hogy ő találkozhasson a törökkel. Az elnök szívesen teljesítette a rabbi kérését, s a találkozó csekély reménye ellenére a török nemes is nyitott volt a találkozóra, sőt, azt mondta:
„Magam részéről is örülnék a szerencsének, ha megismerhetném a rabbit, mert hallottam, hogy igen nagytudású. Ha jó neki, azonnal el is jöhet hozzám!”
A rabbi nyomban felkerekedett, s meglátogatta a törököt, aki kedvesen fogadta, gyümölcsökkel kínálta vendégét. Sokáig beszélgettek, s a török nem győzött csodálkozni a rabbi végtelen tudásán, hogy mindent milyen precizitással kezel.
„Amint látom, te még nálam is nagyobb tudós vagy, bölcsességed élvezet hallgatni, kérlek, legalább hetente egyszer látogass el hozzám beszélgetni!”
– mondta elragadtatással a török, majd kikísérte háza kapujáig zsidó vendégét.
A látogatás után alig telt két nap, mikor a török nem volt képes dűlőre jutni egy matematikai feladványon, ezért elküldte két szolgáját, hogy hívják meg hozzá a rabbit.
„Bocsánat, hogy háborgatlak,” – fogadta a rabbit a nemes – „de kiváncsi vagyok, hogy vajon te meg tudod-e oldani ezt a számtani problémát.”
A rabbi ránézett a hosszú egyenletre, majd bólintott, hogy tud segíteni, mire a török a lábaihoz vezette magát, s úgy esdekelt, hogy tanítsa meg neki ezt a tudást, amely ezeknek a bonyolult egyenleteknek a megoldásának a nyitja.
– „Uram,” – felelte a rabbi – „nekem ez a tudás nagyon sok pénzembe került…”
– „Oh hát nagyon szívesen fizetek érte, amennyit csak kívánsz!”
– „Pénzt nem fogadok el, de egy másik tudásért cserébe megtanítalak rá.”
A töröknek döbbenet ült ki az arcára, hogy létezik olyan tudomány, amit a rabbi ne ismerne. De egyhamar kiderült, hogy a rabbi a betegek életben maradásának tudását kéri cserébe.
– „Hát ez nehezen lesz megoldható, mert szüleim megeskettek, hogy azt el ne áruljam senkinek.” – kezdte a török.
– „Éppen úgy, engem is megeskettek a szüleim, hogy ezt a tudományt el ne áruljam. Viszont, mert itt saját érdekemről van szó, hogy helyette új tudáshoz jussak, az eskü nem kötelez, mert nem pénzért árulom el.” – válaszolta a rabbi.
Megtetszett a török nemesnek a fejtegetés, s beleegyezett, hogy felfedi előtte a titkot, előtte viszont a rabbinak két napot böjtölnie kell, reggel és este is tisztító fürdőt kell vennie, s utána mindig tiszta ruhát kell öltenie. Ha ezt megtette, a harmadik nap menjen vissza hozzá.
Az utasításokat pontosan betartotta a rabbi, s harmadnap bekopogott a nemes kapuján. A házigazda örömmel fogadta: „Arcodról leolvasom, hogy böjtöltél, sőt, még most is böjtölsz! Lépj be, hogy feltárjam előtted a tudást.”
Kacskaringós folyosókon vezette keresztül a rabbit, mire egy titkos szobába nyitottak be, melyből egy kertbe jutottak, minek a közepén egy tó vize szikrázott a napfényben, a partra pedig két öltözet készítve. Ott megmerítkeztek, átöltöztek, majd az előkészületek után a kert végi ezüstajtós pavilonhoz sétáltak.
„Vigyázz, mert a szobába csak áhítattal és félelemmel lehet belépni, tégy úgy mindent, ahogy azt tőlem látod!”
– intette vendégét a török nemes, majd kitárta az ezüstajtókat, s a rabbit elkápráztatta a szoba szépsége, különösen az ajtóval szemközti faragott aranyszekrény, melyet drágakövekkel kirakott bársonyfüggöny takart.
A török szinte minden porcikájában reszketve lépett a szobába, majd a szekrény előtt kétszer meghajolt. A rabbi ettől viszont igencsak zavarba jött, hiszen attól tartott, hogy esetleg bálványt rejt a szekrény, de végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy behunyta szemeit és a 16. zsoltár következő szavait mormolta: „Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam…” s így hajolt meg.
Majd feltárultak a szekrény ajtajai és lám, abban egy tábla függött, mely a zsidóság legősibb szimbólumát – a menórát ábrázolta – felette pedig az Örökkévaló héber betűkkel írt szent neve ragyogott. A rabbi szívében melegség áradt szét, hogy nem más előtt hajolt meg, mint az Egyetlen Isten neve előtt. Pár percig még gyönyörködtek a látványban, majd visszazárták a szekrényt, újból meghajoltak kétszer, s elhagyták a szobát.
„Tudd meg, hogy a betűk, melyeket láttál, annak az Istennek a szent neve, aki teremtette az eget és a földet. Most tehát, ha jönnek hozzám, hogy imádkozzam egy betegért, ide jövök. Megfürdöm a kerti tóban, majd fohászkodom a szobában az Egek Urához. Az ima után kinyitom a szekrényt, s ha ragyognak benne a betűk, akkor tudom, hogy a beteg életben marad, ellenben, ha elhomályosulnak azok, akkor a beteg sorsa megpecsételődött.”
– mondta a török.
A rabbit mélyen meghatotta az események sora és hazaérkezve, gondolataiban elmerengve, könnyező szemekkel a következő tanulságot vonta le:
Ha az a török ember, aki nem ismeri az Örökkévaló hatalmas nagyságát és csupán azért, mert tudja, hogy ő teremtette a világot, oly nagy tisztelettel és hódolattal viseltetik iránta, hogy a nagy titok birtokába jutott, akkor nekünk, zsidóknak, akik ismerjük az Örökkévaló nagy dicsőségét, akik nap mint nap áldjuk őt nem csupán a teremtett világért, de annak minden apróságért, életünk minden pillanatáért, akkor mennyivel nagyobb tisztelettel és félelemmel is kell, hogy viseltessünk Vele szemben…
R. Guttmann József egy 1933-as története alapján.
Fotó: 1stdibs