A csodálatos tűzoltás

Az Álter Rebbe csodatevő rabbi hírében állt. Éveken át járta Fehéroroszországot és ott segített, ahol szükség volt rá. Egy ilyen útján egy kisvároshoz ért. Két-három napja lehetett ott, amikor tűz ütött ki, nem messze attól a fogadótól, ahol megszállt. A tűzoltók azonnal a helyszínre siettek, de akárhogy küzdöttek is, sehogyan sem tudtak megbirkózni a lángokkal, sőt hiába vezényelték ki a katonákat is, az sem bizonyult elegendőnek. Ráadásul hatalmas szél is kerekedett, félő volt, hogy lángra kapnak a környékbeli házak.

Néhányan a rebbéhez siettek, és beszámoltak neki a veszedelemről. Ő egy percet sem késlekedett. A házhoz érve megállt, botjára támaszkodott, és rezzenéstelen arccal a tűzbe bámult. Hirtelen elállt a szél és a tűz is kezdett csillapodni. Hatalmas sóhaj szakadt ki a város lakóiból. A rebbe a szemük láttára tett csodát, megmenekültek!

A katonák visszamasíroztak a kaszárnyába, és elmesélték a kapitánynak, amit láttak. A kapitány azonnal a rebbéért küldetett. Amikor megérkezett, nagy tisztelettel fogadta, és azt kérdezte tőle: „Rabbi, te talán a szent életű Báál Sém Tov fia vagy, hogy ilyen csodát tettél?” – „Ha úgy vesszük, igen” – felelte a rebbe. – „A tanítványának a tanítványa vagyok”.

A kapitány kiment, és egy nagy, bőrkötéses könyvet hozott be. „Ez az apám naplója. Ő is katona volt. Egyszer Mezibusban állomásozott a csapatával, ahol a Báál Sém Tov is lakott. Már jó ideje ott töltötték a napjaikat, de a feleségéről hetek óta semmi hírt nem kapott. Aggódni kezdett. A társai azt tanácsolták neki, hogy látogassa meg a szent életű rabbit, aki ebben a városkában lakik. Csodatévő hírében áll, bizonyosan segít majd rajta.”

Az Álter Rebbe érdeklődéssel hallgatta a kapitány szavait. Ő pedig így folytatta a történetet: „Apám úgy határozott, hogy nincs vesztenivalója, meglátogatja ezt a különleges embert, hátha tőle hírt kap majd szeretett feleségéről. Küldöncöt menesztett a Báál Sém Tovhoz, és azt tudakolta, hogy mikor tudja őt fogadni. Legnagyobb megrökönyödésére a rabbi azt üzente vissza, hogy nem ér rá, túlságosan sok a dolga. Apám igazán felbőszült. Visszaüzent, hogy a katonáit bekvártélyozza a zsidók házaiba, és a zsidóknak kell majd étellel, itallal és hálóhellyel ellátniuk őket. Ennek a fele sem volt tréfa! A mezibusi zsidók a város legszegényebb lakói közé tartoztak, dehogyis engedhették meg maguknak, hogy még katonákat kvártélyozzanak be hozzájuk!”

Az Álter Rebbe még mindig hallgatott, a kapitány pedig tovább beszélt: „A küldönc végül azzal az üzenettel tért vissza, hogy bár a Báál Sém Tov rendkívüli módon elfoglalt, mégis fogadja a kapitányt. Apám meg is érkezett időben. Mielőtt azonban belépett volna a rabbihoz, egy tükröt pillantott meg átellenben, a falon. »Vetek még egy pillantást magamra, hogy lássam, rendben van-e a ruházatom« – cikázott át a kapitány agyán a gondolat. Belenézett a tükörbe, ám visszahőkölt attól, amit látott. Ahelyett, hogy saját magát látta volna benne, egy ismerős utcát pillantott meg. A kapitány hirtelen rádöbbent, hogy a saját otthona előtt áll. Kinyílt az ajtó, és apám a feleségét látta. Mintha csak a válla fölött átpillantott volna, látta, hogy levelet ír, méghozzá neki, a férjének! Azt is látta, mi van a levélben: az asszony elnézést kért, hogy ily sokáig nem adott magáról hírt, de nagyon elfoglalt volt, ugyanis fiuk született. »Nagyon várunk mind a ketten, gyere haza minél hamarabb, hogy meglásd a fiadat« – olvasta apám a tükörben látható levélben. Határtalan volt az öröme. Rohant vissza az állomáshelyre és íme: levél várta őt az asztalán, az, melyet a Báál Sém tov tükrében látott! Én vagyok az a fiú, aki akkor született”.

„Most pedig, szent életű rebbe, áldj meg engem!” – fejezte be mondandóját a kapitány. Az Álter Rebbe pedig a következőket mondta neki: „Legyél jó a zsidókhoz, és a Mindenható megáld téged, ahogy a Tórában olvashatjuk: »Azok, akik téged áldanak, maguk is áldottak lesznek«.” Ezzel elváltak, és az Álter Rebbe még aznap útra kelt, hogy máshova is elvigye a Tóra üzenetét.