Egyszer egy Slojmele nevezetű hászid Csernobilba utazott szeretett rebbéjéhez, a csernobili Mordecháj Twersky rabbihoz. Boldogan ült a kocsiján, míg kocsisa elöl a lovat hajtotta, számba vette az áldásokat, amivel az Örökkévaló megajándékozta: otthonát, szerető feleségét, gyermekeit, virágzó üzletét…

Egyszer csak egy rongyos ruhákba öltözött zsidót látott meg, aki hatalmas zsákot cipelt a vállán. Felajánlotta neki, hogy elviszi egy darabon, a szegény ember boldogan elfogadta, és felkapaszkodott a kocsira. Az idegen a hászid úti célja felől érdeklődött, és amikor kiderült, hogy Csernobilba utazik, felkiáltott: „Vagy úgy! Motteléhez igyekszik!” A hászid nagyon elcsodálkozott ezen. Mi az, hogy csak úgy becézgeti a nagy tiszteletben álló rabbit ez a rongyokba öltözött koldus? Ám ő zavartalanul folytatta: „Azt mondja talán magáról, hogy Ön reb Mottele követője? De honnan tudhatnánk, hogy valóban így van? Honnan lehetne megtudni, hogy a rebbe igazi követőjével van dolgom?”

Reb Slojmele megdöbbenésében szólni sem tudott, ám az idegent ez szemmel láthatólag nem zavarta, és tovább elmélkedett: „Az embert a tettei alapján ítélik meg. És főleg a zsebe alapján. Vagyis az alapján, amennyi adományt ad a szegényeknek. És amennyi pénzzel kisegíti a nélkülözőket. Tudja, mit?” – fordult hirtelen a hászidihoz. – „Ha megadja nekem azt a húsz aranypénzt, amivel a rebbe tartozik nekem, elhiszem, hogy a követője.”

A hászid udvarias ember volt, és igazán nem akarta elrontani a saját jókedvét, ezért azon igyekezett, hogy minél hamarabb túljussanak ezen a beszélgetésen. Azt mondta hát: „Ha bizonyítani tudja, hogy valóban tartozik Önnek a rebbe, boldogan rendezem a tartozását.” Az idegen ekkor kotorászni kezdett a zsákjában, és a benne összezsúfolt cókmók közül végre előhúzott egy összegyűrt papírdarabot. Ezen egy ígéret állt, mely szerint a rebbe húsz aranypénzt fizet e cédula ellenében a tulajdonosának, alatta az aláírás magától a csernobili cádiktól. Reb Slojmele nézte, forgatta az írást, hátha hamisítás nyomait fedezi fel rajta, de semmit nem talált, az írás valódinak tűnt. A gyűrött papírt kisimította, majd a tubákos szelencéjébe rejtette, és átadott a szegény embernek húsz aranypénzt. Ezután már egyikük sem szólt egy szót sem, és amikor Csernobil határába értek, az idegen jelzett, hogy leszállna a kocsiról. Mielőtt lemászott, megköszönte az utat, a pénzt, és megáldotta a hászidot, hogy sikeres legyen a családi és az üzleti életben egyaránt. Rongyos alakja, hátán a nehéz zsákkal hamar eltűnt a hászid szeme elől, aki gyorsan hajtatott tovább Csernobilba, szeretve tisztelt rebbéjéhez.

Reb Slojmele hamarosan megérkezett Csernobilba, szíve boldogsággal telt meg ismét, és egészen megfeledkezett a tubákos szelencébe rejtett kis levélkéről. A csernobili rebbe udvarának pénteki sürgés-forgásában, a szombati készülődésben a rebbe hászidjaival és az emelkedett hangú szombati imák közepette reb Slojmele olyan boldog volt, mintha máris az Édenkertben lett volna.

Amikor a szombat véget ért, audienciára jelentkezett a rebbéhez. Vagyis azt kérte, hogy kettesben leülhessenek beszélgetni. Ahogy becsukta maga mögött a szerény szoba ajtaját, a rebbe, szokatlan módon, tubákot kért tőle. Amint a hászid kinyitotta a szelencét, azonnal eszébe jutott az előző napi furcsa ember, és a tubák mellé a kis cédulát is átadta a csernobili cádiknak. „Hogy került ez hozzád?” – kérdezte reb Slojmeleot, aki töviről hegyire elmesélte neki az egész történetet, ahogy esett. Nagy meglepetésére a rebbe így válaszolt: „Valóban, ezt a cédulát én adtam ennek az embernek. Mivel Isten úgy rendelte, hogy találkozzatok, elmondom, hogy ez, akit te rongyos csavargónak néztél, egyike annak a 36 igaz embernek, akinek az érdemében a világ létezik. Mert, tudd meg, hogy minden nemzedékben él 36 rejtett igaz ember, és ha ők nem lennének, akkor már nem lenne a világ sem. Én pedig magamra vállaltam, hogy akármikor is találkozom velük, segítek nekik, hogy ne szenvedjenek szükséget.”

Reb Slojmele megborzongott. Ilyen hatalmas szerencsében volt része, hogy egy rejtett cádik utazott a kocsiján, és ő erről mit sem tudott?! Sőt, borzalom, egyszerű senkiházi koldusnak nézte?! A rebbe azonnal észrevette, hogy hűséges hászidja igencsak kellemetlenül érzi magát, és igyekezett megnyugtatni: „Ne aggódj, semmit sem hibáztál. Ha abban az érdemben lehetett részed, hogy segítségére lehettél egy rejtett cádiknak, az mindenképpen jó jel. Nyugodj meg hát, és adj hálát az Örökkévalónak!”

Attól fogva reb Slojmele minden évben adott húsz aranypénzt a rebbének, hogy adja át a rejtett cádikoknak. Ő maga azonban hiába várta, soha többé nem találkozott az idegennel.

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 120. szám – 2019. július 1.