A Rebbe megmutatta, hogyan adható tovább a tudás.

A következő néhány évben új szakaszába lép a megemlékezés a holokausztról: folytatni kell az emlékezést az emberiség történetének egyik legkegyetlenebb bűntényéről az élő tanúk nélkül – írja Alex Traiman, a Jewish News Syndicate igazgatója és jeruzsálemi irodavezetője.

A cikk szerzője részt vett múlt héten Lengyelországban a nemzetközi Élet Menetén. Sokan kérdezték tőle, hogy melyik volt a legemlékezetesebb része a rendezvénynek. Számára egyértelmű volt a válasz: az, amikor csaknem tíz holokauszt-túlélővel készített interjút a szörnyű események helyszínén, az auschwitz-birkenaui haláltáboroknál, ahol több mint 2 millió zsidót gyilkoltak meg a nácik.

Ezekben a túlélőkben megvolt a bátorság, hogy visszatérjenek a horror helyszínére, és megosszák történetüket a zsidók következő generációjával. Ez több volt, mint bátorság – mondja a szerző.

Történetük részleteit hallgatni, vagy ami ennél is több, belelátni a szemükből kiolvasható emlékekbe, sokáig kísértő, tartós hatást kelt.

Egy holokauszt-túlélő szemébe nézve, meghallgatva tragédiája és megmenekülése történetét a helyszínen, mélyebb felismeréseket keltett benne bármilyen szónál, amit eddig hallott, vagy bármilyen gondolatnál, amit valaha is felidézett.

A túlélők a 80-as, 90-es éveikben járnak. A lehetőség, hogy ezeket a történeteket olyanoktól halljuk, akik átélték, egyre értékesebb lesz, ahogy egyre kevesebben maradnak közülük. Hamarosan, egy generáción belül, már csak egy lap lesz a zsidók történetében.

Pedig ahogy az antiszemitizmus újra növekszik Európában, az Egyesült Államokban, vagy akár Izraelben, a holokauszt tanulsága ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint valaha.

Az olyan szervezetek, mint például az Élet Menete, a Jad Vasem és mások azzal a kihívással fognak szembesülni, hogy miként bővítsék ismereteiket a történtekről a túlélők nélkül.

Egy erre választ adó modell a zsidó közösségből ered: ez a Chábád-Lubavics mozgalom – írja a szerző.

A Rebbe

A hetedik lubavicsi rebbe, Menachem Mendel Schneerson 1994-es halálával, a generációk óta dinasztikus alapokra épülő mozgalom első ízben maradt haszid mester nélkül. És mégis: a Chábád ma is ugyanolyan nagy és sikeres, mint mindig is volt.

A Chábád-küldöttek elterjedése a világ minden táján a Rebbe tanítását követi: mindenhova el kell küldeni olyanokat, akik képzettek a judaizmus és a Chábád tanításaiban, kezükben olyan lámpással, amelynek fényét maga a Rebbe gyújtotta meg.

A Rebbe volt a forrása annak a fénynek, amely az oktatáson keresztül az eredeti haszid mesterek tanításainak megértésére irányult. Bárki, aki találkozott vele, határozottan érezte az erőt, amikor a szemébe nézett. Olyan volt, mintha a kék szemeivel belelátott volna bárki lelkébe, aki elé állt.

A Rebbe rájött, hogy ha ezt a fényt nem egy vezetőnek adja tovább, hanem ezreknek, akiket elküld a világ zsidó közösségeibe, akkor a fény ereje exponenciálisan nő.

Egy új gyertya gyújtása soha nem csökkenti az eredeti gyertya fényét. Együtt, a több ezer Chábád-küldött ma jobban terjeszti a fényt, mint amire egy rebbe egyedül valaha is képes lenne.

Ahogy a holokauszt-túlélők egyre kevesebben lesznek, nincs más választás, mint átadni a fáklyát a jelen és a jövő generáció képviselőinek, akik megtartják az ő történeteiket, emlékeiket és tanításaikat. Ahogy Elie Wiesel mondta: „Amikor egy szemtanút hallasz, magad is szemtanúvá válsz”.

Az is igaz ugyanakkor, hogy egy szemtanút hallgatva az igazságnak csak egy szelete tárul fel.

Mindazonáltal, ha a túlélők első, második, harmadik, vagy negyedik generációs leszármazottainak ezrei viszik az emlékezés fáklyáit, igaz meggyőződéssel és elhatározással, hogy megosszák bátor elődeik fényét, sikerülhet a holokauszt emlékezetét és tanulságát még nagyobb körben terjeszteni.

Forrás: neokohn.hu