A CÁDIK ÉS TIMOSA BÖRTÖNBEN

A CÁDIK ÉS TIMOSA BÖRTÖNBEN

E rajz hőse R. Snéur Zálmán Ladier a chaszidizmus értelmi irányzatának, a chábádnak megalapítója a Báál Sém halála utáni időben Rabbi Dov Ber, a mágid tanítványa lett. Rendkívül nagy tudós volt és ezért a chászidok használatára átdolgozta a Sulchán Áruchot. Ezért az akkori orosz rabbik, élükön a vilnai gáon nagy harcot kezdtek ellene és azzal vádolták, hogy új szektát akar alakítani. Az orosz hatóságoknak ez kapóra jött és 1796-ban börtönbe zárták, míg I. Pál cár amnesztiát adott neki. 1800-ban megint börtönbe került, de 3 hónap után kiszabadult. A szabadulása körülményeiről sok regét terjesztenek chászid körökben. Meghalt 1812-ben. A Sulchán Áruchon kívül leghíresebb műve a Tánjá amely az ő filozófiáját tartalmazza. – Ezekkel a szavakkal vezeti be a Zsidó Újság, (1926. szeptember 22., október 8.) a következő történetet.

Midőn reb Snéur Zálmán, a nagy kabalista mögött a börtön ajtaja csikorogva bezárult már beállott az éj. Gépiesen érintette fülét a bezáruló ajtó zörgése és hallotta az egyenletesen távolodó léptek döngését. Benn a cellában sötét volt, a szomorú mécses a szögletben nem tudta felderíteni a hely komorságát. A cella lakók alaktalan árnyakként húzódtak meg. Csak itt-ott vált egy-egy ragadozó állatszerű arc láthatóvá, égő sóvárgó szemekkel, melyekben az éhség leselkedett. Kemény, megrögzött bűnözők voltak ebben a cellában, akik nem először botlottak meg a bűnök hálójában és akiknek teste a büntetőbíró suhogó bot ütéseivel már bizalmas ismeretségben állott.

„Egy zsidó!” kiáltott rekedten Timosa, a betörő, midőn a rebbét megpillantotta. Gyűlöletes röhögés szakadt ki a foglyok torkából. De nem hangzott végéig a röhej, megakadt közben és elállt. Reb Zálmán azonban nem látott és nem hallott. Mély gyászba merült hittestvéreinek gyalázatos tette miatt, akik őt a máshitűeknek kiszolgáltatták. És most mi történik majd vele? Hogyan is várhatott volna igazságos ítéletet ezektől az idegenektől, ha azok, kiknek ősei a Sínai-hegynél álltak, a jogot így lábbal tapodják.

A foglyok, kiket a rebbe szent alakja először megfogott és lecsendesített, felbátorodtak, midőn őt magába mélyedni látták. Felébredt bennük a vadállat és mindenfajta gonoszságokat követtek el vele szemben. Áttapogatták ruháit és elrabolták, amit találtak nála. De a rebbe hagyta őket, mert mi volt ezeknek az ocsmánysága, hittestvéreinek ocsmány tettéhez képest?

Ebben az időben történt, hogy a világba egy égő fájdalom nyilallt bele és komor gyászba öltöztette. Még a berdicsevi Lévi Jichákot, a cádikot is, ki mint ismeretes, az Örökkévalót „kedvből” szolgálta, legyűrte ez a fekete gond. Imára emelkedik, de nem megy, a szavak megrekednek torkában… Kényszeríti magát – nem megy… Érzi, a dolog nem közönséges. Sejti: valamelyik nagy cádiknak kell bajban tengődnie, ezért nem jelentkezhet az áhítatos hangulat. De ha egy cádik szükségben tengődik, úgy nem önvégzete miatt szenved, hanem a közösség sorsa miatt, mert szerencsétlenség van készülőben…

Reb Lévi Jichák lehajtott fejjel, sötéten, elmerülve ül. Körülötte közössége részvevő, mély szomorúságban. Most hirtelen felugrik, mintegy rohamra az ég ellen, (melyet nem szokott kímélni, ha arról volt szó, hogy zsidók megmeneküléséért könyörögjön) és felkiáltott: „Minden világok Ura! Mit akarsz tulajdonképpen a Te cádikjaiddal? Kicsiny számmal ültetted el őket a világba és vállaikra raktad a világjavítás nehéz terhét, és ők a világ megjavítását csak imákkal érhetik el. Hogyan töltsék be küldetésüket, ha Te magad gátolod meg őket az imádkozásban? Hogyan vonuljanak a csatába, ha Te megfosztod őket kardjuktól és íjuktól? Mit is akarsz tulajdonképpen a Te cádikjaiddal? Vágyódol imájuk után, segíts hát rajtuk, hogy imádkozhassanak.” „És a jámborok üdve Istentől való, aki az ő szirtjük a szükség órájában, Ő segíti, védi és megmenti őket a gonosztól, mert Ő az ő üdvük!”

Erős, mennydörgő hangon harsogta el ezt a bibliai verset. És a chászidok észrevették, hogy a válaszfal leomlott. A köd szerteszakadozott, a sötétség szétfoszlott, fény áramlott, balzsamillat töltötte be a mindenséget. És imába kezdtek. Ilyen imát, még sohasem hallottak. Ez megnyitotta az ég kapuját.

Reb Snéur Zálmán pedig ezalatt tökéletes változást észlelt hangulatában. Feleszmélt elmélázásából és megbánta, hogy egy pillanatig is haragot táplálhatott szívében népe iránt és félt, hogy valakire talán Isten büntetését vonhatta. „Nem az Örökkévaló igazgatja-e a világot, nem érti-e Ő át a történéseket?” Hiszen Ő az oka minden oknak s amit Ő tesz, jóra fordul. Miért emésztem magam annyira elfogatásom miatt? Ez a vastag börtönfalazat válaszfal volna talán közöttem és Ő közte, aki mindent betölt? „Ha az egekbe emelkedem, Téged talállak, ha mélységbe szállok, Te ott vagy, ha a hajnali pirkadathoz zarándokolok, ha tenger túlsó szélein barangolok, ott is Te vagy, dicsőségeddel tele vannak a világok, egyetlen zugocska sincs nélküle.” Egyetlen hely sincs, ahol felolvadás Tebenned, a Te világosságodban ne lenne gondolható.

Csoda történt: a rabok a börtönben megváltoztak a rebbével szemben. És mi több: egymással szemben is. Átkozódás nem ült ajkukra, kezük nem emelkedett többé ütlegelésre. Sőt Timosa, az a félelmetes verekedő sem működtette többé karizmait, nem verekedett. Valamennyi fogoly méltó álmélkodására órák hosszat feküdt némán és magába mélyedve matracán. Igen, sőt még az elrabolt pénzt is visszaadta a rebbének. A rebbe ugyan elhárította: ugyan minek? De Timosa ordított: „Visszaveszed, vagy megöllek”. A rebbe mosolyogva vette el a pénzt Timosa pedig ledobta magát vissza matracára.

A rebbe egyre jobban megszokta a rabokat, a rabok meg őt. Gyakran fel és alá járt cellájában Misnájeszt és Zohárt recitálva, vagy pedig Simon ben Jochájnak, Arinek, Báál Sem Tov-nak vagy más boldogemlékezetű szenteknek lelkeivel beszélgetett a világ teremtéséről a trónus titkáról. Néha teljességgel megfeledkezett a rebbe arról, hogy hol van és mély áhítattal zümmögte maga elé ismert négyszakaszos dalocskáját, amelyen mint valami láthatatlan lajtorján az égbe emelkedett, hogy ott andalogjon. A cella lakói némán ültek és figyelték.

Midőn az első Chánuká-estén meggyújtotta a lángokat és bensőséges örömmel és kezeivel tapsolva mormolta mellette az imát, a rabokat örömmámor fogta le, úgy hogy kórusban vele énekeltek. Megragadták egymás kezét, körbeálltak a rebbe körül és táncoltak. A börtönőr dühösen rohant a cellába, egy pillanatig álmélkodva állva maradt, azután öntudatlanul ő is a körtáncba állt és velük táncolt. A börtönben egyre derültebb és vidámabb lett a hangulat. Az éneknek, amely ezekből az emberi roncsokból kiszakadt, szárnyain az egész ház az üdvözültek régióiba emelkedett fel egészen a csúcsig, amelyhez maga egy chászid a Smá-imában sem jut. A helyzet olyan volt, mint a Talmud mondja: „A szolgálóleány a Vörös-tengeren többet látott, mint Ezékiel prófétái extázisában”.

Timosa egy napon a rebbéhez lépett és így szólt: „Mondd, szent férfiú, miért teremtett Isten egy ily alávaló lényt, mint amilyen én vagyok? Kinek vagyok hasznára? Miért kell a világot létemmel tisztátlanná tennem? Mondd, kérlek, ó, rabbi!” A rebbe meghallgatta őt nagy komolysággal, mint azokat szokta meghallgatni, kik nehéz ügyeikben tanácsért jönnek. Nem csodálkozott Timosa kérdésén, nem, ő várta ezt. És szelíden így válaszolt: „Helyes dolog, Timosa, hogy Isten útjait akarod kutatni, de előbb meg kell tisztogatnod lelkedet, mert aki gazban járkál, semmit sem fog megérteni, abból, amit én mondani fogok”.

„Megtisztogatni – mondod”, kiáltott fel kétségbeesetten Timosa, „de ez nálam teljességgel lehetetlen”. „Csak úgy gondolod – szólt a rebbe csillapítólag – de valóságban a dolog másképen van. Egy embernek a lelke, még a legnagyobb bűnösé is, sokkal mélyebb, mintsem az ember gondolná. Égi szikra az, mely soha, még a gazban sem hunyhat ki teljesen”.

„Nem tudom, mit mondasz”, válaszolt lemondólag, rezignáltan Timosa. „Csak azt tudom, hogy én egy állat vagyok, egy nyomorult és boldogtalan állat és meg szeretném menteni lelkemet, zsidóvá akarok lenni. Hiszem, hogy csak Izraelben van Isten és te Isten embere vagy”.

Közben a rebbét a rabok nagy szomorúságára másik cellába helyezték. Ez tágasabb volt és tisztább, mint az előző. Chászidjainak imái hozták meg neki ezt a jót. Midőn a cellát elhagyta, Timosa így szólt: „Vonulj békével, szent ember. Sohasem fellejtlek el téged, te se feledj majd el engem, imádkozz bűnös lelkemért”.

Másnap Timosa megszökött. És egy kis litván városkában áttért a zsidóságra és Ábrahámnak, az ősatyának nevét nyerte. Nem sokat tanult, nem sokat értett, csak a zsidóság szokásait ismerte és gyakorolta, de erős volt hitében. Vidékeket és falvakat térített a zsidóságra. Ezek voltak ama prozeliták ősei kik Oroszországban jól ismeretesek, akik minden üldözés, pogrom és kancsuka dacára hősi mártíromsággal ragaszkodtak zsidó hitükhöz.

Szeptember 9-én, Cháj Elul, Elul 18. volt Rabbi Snéur Zálmán születésnapjának évfordulója.