Hogy lesz valaki nyomdász, aztán a nyomdászból katona, a katonából bányász, a bányászból politikus? Hogy lesz a Dékány Andrásért rajongó „csikágói” fiúból lubavicsi rabbi? Szabó Györggyel, a Mazsök elnökével beszélgettünk.
Éles karrierváltások
Mondhatjuk, úgy, hogy elég változatos életút áll eddig mögötted. Hogy lett a 7. kerületi „Csikágóból” érkező nyomdászfiúból nagyszakállas rabbi bácsi?
Már nyomdász is érdekesen lettem. Szabó nagyapám behívatott 13 évesen és megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni. Mondtam neki, hogy tengerész. Merthogy az akartam lenni. Dékány András könyvein nevelkedtünk akkoriban. A nagyapám azonban nem ezt az utat szánta nekem. Azt mondta: szeretsz olvasni, szereted a könyveket, akkor nyomdász leszel. Ez egy viszonylag egyszerű forgatókönyv volt. Közben bevonultam katonának a Magyar Néphadseregbe. 1988-ban leszereltem, és addigra eldöntöttem, hogy én el fogok menni Magyarországról. Egy évvel később már Izraelben találtam magamat. A mostohanagyapám húgánál landoltam, akik Bnéi Brák mellett élő szatmári haszidok voltak.
Elég nagy kontraszt lehetett…
Igen… ők ezt nagyjából két hétig bírták, aztán bevittek a kibuc-központba, hogy csináljanak velem valamit. Szerintem a mai napig is emlékeznek rá, hogy megjelennek a szatmári haszidok és hoznak egy fiút, aki kizárólag magyarul beszél. Úgyhogy elkerültem egy magyar kibucba, amit lévai zsidók alapítottak 1932-ben. Ott töltöttem el a banánföldön az első két évemet.
Utána egy kis kitérővel és egy nagy váltással telepessé váltam egy Dzsenin melletti telepen, ahol nagyjából 24 család lakott. Közben bevonultam az izraeli hadseregbe is, és egy harcoló utász alakulatnál szolgáltam.
Mi volt a feladatod a seregben?
Buldózert vezettem. A mostani háborúban nagyon sokat lehet látni a buldózereket, amilyeneken én is dolgoztam. A leszerelésemet követően jó másfél évet kőbányászként tevékenykedtem. Bejártam Izraelt keresztül-kasul, robbantó brigádban dolgoztam.
Ezt követően visszatértem a nyomdászathoz. Ennek köszönhetően kerültünk haza Magyarországra ’99-ben, a feleségemmel Arielával és két gyerekkel. Egy év múlva megszületett a kislányunk, Dafna, akitől már két kisunokánk van.
Ez magyarországi út tart tulajdonképpen mind a mai napig?
Igen. Egy év után tönkrement az izraeli vállalat, aminél dolgoztam – nem miattam, remélhetőleg… –, és átmentem dolgozni egy másik társasághoz, akik megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztattak.
Ez már a főkefés időszak volt?
Nem, előbb még 2004 körül egy véletlen folytán belekerültem a politikába is és csatlakoztam a Fideszhez. A következő nagy lépés volt, hogy 2006-ban önkormányzati képviselő lettem a 13. kerületben, ami 2010-ben ért véget, a kormányváltáskor. Mivel nagy gyakorlatom volt a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában, így a Főkefe Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója lettem, egészen 2016-ig. Közben 2011-ben kineveztek a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány elnökének, ezt a pozíciót a mai napig is betöltöm.
Ez volt akkor a szakmai út, de a magánéletetekben is voltak éles váltások. Mesélnél erről?
Igen, közben volt egy jelentős változás az életünkben, amikor a világi létet felcseréltem, vagyis felcseréltük az ortodox zsidó létre.
Ezt vizsgáljuk meg kicsit alaposabban: hogy lett a szatmáriaktól kirakott kibucnyikból vallásos zsidó?
Hát, ez egy érdekes és váratlan történet, hiszen én hatalmas vallástagadó életet éltem, annak ellenére, hogy sokat jártunk Óbudára. A család lánytagjai, velem ellentétben, erősen vonzódtak a valláshoz. Én mindenféle „jó” gyakorlatot dolgoztam ki a vallás elkerülésére, például észrevettem, hogy az Ámidá pont egy cigarettányi idő, mindig kimentem elszívni egy szálat, amikor kezdték.
Hogy reagál egy vallásellenes apa az egyre vallásosabb életet élő lányára?
A kislányunk, Dafna, nagyon apró kora óta járt az AlefKidsbe. Számára a nagy fordulópont az volt, amikor kiment Izraelbe egy bát micva túrára és úgy jött vissza, hogy ő akkor innentől szoknyát hord és vallásos akar lenni.
Igazából elviseltem, nem álltam én ellen azon kívül, hogy én magam csináltam azt, amit akartam. Elfogadtam, hogy otthon nem eszünk tejest és húsost együtt, de ez mindig így volt, amióta a feleségemmel együtt vagyunk. A lakás ajtaján kívül meg történt, ami történt. De mindig tiszteletben tartottam azt, hogy mit szeretne a feleségem meg a lányom… többnyire. Később a lányok leültettek és elmondták, hogy Dafna vallásos iskolába akar menni. Mondtam, semmi probléma egy kikötésem van, nem Izrael. Európai neveltetést akartam neki adni, így Milánóra esett a választás, a Chábád lánygimnáziumába.
Hogy indult el végül a te utad?
Nagyon jóban vagyunk az Oirechman családdal, sokat jártunk hozzájuk sábeszkor. Egyik ilyen vacsoránál eljött a dvár torá ideje (tóramagyarázat – a szerk.). Szokásomhoz híven kimentem az erkélyre, elszívtam 2-3 cigarettát. Amikor láttam, hogy vége van, akkor visszatértem a vacsorához, mert ugye azért enni mindig szerettem. Smulik, a házigazda akkor valamiért megunta ezt és nyomatékosan felszólított, hogy mondjak egy értelmes magyarázatot arra, hogy miért nem vagyok hajlandó semmiről se hallani, ami vallás. Mondtam neki, hogy nekem nem egy okom van, hanem hatmillió. Ezzel sikerült elrontani a hangulatot. Ez egy novemberi este volt és mentünk haza, vettük fel a kabátot. Egyszer csak Smulik elkapott hátulról, megfordított és azt mondta: látod, most Hitler mosolyog, mert azt csinálod, amit ő szeretne. Miattad a zsidóság feloldódik. Nagyon megütött ez a mondat, és egész éjszaka nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Este fölhívtam telefonon és azt mondtam, hogy teljesen igaza van. Ezzel a mondattal száznyolcvan fokkal átfordított engem. Egyetlen egy mondattal. És onnantól kezdve már viszonylag rövid volt az út. Néhány hónapon belül már minden kóser volt otthon, szirtukban (kaftán – a szerk.) jártam.
Ilyen könnyen ment az átállás? Az alapok ott voltak a fejedben, csak át kell ültetni a gyakorlatba? Azért elég régóta mozogtál már a zsidó körökben.
Igen, igen, de mindig kívül maradtam, szélsőségesen nem voltam hajlandó semmiről sem hallani. Mindig benne voltam a zsidó életben, politikusként is, Mazsök-vezetőként is. Abszolút mindig felvállaltan zsidóként tevékenykedtem, de a vallási résztől nagyon szigorúan elhatárolódtam.
Volt ennek valami közvetlen kiváltó oka?
Hát ugye a hatmillió… én viszonylag későn tudtam meg, hogy zsidók vagyunk, nagyjából 11 éves voltam akkor. Ez aztán abba torkollott, hogy fiatal gyerekként minden létező dolgot elolvastam a holokausztról, amit el lehetett érni. 12-13 évesen olvastam az Auschwitz-perről. Eléggé mélyen beleástam magam a történetbe. Mindenféle külső befolyásolás nélkül, soha nem beszéltünk erről a dologról otthon.
Tabunak számított nálatok a holokauszt?
Nagyapámék nem voltak hajlandóak beszélni semmiről. Később Izraelben a húgától hallottam nagyjából a történetét. Jártunk anyunak a szüleihez, akik minden ünnepet megünnepeltek, a nagyapám, aki anyu nevelőapja, hol a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába, hol a Dessewffy-be járt imádkozni, még a ’80-as években is.
Ők megünnepelték az ünnepeket, de te nem tudtad, hogy miért vagytok ott?
Azt tudtuk, hogy évente kétszer megyünk a Markovics nagypapáékhoz, és akkor nagy ünnepi ebéd vagy vacsora van. Ez volt ros hásáná és peszách. De, hogy ezt miért, vagy mit jelent, erről soha senki nem beszélt. Tizenegy éves koromban anyukám személyiéjéből tudtam meg, hogy a nagyapám a nevelőapja volt. Amikor szembesítettem ezzel anyukámat – akkor sem voltam egy nyugodt ember –, sírva fakadt és elmesélte az egészet. Az igazi apukáját, Ehrenfeld Farkast meggyilkolták. Így tudtam meg, hogy zsidók vagyunk.
Anyukád hogy reagált erre az egész identitáskeresésre, ami hol ide, hol oda vetett téged?
Anyukám örült neki, támogatott. Többször volt nálam Izraelben is. Amikor vallásos lettem, akkor először egy kicsit szokatlan volt neki a helyzet, hogy nem eszünk ott hirtelen nála, sábeszt tartunk, meg ünnepeket… De végül nagyon lelkes nagymama lett ebben a tárgyban is, jár zsinagógába, eljön az előadásaimra és mostanra a világ legbüszkébb dédnagymamája.
Haladjunk tovább a történeteddel, tehát vallásos lettél, fölzárkóztál a lányodhoz…
Azt azért nehéz lenne, de igen, igyekszik az ember… A Vasváriba sodort minket az élet és ott is maradtunk Oberlander rabbi úr mellett. Valamikor a korona előtt megkért, hogy ugorjak be helyette előadást tartani, és aztán úgy maradtam. Először csak péntekenként az ima előtt tartottam előadást, aztán a Covid-járvány alatt mindennap online, másfél-két óra hosszat, Maimonidészt, hetiszakaszt… A korona véget ért, az előadások megmaradtak. Kicsit több, mint két évvel ezelőtt a közösség nyomására elkezdtem utánajárni, hogy hogy lehetne rabbivá válnom. Találtam egy lubavicsi szervezetet, akik mindenféle komoly tanfolyamokat tartanak, többek között szmichét, vagyis rabbinikus oklevelet lehet náluk szerezni. Nagyon nehéz volt, főleg eleinte, de aztán sikeresen levizsgáztam. Ezen felbuzdulva rögtön beiratkoztam egy másik tanfolyamra, ami finomítja az ember tudását.
Ennyire lételemed a tanulás?
Én mindig tanulok, de nem iskolarendszerben. Mindig nagyon nagy problémám volt a rendszer szinten való tanulással. Ezért aztán amikor a rabbinikus tanulmányokat elkezdve 55 évesen beültem az iskolapadba, az nem volt könnyű. Többségében nálam fiatalabb emberekkel tanultam együtt. Én online, a többiek személyesen Jeruzsálemben. Heti rendszerességgel számonkérések, vizsgák… Minden teljesen Szabó Gyuri-ellenes volt gyakorlatilag, de a végén mégis sikerült.
Mi volt a legnehezebb a váltásban, mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti a vallásos életben?
(Nevetve felmutatja a kezében lévő elektromos cigarettát) A Vasváriban köztudott, hogy ha kimegy a sábesz, én azonnal kimegyek rágyújtani, mielőtt elmondanánk az esti imát…
Hogy érzed magad báál tsuva, visszatérő zsidóként a vallásos világban?
Te is nagyon jól tudod, hogy mi soha nem leszünk olyanok, mint a „gyárilag vallásosok”, én így hívom őket. De nem is gondolom, hogy olyannak kéne lennünk alapvetően, sőt.
Mi az előnyünk?
Mi az előnyünk? Szerintem különös előnyünk van itt a gálutban, azokkal az emberekkel, akik olyanok, mint mi voltunk előtte. Nagyon sok helyzetben az ilyen emberek inkább a magunkfajtához fordulnak a kérdéseikkel, problémáikkal, bizonytalanságaikkal, mert mi is voltunk ott, ahol ők vannak. Nem biztos, hogy egy „gyárilag vallásos” ember, meg tudja érteni azokat a problémákat, amikkel a közösségeikben az emberek jó része küszködik. Bennünk jóval nagyobb az ezek felé a dolgok felé való érzékenység és megértés. Ennek következtében sokkal őszintébben tudunk beszélni, mert tudjuk, hogy miről beszél a másik. Mindig, azt szoktam mondani, hogy én nagyon jól tudom, hogy milyen finom volt a csülök pékné módra. Nem szégyen, ahonnan jöttünk, nem titkolandó és nem szégyellendő. Azt is tudod nagyon jól, hogy néha „másodosztályúnak” érzi magát az ember az ortodox világban. De amikor megtanulod, hogy hogyan lehet büszke „másodosztályúnak” lenni, akkor az már egy egészen más történet.
Mihez kezdesz a rabbi diplomáddal?
Az a „baj” a rabbi diplomával, hogy kötelez. Az emberek sokkal többet kérdeznek, ez pedig arra ösztökéli az embert, hogy többet és többet tudjon, mert ugye válaszokat kell adnia. Ez szép lassan teljesen kitölti az embernek az életét, a tanulás, az órákra való felkészülés, a kérdésekre a válaszadás és a többi.
Nincs nagyon szabadidőd. Mit csinálsz, ha mégis akad?
Nincs, de nagyon nagy bajban vagyok, hogyha szabadidőm van. Szabadságra se nagyon megyek emiatt, csak 3-4 napokra. Nekem mindig van valami tennivalóm, igaz, hogy most már nyugodtabb vagyok, így ötvenhét évesen, mint mondjuk 10-20 évvel ezelőtt.
Akkor még várhatjuk, hogy a továbbiakban is lesznek új ötleteid?
Remélem, lesznek. Minden időszakhoz, minden életkorhoz tartoznak jó élmények. A Főkefénél töltött évek nagyon szépek voltak, a kőbánya, a banánföld, az izraeli hadsereg… teli élményekkel. Szép és kevésbé szép élményekkel, de úgy gondolom, hogy valahogy kihoztam a legtöbbet, amit tudtam, mindenből, ahol voltam.
Tudod már, mi a következő lépés?
A következő lépést soha életemben nem terveztem. Amit ad az Örökkévaló.
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 177. szám – 2024. június 30.