A Báál Sém Tov nászajándéka

A Báál Sém Tov idejében, volt valahol messze Ukrajnában egy fogadó, ahol két árva, egy fiú és egy lány, Rochi és Mojsi dolgozott szolgálóként éjt nappallá téve. A fiatalok megszerették egymást, és elhatározták, hogy egyszer majd összeházasodnak.

Egy napon a fogadósné nagyon megharagudott Rochira és megütötte őt, Mojsi pedig, jegyese védelmében, felemelte a kezét, mire a fogadós azonnal elzavarta a háztól mindkét árvát. A fiatalok egy rozzant batárral és behorpadt oldalú gebével vágtak neki a hónak és fagynak.

Mindeközben a Báál Sém Tov befogatott a szekerébe és tanítványaival együtt útnak eredt. Egyszer csak a cádik megállíttatta a kocsit, és kijelentette, hogy ott fognak imádkozni. A tanítványok, hogy ne a jeges hidegben kelljen állniuk, tüzet gyújtottak. Épp csak befejezték a mincha imát, amikor egy imbolygó szekeret pillantottak meg, tetején két összefagyott emberrel – Rochival és Mojsival.

A tanítványok óvatosan leemelték a két, szinte élettelen testet a kocsiról, a tűz mellé tették őket, hogy visszatérjen beléjük az élet. Amikor már annyira összeszedték magukat, hogy beszélni tudtak, elmesélték szomorú történetüket. A Báál Sém Tov kijelentette, hogy sürgősen össze kell házasodniuk, így hát újra nekiindultak, hogy a legközelebbi fogadóban megtartsák az esküvőt.

Néhány órával később pont annak a fogadónak az ajtajában álltak meg, ahol azelőtt Mojsi és Rochi szolgált. Ám a Báál Sém Tov hiába rimánkodott a fogadósnak, az sehogy sem akarta engedélyezni, hogy nála tartsák az esküvőt. Ekkor a cádik egy marék aranypénzt tett az asztalra, aminek már nem tudott ellenállni a kapzsi ember meg a felesége.

Másnap meg is tartották az esküvőt, majd az utána következő bőséges lakoma közepén így szólt a Báál Sém Tov: „Illik, hogy ajándékokkal is ellássuk a fiatalokat. Én például ezt a csinos fogadót adom nekik.” Egy pillanatnyi csend után a rebbe egyik tanítványa, Dov Beer, a későbbi mezricsi mágid hozzátette: „Én a folyó partján álló malmot adom ajándékba.” Egy másik az épület mellett álló istállót szánta nekik, egy harmadik pedig a borospincét. A fogadós csupán öt rubelt és egy kidőlt-bedőlt házat ajánlott nagy ímmel-ámmal, a város szélén. Ám a Báál Sém Tov nem elégedett meg ilyen szegényes ajándékkal, és a fogadós végül ötezer rubelt, felesége pedig a hercegné gyémántgyűrűjét kívánta nekik hozományul.

Indulás előtt a cádik így szólt a fiatal párhoz: „Megáldalak benneteket, hogy mindaz, amit most nektek ajánlottunk, valóban a tiétek legyen.” Már vagy egy órája zötyögtek rossz szekerükön, amikor egy összefagyott embert pillantottak meg a hóban. Tüzet raktak, megmelegítették, megitatták, megetették a fiatalembert, akiről kiderült, hogy herceg fia, akit megbokrosodott lova ledobott magáról, és otthagyott a végeláthatatlan hómezőn. Ekkor hirtelen kürtök harsantak, és már ott is álltak a herceg emberei, hogy a fiút hazavigyék otthonába. A szegény zsidó párra rá se néztek.

A hercegi palotában épp nagy lakoma zajlott. A fiú rögtön elmesélte, hogyan mentették meg az idegenek az életét. A herceg azonnal értük küldetett, és kis keresés után rájuk is leltek a szolgák, majd a palotába vitték őket. Mikor a fiatalok elmesélték történetüket, az egyik vendég elkiáltotta magát: „Segítsünk ennek a szegény párnak, hogy mindennel ellátva kezdhessék meg új életüket!”

A herceg felugrott, és kijelentette: „Én azt a fogadómat adom nekik, amelyet eddig a mogorva fogadós és a felesége vezetett!” Mások istállót, lovakat, a folyóparti malmot és borospincét ajánlották fel, amit Mojsi és Rochi mind meg is kaptak. A herceg ezen felül ötezer rubelt nyomott Mojsi kezébe, a hercegné pedig lehúzta ujjáról a gyémántos gyűrűjét, és Rochi tenyerébe tette: „Nem tudom neked eléggé megköszönni, hogy visszaadtad egyetlen fiamat.” – mondta, majd megölelte a lányt. Így teljesedett be a szentéletű Báál Sém Tov minden szava.