Csütörtök este köszöntött be Zájin ádár, „Majse rábénu”, Mózes tanítómesterünk születésének és halálozásának évfordulója. Öröm ünnepe ez a világ zsidóságának, de nekünk, magyar zsidóknak különösen jelentőségteli ez a nap, hiszen ekkor van az évfodulója a kállói szentnek, Reb Jicchák Ájzik rabbinak is. A rebbe 200. jorcájtja alkalmából két cikkel is felidézzük az életét.
Nem is olyan régen, Zájin ádárkor sok öreg zsidó mondta viccesen, hogy persze-persze ma van Mózes évfordulója, de valójában ez a nap nekik a kállói cádikról szól.
Reb Taub Jicchák Ájzik (magyarosan Taub Izsák; 1751–1821/5581. ádár séni 7.) életéről csak kevés tényszerű adatot, de annál több legendát ismerünk.
Történt egyszer valahol Galíciában, hogy egy ottani nagy haszid rebbe, talán éppen az akkor még fiatal cánzi (Nowy Sącz, Lengyelország) rebbe, Reb Chájim Halberstam (1793–1876) egy Purim napján, míg mások az ünnepnek megfelelő jókedvben voltak, ettek-ittak, táncoltak, addig ő a székébe roskadva meredt maga elé, majd egyszer csak felsóhajtott, hogy milyen jó volna a Peszáchot Nagykállóban, Reb Jicchák Ájzik széder asztalánál tölteni, de hát mégsem hagyhatja magára a haszidjait.
Ha a galiciáner rebbe nem is mehetett Kállóba, két bóhere a rebbe áldásával útnak indult a Szabolcs megyei kis városba, s éppen erev Peszách napján meg is érkeztek Nagykállóba. Reb Jicchák Ájzik szívesen fogadta a vendégeket. A zsinagóga után a rebbe otthonába mentek, ahol a szépen terített asztal körül nagy izgalommal várták már megkezdődjön a széder. Azt gondolták, hogy amint a házba érnek elkezdik a Hágádá-olvasást, azonban a rebbe nagyon komótosan viselkedett, fel s alá járkált, megtömködte tajtékpipáját és jóízűen pöfékelt, majd egy kis ostort fogott és nagyokat suhintott vele, s mint akit várna még valakit, egyszer csak az udvarra sietett. A házba beszűrődött az ostor pattogtatásának hangja.
Végre aztán a cádik is az asztalhoz ült, de még mindig nem kezdte el a szédert. A két bóher már nagyon zavarban érezte magát, nem értették a dolgot, sőt kissé meg is voltak botránkozva, hogy ezért utaztak ennyit ide, hát miért küldte őket ide a rebbéjük… Töprengésük közepette egyszer csak nyílott az ajtó és egy katona lépett be, mögötte pedig egy nő követte. Hangos jó estét kívántak, a cádik pedig eléjük sietett és üdvözölte őket: „Legyenek áldottak, akik házamba lépnek!” Különösen az asszonyt részesítette nagy tiszteletben, még a kezét is megcsókolta(!). A haszidok ezt látván szinte kővé meredtek…
A pár elmondta, hogy mi járatban van, hogy szeretnének egybekelni, de a rebbe áldását kérnék rá. A kállói rebbén magasztos boldogság lett úrrá, míg a két haszid teljesen össze volt zavarodva, hogy két nem-zsidó mit akarhat egy rabbitól, de pláne, hogy a rabbi miért ilyen előzékeny, amikor az év egyik legszigorúbb ünnepét kéne megülniük. Reb Jicchák Ájzik a bóherek felé fordult, és megkérdezte, hogy megáldja-e a párt, ám azok a zsoltáros könyvükbe temetkeztek és nem is figyeltek már oda. Mikor legközelebb felemelték a fejüket, akkor a rebbe már az asztalfőn ült, arca komor volt, a pár pedig, mint ha ott sem lettek volna, eltűntek. Reb Taub gyorsan levezette a szédert, semmi említésre méltó nem volt azon. A két haszid zavarodottan tért vissza a szálláshelyére.
A második este szédere sem volt különb, ráadásul a rebbe a peszáchi vacsorát magyarul vezette le. A haszidok semmit sem értettek az egészből, alig bírták követni a Hágádában, hogy hol tartanak. Fogalmuk sem volt arról, hogy a rebbe sokszor a magyar nyelvvel próbálta meg leplezni az ő közelségét az Örökkévalóhoz…
Peszách leteltével a két haszid hazaindult, útközben még sokat beszéltek csalódottságukról, sehogy sem tudták megérteni a rebbe furcsa viselkedését, abban semmi szentet nem láttak. Amikor visszaértek a stetlbe, ahol éltek, a rebbéjük küldetett értük, hogy mindent azonnal meséljenek el nekik. Ők pedig mindent elmondtak, az ostorpattogtatást, a kézcsókot, a pár furcsa kérését… Amikor végeztek, akkor a rebbéjük sápadtan csuklott össze, majd könnyek között korholni kezdte őket: „szerencsétlen gyermekeim… nem tudjátok mit mulasztottak el…, az a katona nem más volt, mint Élijáhu próféta, akit nőt kísért pedig maga a várva-várt Messiás.” Ha hozzájárultak volna a frigyhez, akkor eljött volna a boldog megváltás. A két haszid hirtelen mindent megértett, és az életük végéig cipelték a botlásuk súlyos terhét.
Hát ilyen, és ehhez hasonló történetek estek meg a kállói cádikkal, kinek sírjához évről-évre ezrek zarándokolnak el immáron már két évszázada. Most a pandémia miatt sajnos nem lehet nagyobb szabású megemlékezéseket tartani, de így is lesznek, akik egymást váltva fognak leereszkedni a rebbe oheljába, hogy ott imákat mormoljanak.
A nagykállói zarándoklatokról, amit a nem-zsidók sokszor csak „zsidó búcsúként” emlegettek, már bőven száz évvel ezelőtt is beszámoltak az újságok. 1893-ban például az alábbi beszámoló jelent meg a Budapesti Hirlap hírrovatában:
„Jó hetven éve már annak, hogy a nagy-kállói régi zsidó temetőbe nem temetnek. Csak a sűrűn egymás mellé ültetett akácok, a földbe süllyedt, eltöredezett sírkövek részben még látható héber feliratukkal jelzik, hogy itt zsidó temető volt s, hogy minden kő egy-egy romba dőlt életet rejt. Egész éven át kihalt a régi temető tájéka. Nem jár arra senki, rég porrá lettek már azok is, kik itt valamikor halottjaik fölött sírtak. Az évszázados fák mozdulatlanul állanak, mintha azok is egyetértenének a temető komor csendjével. Nem gondozza senki a sírokat, egy kis szerény kriptaforma épületet kivéve. Ez a múlt században élt híres nagy-kállói csodarabbi Reb’ Eizignek a nyugvóhelye. Erről nem feledkezik meg mai nap sem a vallásos zsidóság. Mikor a híres rabbi halálának évfordulója van, megnépesül az elhagyott temető tájéka. Az ország legtávolabbi részeiből, sőt Lengyelországból és Moldvából is elzarándokolnak ide e napon öregek és ifjak, hogy a szent hírében álló papnak porát csókolhassák s, hogy támogatását kérjék. Mint egy olvasónk írja, most februárius 23-án volt ez a híres évforduló. Ismét megnépesült a régi temető s mint minden évben, úgy most is lehetett hallani a zarándokoktól Reb’ Eizig »csodatetteit«, melyeknek emléke apáról fiúra száll.”
A kállói cádikhoz kötődik a Szól a kakas már… kezdetű dal is. A cádik egyenes ági leszármazottja, Reb Menáchem Mendel Taub (1923–2019/5779. niszán 23.) 2014-ben látogatott legutoljára Budapestre, ahol a Bét Menáchem iskol fiúkórusával együtt énekelte el dédapja énekét. Az eseményről készült felvételt ide kattintva lehet meghallgatni.
A dalnak sok változata fennmaradt, azonban az egyik legautentikusabb szövegét 1928-ban jegyezték le a sátoraljaújhelyi jesivában, mely a következőképpen hangzik:
„Szól a kakas már,
Majd meg virrad már!
Zöld erdőben, sík mezőben
Fészkel egy madár.
Micsoda madár?
De micsoda madár?
Sárga lába, gyöngyös szárnya,
Engem oda vár.
Várj, madár, várj,
Mikor lesz az már?
Ha az Isten nekem rendel,
Enyém leszel már.
Mikor lesz az már?
De mikor lesz az már?
„Jibboné hamikdos, ir ción temállé”
[„Ha felépül a Szentély, és Cion városa megtelik”]
Akkor lesz az már!”
Emlékéből fakadjon áldás!
Cseh Viktor
Források:
Szilágyi-Windt László dr., A kállói cádik – A nagykállói zsidóság története. Tel Aviv: szerzői kiadás,
- 85–87. old.
Knopfler Sándor, „Szól a kakas már…”, Egyenlőség, 1928. 48. évf. 28. szám, 8. old.
„A nagy-kállói csodarabbi.”, Budapesti Hirlap, 1893. 13. évf. 63. szám, 6. old.