Tabusítva – a magyar zsidóság a holokauszt után

A holokauszt utáni magyar történelemben a zsidóság mintha tabu lenne. Az volt a Rákosi-rendszerben, aztán a Kádár-rendszerben, de erről a témáról a rendszerváltás után is alig esett szó. Talán azt gondolják sokan, hogy az ’56-os forradalmat gyalázná meg, ha bizonyos negatív eseményekről is beszélnénk, mások esetleg a zsidók és a kommunista hatalom viszonyának boncolgatásától tartanak. A tabusítás okairól és hatásáról beszélgettünk Standeisky Éva történésszel, akinek Demokrácia negyvenötben címmel jelent meg nemrég könyve arról a történelmi pillanatról, amikor az egész folyamat más irányt vehetett volna.

 

„Szórványos jelenség volt”

 

Ön szerint fel lehet tenni értelmesen azt a kérdést, hogy ’56-ban milyen szerepet játszottak a magyar zsidók, mi történt velük, mennyire voltak alakítói és elszenvedői a történéseknek? Vagy ezek olyan részletek, amivel nem érdemes különösebben foglalkozni, mert az eseményekre nem gyakoroltak érdemi befolyást?

Szerintem fontos, hogy feltegyük ezt a kérdést, mert a forradalom mindig előhozza a társadalomból azt, ami benne van. Magyarországon a zsidókhoz való viszony régóta lényeges ügy. A holokauszt után, ’45—’46-ban sem beszéltek erről, pedig az demokratikus időszak volt, aminek elég hamar vége lett. Utána a diktatúra évtizedei jöttek, és minden diktatúra valamilyen formában tabusította ezt a kérdést. Az államszocializmus idején is szőnyeg alá söpörték a problémát. Nem azért, mert az antiszemitizmust támogatták, ellenkezőleg, csak olyan kínos kérdésekre kellett volna árnyalt választ adni, amit a Kádár-korszakban sem vállaltak igazán. Jellemző, hogy amikor a Kádár-rezsim elkezdett bomlani, a ’70-es, ’80-as évektől, akkor jöttek először elő az olyan kérdések, amelyek egyáltalán kapcsolatban voltak az antiszemitizmussal. De ’56 még akkor sem, mert ’56 eleve kényes téma volt, hiszen akkor a kommunista rendszer bukott meg.

B1409074

A tabusítás tekintetben a rendszerváltás sem hozott változást…

’56 és a zsidók kapcsolata azért fontos kérdés, mert amikor a társadalom fölfordul, akkor előjönnek az addig elfojtott dolgok, amelyeket aztán évtizedekig nem lehetett kitárgyalni. Először a rendszerváltás után lehetett volna ehhez az összefüggéshez hozzányúlni, de a ’89 utáni  években, évtizedben az események feldolgozása volt az elsődleges. Létrejött az ’56-os Intézet, ott lehetett kutatni ezt a témát is. ’56-ban voltak antiszemita jelenségek, mint ahogy minden XX. századi nagy felfordulás időszakában. Volt az I. világháború után a 18-as polgári demokratikus forradalomban. Volt 45-46-ban is, tehát a II. világháború után is…

… amikor a zsidók deportálása friss élmény volt. Mégis történtek atrocitások a túlélők ellen…

… még haláleset is történt Kunmadarason és Miskolcon. Ez mégis inkább szórványos jelenség volt, ami azt is mutatta, hogy a nyilas érában és a Horthy-korszakban virulens antiszemitizmus, bár törvényesen megszűnt ’45-ben, a  demokrácia viszonyai között sem tűnt el. Tehát az akkori atrocitások nem írhatók a ’45-ös demokrácia rovására. A demokrácia éppen azt jelenti, hogy sokszínűség van, ellenszenves nézetek is a felszínre jöhetnek. Demokráciában a negatív jelenségeket többnyire észérvekkel próbálják megszüntetni. A társadalomban meglévő előítéletek nagyon makacsak.

Az viszont kijelenthető, hogy ’56-ban az antiszemita atrocitások nem voltak általánosak?

Igen. Annak, ami volt, két típusát lehet megkülönböztetni. Az egyik, az úgynevezett hagyományos antiszemitizmus. Tehát, amikor a vidéki bolt vezetőjében, aki az ottani zsidók leszármazottja volt, valaki a kizsákmányolót látta, és amikor személyes ellentéte keletkezett az illetővel, előjöttek a negatív érzelmei, az irigysége, és beindult a bűnbakkeresési mechanizmus. Ez az egyik fajtája annak az antiszemitizmusnak, amely ’56-ban megjelent, a másik az úgynevezett politikai antiszemitizmus. Ez azt jelenti, hogy a társadalom azon tagjai közül, akik nem szimpatizáltak a diktatúrával, egyesek ürügyet kerestek az indulataik levezetéséhez, amelyet abban feltevésben találtak meg, hogy a zsidók összefogtak a kommunistákkal. Az az érdekes, hogy a hagyományos antiszemitizmusnak kapitalizmusellenes éle volt, a politikai antiszemitizmusban pont az ellenkezője jelenik meg, hiszen az államszocializmus eleve kapitalizmusellenes volt.

 

„Nem tartották magukat zsidónak”

 

Egyes kommunista vezetők zsidó származása vagy maga a kommunizmus volt a fő ösztönzője ennek a fajta antiszemitizmusnak?

A kettő együtt. A Horthy-korszak alatt már elterjedt az a nézet, hogy az egész kommunizmus zsidó találmány. Az ebből eredő judeobolsevizmus kifejezés gyakori szlogen volt. ’49 és ’56, de főleg ’49 és ’53 között a kommunista vezetők és a zsidóság összekapcsolását az is elősegítette, hogy az ország vezetőinek egy része zsidó származású volt, amiben az az ellentmondás, hogy ezek a vezetők nem tartották magukat zsidónak. Őket a zsidóságuk nem érdekelte, azt viszont tudták, hogy a társadalmat ez a kérdés foglalkoztatja. Azt gondolták, hogy ha majd a kommunizmus győzni fog, akkor a kapitalizmusból és a kizsákmányolásból eredeztethető antiszemitizmus automatikusan meg fog szűnni. Ahogyan próbálták az általuk elképzelt rendszert erőszakosan létrehozni, tovább növelték a társadalom egy részében már meglévő gyűlöletet.

Miközben a kommunista pártban is nagyon sok antiszemita figura működött.

Ez egy jó meglátás, a szélsőjobb és a szélsőbal valahol összeér. ’39-ben sok százezren szavaztak a nyilas, szélsőjobboldali pártokra. Ilyen párt ’45-ben nem volt, a nyilas vezetőket természetesen kizárták a választásból, így a kisnyilasok egy része feltehetően baloldali pártokra, a kommunista pártra és a Nemzeti Parasztpártra szavazott. A szélsőjobboldali politikai felfogásnak nagyon erős a szociális töltése. A szélsőjobb ugyanúgy antikapitalista szlogenekkel operált, mint a szélsőbal. Utóbbi azt mondta, hogy a gazdagoktól vegyük el a vagyont, az előbbi ezt elsősorban a zsidókra vonatkoztatta. Ez az egyenlősítési ethosz közös nevezőre tudta hozni a szélsőjobboldali zsidóellenességet és a kommunista párton belüli zsidóellenességet. És ezek bizonyos fokig előjöttek ’56-ban, de nem jellemző ’56-ra az antiszemitizmus. Ezt azért nagyon fontos leszögezni, mert tévedésbe esik az, aki szerint teljes mértékben feltámadt a szélsőjobb antiszemitizmusa ’56-ban. Szórványos jelenségek voltak, ami egyértelműen mutatta, hogy a társadalom még mindig beteg valahol, és azóta is látjuk, hogy ez a betegség nem szűnt meg teljesen.

Ezek a szórványos jelenségek az ország mely részére voltak inkább jellemzők?

Főként vidéki városokra és kisebb településekre.

majsa

Kiskunmajsa

Ahol egyébként nem voltak zsidók…

Azért egy-kettő visszajött az üldöztetések után, és az elég is volt, hogy a kommunistaellenességgel összefüggő antiszemitizmus megjelenjen. Kiskunmajsán egy zsidó származású begyűjtési felügyelőt meglincselt a tömeg, ami azért ellentmondásos történet, mert a begyűjtési felügyelő valóban gyűlölt személyiség volt, mert padláslesöprésben részt vett, ez szörnyű dolog, de máshol nem lincselték meg a begyűjtési felügyelőt, nála viszont a zsidó származását is felhozták, persze az is lehet, hogy a személyisége is olyan volt ennek az embernek, hogy gyűlöleték. Nyilván túllihegte a központi utasításokat. De azért a zsidó származása is előjött. Ezt a lincselő tömeg hangsúlyozta is.

És az ÁVH-sok?

Ez is nagyon nehezen körüljárható társadalmi jelenség. Azok a férfiak, akik túlélték a munkaszolgálatot, azt látták, hogy semmijük nem maradt meg, se a családjuk, se a házuk.  Volt bennük igazságtételi késztetés, és nem kevesen közülük az ÁVH-nál kötöttek ki, melynek vezetője, Péter Gábor is zsidó származású volt, igaz, ő nem munkaszolgálatból jött haza. Azok, akik gyűlölték a Rákosi-rendszert, a politikai rendőrséget gyűlölték a legjobban. Amikor egy forradalom alatt minden összeomlik, akkor elsőször az erőszakszervek omlanak össze, és ezek képviselőit támadják meg. Ha egy ÁVH-s még zsidó származású is volt, akkor össze lehet kapcsolni a meglévő antiszemita érzelmeket a diktatúrával szembeni jogos érzelmekkel. Így például Miskolcon meglincseltek ÁVH-s tiszteket, de érdekes módon közülük azokat, akik zsidó származásúak voltak. Miskolcon ’46-ban is volt egy lincselés, akkor még nem is volt ÁVH, akkor egy zsidó származású malomtulajdonost és a fiát gyilkolta meg a tömeg. Abban az esetben a kommunista párt heccelte föl az embereket antikapitalista kampányában.

 

„Leintették azokat, akik a zsidók ellen akartak valamit csinálni”

 

Az antiszemita hangok már a forradalom első napjaiban megjelentek?

A forradalomnak mindig van dinamikája, két hét egy forradalomban rengeteg idő. Forradalomban egy nap is rengeteg idő. Az első napokban főként diákok, értelmiségiek vonultak az utcára, aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Ha véletlenül valaki antiszemita jelszót mondott, akkor a többiek leintették. Erről ismerünk visszaemlékezéseket. Szabó Miklós, már nem élő történész említi, hogy kiírták egy falra, hogy üsd a zsidót, amit valaki azután áthúzott. Mellette volt egy másik felirat: mi nem fasizmust akarunk, hanem demokráciát. Tehát ’56 sokszínűsége még a falfeliratok szintjén is megjelent. A forradalom alapvető reménye éppen az volt, hogy talán a jó oldal és a demokratikus erők fognak győzedelmeskedni. Persze, rövid volt az idő, hogy ez kiderülhetett volna.

56

Mi történt az események későbbi szakaszában?

A forradalom nagy turbulenciával kezdődik, de amikor a régi hatalom összeomlik, akkor előáll a hatalomnélküliség állapota, és felmerül a kérdés, hogy ki működtesse a települést, a gyárat, amelynek elmenekült a vezetője, vagy elzavarták, mert a régi rend kiszolgálójának tartották. Ilyenkor az emberek spontán választottak maguknak vezetőt. Összeültek, megtárgyalták az eseményeket: na, akkor csinálja Pista bácsi, legyen ő a falu élén, a tanácselnököt nem szeretjük, de Pista bácsi már ’45-ben is rendesen viselkedett, amikor az elöljáróságon dolgozott, de aztán a kommunisták leváltották, hát akkor neki szakértelme is van, hozzuk vissza, és legyen ő a forradalmi bizottság  vezetője. Több esetről tudni, hogy amikor ezek az emberek találkoztak antiszemitizmussal, leintették azokat, akik a zsidók ellen akartak valamit csinálni.

A forradalom leverése után újra el lettek fojtva ezek az indulatok?

Nagyon érdekes, hogy Kádár a megtorlások idején az antiszemita kártyát ebben a formában nem játszotta ki. Pedig mondhatta volna, hogy lám megint előjött antiszemitizmus, tehát a forradalmat hozzákapcsolhatta volna a Horthy-korszakhoz és a szélsőjobbhoz. De ezt azért sem tudta megtenni, mert a nép nagyon jól tudta, hogy a forradalom helyi vezetői leintették az antiszemitákat. Ezért arra jutottak, hogy jobb erről az egész dologról nem beszélni, akárcsak korábban a Rákosi-rendszerben.

56_1

A forradalmárok között milyen arányban voltak zsidók? Itt nem feltétlenül a vallásos zsidókra gondolok, hanem az asszimilánsokra is.

Úgy tudom, hogy csak asszimiláns zsidók vettek részt a forradalomban. Ahogy már említettem, a kommunista párthoz csatlakozó zsidók nem tartották magukat zsidónak, mások viszont tudták róluk, hogy azok.

A kommunista párt volt számukra az asszimiláció ígérete.

Igen, ők is úgy gondolták, mint a kommunista párt vezetése, hogy az antiszemitizmus majd a szocializmussal automatikusan meg fog szűnni, hiszen az egy előző társadalmi rendszer bűne. De a kommunista zsidó értelmiségiek között sokan szembekerültek azzal a diktatórikus politikával, amit korábban támogattak, és csatlakoztak ahhoz a kommunista reformfolyamathoz, ami végeredményben nemzeti alapon indult meg. Ez újabb csavar a történetben. Amikor ’53 után Nagy Imrét nevezik ki miniszterelnöknek, akkor Rákosi megmaradt a párt első emberének, tehát  egymás mellé raktak két embert Moszkvában, aminek volt olyan mellékzöngéje, hogy eddig a zsidó Rákosiék irányították, mostantól viszont egy nemzeti jellegű kommunizmus fog megvalósulni. A zsidó Rákosi és a nem zsidó Nagy Imre szembeállítása rövid ideig távol tartotta a zsidó származású értelmiségieket az új vonaltól, de hamar rájöttek, hogy ez az új vonal, azaz a Nagy Imréé, valóban kommunista reformfolyamatot indított el, amely enyhít a diktatúrán, és a reformok által azt a szocializmust lehet megvalósítani, ami az ő álmuk is. Ezzel magyarázható, hogy nagyon sok zsidó származású értelmiségi is részt vett a reformfolyamatban, ami ’56-ra is kiterjedt.

 

„Sok zsidó állt a forradalom mellé”

 

A magyar történeti emlékezet és a történelemtanítás is hajlamos elfelejtkezni arról, hogy az 1848-49-es szabadságharcban milyen pozitív szerepe volt a zsidóknak.

angyal

Angyal István

Ugyanez volt ’56-ban is. A harcosok és a forradalmi szervek vezetői között is voltak zsidó származásúak, de ők sem úgy jelentek meg, mint zsidók. A legismertebb közülük Angyal István, de az értelmiségi bizottságokban is nagyon sokan voltak. Az ’56 előtti reformfolyamat egyik emblematikus alakja, a Petőfi-köri felszólalása alapján Déry Tibor volt. További neveket is lehetne sorolni: Méray Tibort, Kende Pétert, Gimes Miklóst vagy például Földes Gábort, a győri nemzeti bizottság egyik vezetőjét. Mert nem csak Budapesten találunk zsidókat, bár vidéken kevesebben voltak, de ennek megvannak a történelmi okai. Budapesten a harcolók között is voltak zsidó eredetűek, s a Corvin-közben is küzdöttek. Ezek az emberek kiábrándultak az elfajuló kommunista diktatúrából, ezért a rendszer ellenségeinek számítottak. Álmukban sem gondolhattak arra, hogy Horthy-kori viszonyok térjenek vissza, azért nyilván nem is harcoltak volna. Az nem derülhetett ki, hogy mi lett volna a későbbiekben. Tehát sok zsidó állt a forradalom mellé, de pontos adatokat nem lehet mondani.

Velük a megtorló hatalom megkülönböztetett módon foglalkozott?

Az írópereknél lehet egy érdekes jelenségre felfigyelni, amiről Litván György, az ’56-os Intézet igazgatója beszélt először. Ő antisztálinista értelmiségi volt, aki kommunista párttagként a XX. kongresszus után felszólalt Rákosi ellen, tehát lényegében az életét kockáztatta. Szerinte nem véletlen, hogy ’56 után, az értelmiség elleni megtorlás jegyében kiket vontak perbe. Íróperből kettő volt: az úgynevezett kis íróper meg a nagy íróper. A nagy íróper a lényegesebb. Ha megnézzük a vádlottak összetételét, a nagy íróperben csak zsidó származásúak voltak, míg a kis íróperben nem voltak zsidó származásúak. A kis íróper az Írószövetség tisztviselői ellen irányult, az ítéletek is enyhébbek voltak. A nagy íróper számított az igazi kirakatpernek, ami előkészítette a politikai pereket, amilyen a Nagy Imre-per lett a későbbiekben. Az elsőrendű vádlott Déry Tibor volt, a másodrendű vádlott Háy Gyula, aztán Zelk Zoltán és Tardos Tibor. Valamennyien zsidó származásúak voltak, bár a perben ez természetesen nem került elő. Litván György mutatott rá, hogy a népi írók közül Tamási Áron, Illyés Gyula vagy Veress Péter is részt vett a forradalomban, mégsem ellenük zajlott a nagy íróper. Azokat emelték ki, akik egyrészt kommunista renegátok voltak, másrészt a zsidó származásukkal rá is lehetett játszani arra, a számos zsidó vezetőből álló Rákosi-rendszerrel szemben a Kádár-rendszer egy jobb szocializmust fog majd megvalósítani. Ez persze csak feltételezés. Kádár az elveken semmin nem változtatott, maradt a kommunista diktatúra, a marxizmus-leninizmus, nem változtak a tulajdonviszonyok, viszont a társadalmat próbálta megnyerni, akár negatív érzelmekre és előítéletekre is ráerősítve. Rákosiékat lehetett szidni, és össze lehetett kapcsolni a forradalom fokozatos jobbra tolódását azzal, hogy ezt az egész bomlási folyamatot a kommunista zsidó származású írók indították el. Ezt nyilván csak mi  történészek fordítjuk le így, a propagandában, a nyilvánosság előtt ezek áttételesebben fogalmazódnak meg.

Litván_György

Litván György

A rendszerváltás után minderről alig esett szó. Ennek mi az oka?

A forradalomról magáról sok munka született, igazi társadalmi hatása azonban ’56-nak nem lett, ami összefügg azzal, hogy a nagy demokratikus illúzióink korában, amilyen a rendszerváltás is volt, megint arra gondoltak sokan, hogy a problémák békés úton megoldódnak, mindent rendbe teszünk, a társadalomban lévő negatív érzelmek és szélsőséges nézetek majd maguktól el fognak tűnni. Pont úgy, mint a második világháború után. A forradalmat a politika egyre kevésbé tudta napi céljaihoz kapcsolni, így egyre kevesebb szó esett róla. Különösen az utóbbi években nagy a csend ’56 körül. Az antiszemitizmus csak kis, ellentmondásos és kellemetlen része ’56-nak, így nem is válhatott közismertté, hogy mi is történt a zsidósággal a forradalom alatt. ’56 annyira bonyolult és annyi minden van benne, hogy igazi demokrácia kellene ahhoz, hogy minden összefüggésével harag és elfogultság nélkül foglalkozzunk. Ezért jobb az egészről nem beszélni, mert kínos előjönni azzal, hogy ’56 nemcsak jobboldali kötődésű esemény volt, hanem abban bizony volt demokratikus szocializmus, voltak benne kommunisták, és voltak zsidók. Szóval ’56 sokszínűségét a mostani hatalom leegyszerűsíti. Ahogy a baloldali kormányok idején is leegyszerűsítették egy kicsit.

 

„Mindent tabusítottak”

 

’56-ot csak 12 év választotta el a holokauszttól, több százezer magyar zsidó megölésétől. A túlélőkben nyilván élt a félelem. Bár a forradalom alatt csak szórványosan történtek atrocitások, nem lehet, hogy sokaknak ez a kevés volt az utolsó csepp a pohárban, hogy ennek az élménynek a hatására vonták le azt a következtetést, hogy ez tényleg reménytelen, és ezért mentek el akkor olyan sokan Izraelbe? Ők azt érezhették, hogy az első pillanatban, amikor megrendül az államhatalom, azonnal célpontba kerülnek a zsidók.

A zsidó családok sem szerették a diktatúra rendőrségét, de az mégis biztosítékot jelentett az anarchikus zsidóellenesség kiélése ellen. A forradalom alatt sokan féltek a fokozatos jobbra tolódástól, amit a két hét alatt érzékelni lehetett. A zsigeri félelmek benne éltek a zsidó családokban, és ahogy kinyíltak a határok, sokan elmentek. Korábban is mentek volna, de alijára csak ’48-49-ig volt mód, később nem engedélyezték. Tehát ’56-ban egyrészt olyanok is elmentek, akik már régen itt akarták hagyni az országot a holokauszt miatt, másrészt olyanok is távoztak, akik féltek attól, hogy a szabad választások után esetleg jobboldali rezsim jön, és nem lehet tudni, hogy az mennyire lesz szélsőséges. Nagyon furcsa, hogy a kétszázezer kivándorló között ott voltak az ÁVH-sok, akik azért menekültek, mert féltek a felelősségre vonástól, és ott voltak azok, akik a zsidóüldözéstől, az antiszemitizmus feléledésétől tartva vándoroltak ki. És ez a félelem, ha belegondolunk, az adott zsidó család szemszögéből teljesen érthető volt.

20131020 053

Standeisky Éva

Ez a félelem mennyiben magyarázható a holokauszt feldolgozatlanságával és az egész téma tabusításával?

Nagyon, mert eltelt 12 év, de a zsidó túlélők azt érezték, hogy ez alatt semmi sem lett a történtekből feldolgozva. Nem lehetett a holokausztról beszélni, ezért bizonytalanságban éltek. Igaz, hogy nem volt zsidóüldözés, azt a hatalom nem engedte meg. Mindent tabusítottak. Hajdúnánáson például az ’56-os antiszemita atrocitásokat a lappangó ’45-ös sérelmekre lehet visszavezetni: a lakosság egy része nem tudta megemészteni, hogy elhurcolták hadifogolynak a helyieket, bűnbakot kerestek, és a helyi zsidó származású vezetőket okolták azért, mert a szeretteiket elhurcolták a Szovjetunióba. Azt hitték, hogy a zsidók adták a tanácsokat a szovjeteknek, hogy kit vigyenek el a faluból. Ezek ’56-ban katyvaszként, megemésztetlen, elhallgatott múltként jöttek a felszínre. De volt ’45-nek pozitív oldala is, amiről a most megjelent könyvemben is írok: volt szándék a háború utáni egy-két évben arra, hogy olyan demokráciát teremtsenek, amelyben az antiszemitizmus nem jöhet elő. A ’45-ös pozitív tapasztalatoknak köszönhető, hogy ’56-ban olyan embereket választottak a spontán alakult helyi vezetés élére, akikről a helyieknek jó emlékeik voltak ’45-ből. A háború befejezését követően a szélsőjobboldali elemek vagy börtönbe kerültek, vagy félreállították őket. Akkor sokszínű demokrácia alakult ki, a parlamentben demokratikus elkötelezettségű, demokráciát hirdető pártok voltak, közéjük értve az akkori kommunista pártot is. Tragédia, hogy éppen ez a magát demokratikusnak mutató párt zilálta szét, szüntette meg a még megszilárdulni sem tudó demokráciát.

Ónody-Molnár Dóra

  • Küldés emailben