Mi a zsidó misztika, honnan ered és hová vezet?

baruchportre(1)Mi a zsidó misztika, honnan ered és hová vezet?

Németh Zoltán beszélget Oberlander Báruch rabbival

A zsidóságot misztikus vallásnak tartják, mennyire igaz ez a valóságban?

Véleményem szerint ez nem igaz.

Mit is jelent a misztika? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: “isteni lénnyel való lelki egyesülés hite, törekvése”. A zsidó misztika közvetlenül Istennel foglalkozó tudomány: Isten leírása, létezése és a Vele létrehozható kapcsolat tárgyalása áll a középpontjában. Tanulmányozása pedig közel vihet Istenhez, s ezáltal egyfajta “isteni” élményt nyújt.

A zsidó vallásban a 613 parancsolatból összesen 5 olyan állandó jellegű micvá van, mely közvetlenül Istennel foglalkozik [ezek: 1. az Örökkévalóba vetett hit, 2. másba vetett hit tilalma, 3. az Ő egyetlenségébe vetett hit, 4. az Iránta érzett szeretet, 5. az Iránta érzett félő tisztelet – lásd a Széfer Háchinuch című könyv előszavát]. Ezzel szemben, az összes többi micvá (parancsolat) teljesítésekor nem a Parancsoló létezésével foglalkozunk, hanem maguknak a parancsolatok teljesítésével, hogy ezen cselekedetek által kapcsolatot teremthessünk Vele. Tehát ezek nem meditációs gyakorlatok, hanem a mindennapi életre vonatkozó, gyakorlati, kézzelfogható, precízen végrehajtandó tennivalók. Például: a Szombat a pihenésé, ezért minden alkotó munka – még pontosabban, 39 féle munka – tilos e napon. Semmiféle utalást sem találunk azonban arra, hogy a 39 egy misztikus szám lenne, csupán ezeket a gyakorlati munkákat tiltotta meg az Örökkévaló. Ezen micvák megtartásához nincs szükségünk szellemi meditációra és e parancsolatokat nem is teljesíthetjük szellemi meditációval. A Háláchá csak annyit ír elő (Sulchán Áruch, Orách Chájim 60:4.), hogy ajánlott a micvák teljesítése közben arra gondolni, hogy azért tartjuk meg, mert Isten ezt akarja.

Hol kezdődik akkor a misztika és a Kabbala?

Mondhatjuk, hogy a misztika ott kezdődik, ahol a Sulchán Áruch (A zsidó vallás törvénykönyve) végződik. A misztika a micvák megtartásának egy magasabb dimenzióját fedi fel előttünk, ablakot nyit ki számunkra, melyből ráláthatunk erre a magasabb dimenzióra. A Kabbala foglalkozik továbbá Isten létezésével, az Általa végzett világteremtéssel, valamint a világ és az Örökkévaló kapcsolatával.

Maimonidész (aki nem írt misztikus műveket) és a kabbalisták különbözőképpen írják le pl. Isten szeretetét. Maimonidész (ld. A Tóra alapjainak törvényei 2:2.) úgy véli, hogy amikor az ember ráeszmél arra, hogy Isten milyen hatalmas és az Általa teremtett világ milyen különleges, akkor érzi át igazán, hogy ő maga csupán egy kis porszem. Következésképp természetes, hogy amit e hatalmas és félelmetes Isten a számára előír, azt meg is fogja tartani. Ebben a felfogásban inkább az Isten és az ember közötti távolság hatására ébredő szeretet jut kifejezésre, és ez az érzés az, ami megfelelő indíttatást nyújt a micvák teljesítéséhez. A kabbalisták azonban Isten bemutatásán keresztül, azt akarják elérni, hogy az ember egyfajta isteni élményben részesüljön, s ezután az Isten szeretete a Hozzá való közelségen alapuljon, úgy mint két barát egymás iránti szeretete.

De például arra a kérdésre, hogy miért éppen úgy kell feltekerni a tfilint, ahogy tesszük, és hogyan lehet egyáltalán egy bőrszíj felvételével közelebb kerülni Istenhez, csak a misztikán keresztül lehet válaszolni.

A barcelonai rabbi Áháron Hálévinek tulajdonított Széfer Háchinuch című könyv (XIII. század) megpróbál rámutatni a parancsolatok értelmére, elmagyarázva, hogy az egyik micvá például a Világ teremtésére, a másik az Egyiptomi kivonulásra utal, stb., de ez még nem misztika. Megtarthatjuk az összes micvát, tanulmányozhatjuk az értelmüket és még mindig nem jutottunk el olyan Istennel érzett egyesüléshez, mely a Kabbalára jellemző.

A tfilinnel kapcsolatban is létezik kabbalisztikus magyarázat. Ebben tíz szféráról esik szó, azaz 10 szinten keresztüli leereszkedésről, melyek során az isteni Magaslatból a világ teremtésének folyamatához érünk, ahogy az emberi léleknek a legmélyétől az értelmen keresztül az érzelmekig, majd azokon át a cselekvésig jutunk el. Ez a tíz szint két részre oszlik: 3 szféra a gondolkodásé és 7 szféra az érzelmeké. A tfilin micvája tulajdonképpen jelzés a számunkra, hogy gondolatainkat és érzelmeinket egyaránt Isten irányába tereljük, hiszen ez biztosítja, hogy cselekedeteink megfelelőek lesznek. Ezért a tfilin a 10 szféra szimbóluma. A fejre való tfilinen van egy sin betű, mely 3 szárral rendelkezik és 4 tórai idézet van benne (3+4), ami a Kabbala szerint azt a állapotot mutatja be, melyben az értelem (3) már az érzelmek felé fordul (4); és 7-szer tekerjük a karunkra a kézre való tfilint, mely a szívvel (az érzelem központjával) szemben helyezkedik el (ezzel jelképezve a 7 érzelmet). Azáltal, hogy a lelkünk leereszkedik ezen a 3+7 szintes folyamaton keresztül, az isteni Magaslatokban is végbemegy mindez, tehát újabb, magasabb isteni fény érkezésében részesülünk e világban. A Kabbalával tehát ráláthatunk a micvák egy magasabb dimenziójára, arra, hogy milyen hatásai vannak egy-egy parancsolat megtartásának.

Miért bontjuk három szintre az értelmet, és hogyan kapcsolódik az érzelmek felé fordulás a négyes számhoz?

Az értelem három szintje – chochmá, biná és dáát (rövidítve: CHáBáD) – azt jelenti, hogy három fázisban dolgozzuk fel azt, amiben elmélyedünk. Előfordul pl. hogy kezdetben nem találunk megoldást egy adott problémára, aztán mint egy villámcsapás, egyszer csak egy pillanat alatt támad egy ötletünk , ez az első, a chochmá szintje. Ezek után kidolgozzuk a részleteket ezen ötlet alapján, és összeáll a teljes megoldás, ez a második, a biná szintje. Ám mindezidáig csupán elvontan foglalkoztunk az értelemmel, a harmadik szintre, a dáát szintjére akkor jutunk, amikor úgymond magunkévá tesszük a gondolatot, és nem csak “akadémikus”, elvont módon értjük meg, hanem már érint is minket, érzelmi kapcsolatba kerül velünk.

Egy példán keresztül jobban megérthetjük a három szint közötti különbséget: egy falusi zsidó egyszer levelet kapott a városból, de mivel nem tudta elolvasni, megkérte a melámedet, hogy olvassa fel neki. A tanító felolvasta a levelet, mely így szólt: “Kedves testvérem, szomorúan tudatom veled, hogy tegnap éjszaka édesapánk elhunyt, a temetésre holnap reggel kerül sor, aláírás: Majse”. A tanító ezután letette a levelet az asztalra, a falusi zsidó pedig elájult.

Vajon ki az, aki jobban megértette az információt? Természetesen a tanító, hiszen csak ő tudta elolvasni, mégse ájult el! A különbség azonban az, hogy a tanító csak elvont fogalomként érthette meg a hírt, míg a falusi zsidó magáévá is tudta tenni a hírt, úgy, ahogy az őt személyesen érintette. Éppen így, amikor már a dáát szintjén dolgozunk fel valamit, ez átviszi az embert az érzelmek szintjére is, hiszen ha valami már érint minket, akkor rögtön (pozitív vagy negatív) érzelmek is ébrednek bennük.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a fejre való tfilinen kétféle ů (sin) betű van, az egyik – szemből a bal oldali – három szárból áll, a másik – a jobb oldali – négyből. A tfilin az egyetlen hely, ahol ilyen “furcsa, négyszárú” sin betűvel találkozhatunk. Ennek misztika szerinti magyarázata: A fej a gondolkodás központja, így a fejre való tfilin egyrészt a három szintű gondolkodást szimbolizálja (ezért a három szárú sin). Másrészt azonban mint említettük a harmadik szint (a dáát) szoros kapcsolatban van az érzelmekkel. Konkrétabban a pozitív érzelmek által ébresztett cheszeddel, és a negatív érzelmek keltette gvurával. Így a dáát felcserélhető az érzelmek két fő kategóriájával, a cheszeddel és a gvurával, ami a négyes számhoz vezet minket: chochmá, biná, cheszed, gvurá (ezért a négy szárú sin).

Többszőr is szóba került a Kabbala, mi ez pontosan?

A Kabbala az az irodalom, amely a zsidó misztikát tárgyalja, ez a parancsolatok lelke. A Zohárban (3:73a.) a következő példát olvashatjuk: ahogy az embernek van ismert és rejtett része, azaz teste és lelke – és mindkettő egyaránt fontos, hiszen egyik nélkül sem élhet az ember –, úgy a Tórának is van közismert és rejtett része. A Sulchán Áruchban találhatjuk a közismert részt, ami a parancsolatok gyakorlati megtartására vonatkozik, aki pedig még jobban el tud mélyülni a Tóra tanulásában, az megláthatja a rejtett részt is, ami a micvák tulajdonképpeni hatása és eredménye, ez a Kabbala.

A Kabbalát más néven pnimiut háTorá-nak, a Tóra mélyének, bensőjének hívják. Ez az Írott Tannal egyidőben adatott Mózesnek a Szináj hegyén, különböző utalások találhatóak rá már a Szentiratokban is, pl. Ezékiel könyvének első fejezeteiben a Merkává – isteni fogat – leírásában. A Kabbala leírása az arámi nyelven írt Zoháron (szerzője a talmudi rabbi Simon bár Jocháj) keresztül folytatódott, amit több könyv is követett pl. a Széfer Hákáne, Széfer Jöcirá és a Szent Ári (az Ári zál) írásai. A Kabbala a Szóbeli Tan része, azonban a történelem során ezt a részt csak az arra érdemes emberek tanulhatták.

Miért nem tanulhat mindenki Kabbalát, miért félnek ettől?

Először is fennáll annak a veszélye, hogy ha valaki elmélyül a misztikában, nem fogja észrevenni, hogy ez csupán a micvák teljesítésének egy magasabb szintje és esetleg önmagukban fogja értelmezni a misztikus tanokat. Istenhez azonban kizárólagosan a micvákon keresztül lehet eljutni, pl. úgy hogy felrakjuk a tfilint, pihenünk Szombaton, stb. Ha csak fogalmakon meditálunk, nem érhetjük el Istent. A veszély tehát az, hogy ha az ember elmélyül a misztikában, azt hiheti, hogy már nem kell a Sulchán Áruchon keresztül szemlélnie a zsidóságot, és így épp a lényeget, az Istenhez vezető utat veszíti el.

Van azonban egy gyakorlati oldala is e kérdésnek. Az előbb említettem, hogy a kabbalisták célja az, hogy misztikus (“isteni”) élményt nyújtsanak, hogy az emberek érezzék Istent, erre azonban nem mindenki képes. A Talmud (Chágigá 14b.) elmond egy történetet melyben négy nagy Bölcs bement a Párdészbe – a misztikus tanok legmélyebb szintjére – és csupán egyikük, Rabbi Ákivá tért vissza épségben, a másik három közül az egyik meghalt, a másik megbolondult, a harmadik pedig eretnek lett. E négy embernek olyan misztikus élményben volt része, melyet csak az egyikük tudott feldolgozni.

A Talmud (uo. 13a.) egy másik történetet is elmesél: “Történt egyszer, hogy egy ifjú a tanházban olvasta Ezékiel könyvét és elmélyült a Chásmál tanulmányozásában [egyféle angyal, ld. Ezékiel 1:27., Talmud uo. 13b.], majd egyszer csak kicsapott egy tűzcsóva onnan és elégette őt. Ezek után törölni akarták a Bölcsek Ezékiel könyvét a Szent Iratok közül [hiszen veszélyt jelent olvasóira], Chánánjá ben Chizkijá azonban azt mondta: vajon mindenki olyan nagy bölcs, mint ez az ifjú?”. Vagyis, ez az ifjú olyan mély átéléssel tanulmányozta Ezékiel könyvét, hogy olyan élményben részesült, amit nem volt képes feldolgozni. Azonban bárki más, aki olvassa Ezékiel könyvét, csupán intellektuálisan fog közeledni Hozzá (ha egyáltalán képes rá!) és ez nem veszélyes.

Ha valaki a zsidó misztikát akarja tanulmányozni, mit kell tennie?

A Zohár vagy bármely más kabbalisztikus mű egyfajta kódnyelven írottnak tűnhet a laikus számára. Olyan, mintha egy számítógép felhasználó a programozói nyelvbe kukkantana bele. A Chábád chaszidizmus sok misztikus fogalmat próbál megközelíteni és elmagyarázni oly módon, hogy azok könnyebben érthetőek legyenek az egyszerű ember számára is. Nagy hangsúlyt fektet a zsidó filozófiai tanokra, melyek sok tekintetben a Kabbalán alapszanak. Így azonban a Zohár egy-egy sorát több oldalon keresztül kell elmagyaráznia ahhoz, hogy megérthessünk egy-egy mélyebb gondolatot egy micvával kapcsolatban.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a Kabbala azt jelenti, amikor valamilyen szónak kiszámoljuk a gemátriáját és ebből különböző következtetéseket vonunk le. De valójában az, hogy két szó számértéke azonos, még nem Kabbala.

Ahogy már fent megmagyaráztam, a Kabbala az a tudomány, ami Isten leírásával, a micvák és Isten kapcsolatának bemutatásával és a micvák megtartásának eredményével foglalkozik. Így tehát a legelső lépés a misztika felé az, hogy az ember elsajátítja a vallásos életmódot, hiszen ha valaki nem vallásos és nem látja a micvák közismert oldalát, akkor hogyan érthetné meg a rejtettet? Csak akkor tudjuk élményszerűen átélni a misztikus tanokat, ha magunk is teljesítjük a parancsolatokat.

Mit mond a Kabbala a lélekről?

Rabbi Snéur Zálmán, az első lubavicsi rebbe, részletesen és alaposan magyarázza ezt a témát a Tánjá című könyvében (mely hamarosan magyar nyelven is napvilágot lát). Az első fejezetben megtudjuk (az Ári írásaiból, Jesájá 57:16. alapján), hogy minden zsidónak két lelke van, a második fejezetben pedig, hogy az egyik egy isteni lélek, a másik egy egyszerű lélek. Az egyszerű lelkünk egyfajta ösztönös lélek – nefes háböhámit (szó szerint: állati lélek) –, az isteni lelkünk pedig Istennek egy szikrája – chélek Eloká mimáál mámás –, vagyis magának Istennek minden zsidóba helyezett része.

Hogyan lehet két lélek egy emberben? Képzeljünk el egy gépet, amit kétféle konnektorba kell csatlakoztatni. Az egyik konnektorban van az isteni lelkünk, ami a szellemi élethez ad energiát, innen kapjuk az erőt ahhoz, hogy megtegyük a micvákat, hogy reggelenként korábban keljünk, hogy imádkozzunk és tfilint tegyünk, és ebből van erőnk ahhoz, hogy még télen is péntek délután időben otthon legyünk, pedig akkor elég korán kell meggyújtani a gyertyákat. Ez a lelki erő azonban csak arra használható, hogy szent dolgokat hajtsunk végre. A másik “konnektorban” az ösztönös lelkünk van, ami a mindennapi dolgokhoz ad erőt. Cselekedeteinktől függ, hogy honnan kapjuk az energiát.

Sokan nem értik, hogyan lehet az, hogy pl. mikor reggel felkelnek nagy kedvük van templomba menni vagy megtenni egy micvát, majd később mégis, esetleg ugyanolyan kedvvel esznek egy nem kóser reggelit! Felmerül a kérdés: hát egészséges az ilyen ember vagy talán skizofrén? A válasz az, hogy az a lélek, ami az egyikre ösztönözte nem készteti őt a másikra. Az emberben állandó viaskodás folyik e két lélek között. Ha az isteni lélek győz, akkor az ember a zsidóságot élvezi, ha az ösztönös lélek győz, akkor az ellenkezőjét, pl. lustálkodást, vagy ami még rosszabb, esetleg bűnözést. A zsidó ember isteni lelke tehát az, ami erőt ad neki, hogy egy szellemibb életet élhessen.

Mit jelent az, hogy Isten az embert “az Ő képére és hasonlatosságára” teremtette (1Mózes 1:26.)?

Itt is nézhetjük az egyszerűbb és a kabbalisztikus magyarázatot. Szforno (1Mózes uo.) úgy magyarázza, mivel a teremtésben Istenen kívül csak az emberek rendelkeznek szabad akarattal, hogy eldöntsék jót, vagy rosszat tegyenek-e (még az angyalok sem!), ezért az embert Istenhez hasonlónak tekinthetjük. Egy mélyebb magyarázat szerint az idézett kifejezés a fent említett isteni szikrára utal, ami szintén értelmezhető Istenhez való hasonlatosságunk alapjaként. Egy még mélyebb kabbalisztikus magyarázat pedig a korábban már szintén említett 10 szférával hozza összefüggésbe a fenti mondatot. Ahogy 10 szféra (szint) van Istenben, hasonlóképpen 10 szint van az emberben is (lásd fent). A Kabbala hivatkozik a Biblia következő mondatára: “mibszári echze Eloká – …testemben látom meg az Istent” (Jób 19:26.). Hogyan lehet a testünkben meglátni Istent? Úgy, hogy a bennünk lévő 10 szintről következtethetünk egyfajta tükörként az isteni leereszkedés 10 szintjére.

Mesélik, hogy az orosz forradalom alatt a belorussziai Lubavicsban, a jesiva egyik növendéke teljesen odavolt, amikor megérkezett a cár halálhíre. Nem értették, hogy miért viselte meg ezt a bóchert ennyire a cár elvesztése. Nem értitek? – mondta nekik – eddig, amikor a Világ Királyáról tanultam, mindig a cár fogalmára gondoltam, amivel össze tudtam Őt hasonlítani, de most, hogy nincs földi császár vagy király, hogy fogom elképzelni a Királyok Királyát? A cár tehát ennek a fiúnak csak egy jó másál, egy jó példázat volt Istenre… Ugyanígy vagyunk mi is “Isten képmása”, bizonyos szempontból az ember is Istent szimbolizálja itt a földön.

Mit mond a misztika a halál utáni létről?

A következőkre már a Talmud és a Midrás is kitér különböző helyeken (ld. Szánhedrin 10. fej.), majd később a kabbalisztikus irodalom is részletesen tárgyalja (ld. Sáár Hágilgulim és másutt). Az ember testből és lélekből áll, ha a fizikai testünket elveszítjük, attól még a szellemi megmarad. A lelkünk már létezett születésünk előtt és létezni fog halálunk után is. Isten csupán összekapcsolja a testet és a lelket, hogy abból élő ember születhessen, aki micvákat teljesíthet ezen a földön (ugyanis szellemi fejlődést csak ebben a világban – a földön – érhetünk el, ahol szabad akaratunk által magunk dönthetünk egyes cselekedeteinkről). Halálunk után egy égi bíróság előtt kell számot adnunk földi cselekedeteinkről. Ha a lélek sok micvát tartott meg a fizikai világban, akkor nagyon szép “öltözetben” térhet vissza a szellemi világnak egy magasabb szintjére, mint ahol a test születése előtt volt. Ha pedig nem teljesített micvákat, sőt bűnöket követett el, akkor nem teljesítette feladatát amiért lejött a fizikai világba, és alacsonyabb szintre kerül, vagy ugyanolyan szinten marad, mint amilyenen születése előtt volt.

(Mikor a szellemi világ magasabb vagy alacsonyabb szintjeiről beszélünk, ne úgy képzeljük azt el, mint méterben mérhető különbségeket, inkább a szerelem érzéséhez hasonlóan, amit szintén nem tudunk konkrét mértékegységben kifejezni, csupán intenzitását érezzük.)

A rabbinikus irodalom, az olám hábá, az eljövendő világ fogalmára két különböző értelmezést ad. Bizonyos források a halál utáni lelki létet értik ezalatt, mások a messiási, a halottak feltámadása utáni testi és lelki létezésre vonatkoztatják.

A Peszáchi Hágádá Asztali áldás részében olvashatjuk (bizonyos rítusokban): “Irgalmas Isten! Testáld ránk a teljes ünnepnapot, a vég nélküli napot, azt a napot, amikor a cádikok… élvezik az isteni kisugárzást, nekünk is legyen részünk benne”. Ez azt jelenti, hogy az olám hábában a zsidók azoknak a micváknak a hatásait fogják élvezni, amiket a földön teljesítettek. Minél több micvát tartunk meg, annál nagyobb isteni kisugárzásban részesülünk. És ha életünk során nagyon szoros kapcsolatunk volt Istennel, akkor nagyon “közel leszünk” Hozzá a szellemi világban is.

Mi történik azokkal az emberekkel, akik bűnöket követtek el életük során?

A bűnös embernek ahhoz, hogy az előbb említett magasabb szintre emelkedhessen, először be kell látnia, hogy tiltott élvezetekben volt része élete során. Tsuvát kell tennie, meg kell bánnia mindazt, amivel megszegte Isten parancsolatait. Ezután már ő is tiszta lélekkel élvezheti azoknak a micváknak a gyümölcsét, melyeket élete során végrehajtott, mert minden zsidó (!) teljesít bizonyos parancsolatokat, ahogyan a Talmud mondja (Bráchot 57a.): azért hasonlítja a Biblia (Énekek éneke 4:3.) a zsidó népet a gránátalmához, mert “ahogy a gránátalmában sok mag van, ugyanígy minden zsidó ember tele van micvákkal”.

A Talmudban leírt túlvilági büntetések közül néhány furcsának tűnhet első olvasásra. Sábát traktátusában (152b., 1Sámuel 25:29. alapján) olvashatjuk pl., hogy “a vétkes emberek lelkével két, a világ két végén álló angyal labdázik”, ami óriási szenvedést okoz nekik. Vajon hogy kell ezt értenünk? A léleknek fáj, ha labdáznak vele? A Kabbala felfedi előttünk a büntetés értelmét, melyet szellemi szinten kell értelmeznünk. A vétkes lélek “csak” saját lelkiismeret-furdalásától gyötrődik. Az elhunyt lelki szemei előtt elvonul egész élete, és ekkor – mivel most már a túlvilágon, az igazság világában (olám háemet) van, ahol a lélek már megszabadult a test béklyóitól – érzi, tudja és sajnálja, hogy nem cselekedett helyesen. Így ingadozik a lélek a valamikori test tiltott “élvezetei” és a mostani túlvilági igazság között. Erre utal az említett talmudi mondás, miszerint az angyalok “labdáznak” a bűnös lelkével Ez az, ami a léleknek úgymond “pokoli” szenvedést okoz. (lásd mindezt RSZ: Likuté Torá, Bámidbár 75:3.).

A tsuván, megtisztuláson kívül még kétféleképpen emelkedhet a lélek: az egyik a gilgul nösámot, vagyis a lélekvándorlás, mikor újra fizikai testbe születik és így új lehetőséget kap, hogy micvákat tegyen a fizikai világban, a másik pedig az, hogyha leszármazottai az ő emlékére tesznek meg egy micvát, mert az bizonyos szempontból olybá tekintendő, mintha ő maga csinálta volna. (Ebből láthatjuk, hogy mennyire fontos a gyászoló gyermekeknek Kádist mondaniuk 11 hónapig, ameddig a legrosszabb esetben tarthat az elhunyt lélek lelkifurdaló gyötrelme.)

Miért van olyan kevés leírva mindebből Mózes öt könyvében?

Teljesen mindegy, hogy ez az Írott vagy a Szóbeli Tanban szerepel, mivel mind a kettőt Isten adta, ezért a zsidóság nem tesz különbséget közöttük. A Szóbeli Tan ugyanolyan hiteles, mint az Írott Tan.

De menjünk egy kicsit mélyebbre. Mi a zsidóság célja, a misztikus élmény, vagy a micvák gyakorlati teljesítése? Amikor Isten lejött Szináj hegyére, akkor a zsidók a lehető legmisztikusabb, “legistenibb” élményben részesültek. A szemük előtt volt mindaz, ami a Kabbalában szerepel, de Isten nem a Kabbalát kezdte magyarázni, hanem átadta a Tóra útmutatásait a zsidóknak, a micvákat, gyakorlati tennivalókat tűzött ki eléjük. Ahogy egy korábbi cikkemben is idéztem a Midrás (Bámidbár rábá 13:6., Tánjá 36. fej.) mondását: “Nitávé HáKádos Báruch-Hu lijot lo dirá bötáchtonim – Istennek az volt a vágya, hogy lakhelye legyen ebben az alsó világban”. Ez a cél! Nem az angyalok, nem a szellemi világ, nem a halál utáni lét, hanem, hogy a különböző micvák által egy szent hellyé alakítsuk ezt a világot amelyben élünk, és így alkalmassá tegyük a Messiás köszöntésére. Erről szól a Biblia és erről szól a Sulchán Áruch. Ehhez kívánok én is erőt és boldogságot mindenkinek!
A fenti gondolatokhoz hozzászólásokat és észrevételeket szívesen látunk postán vagy e-mail-ben:oberlander@zsido.com

  • Küldés emailben