Megszólalnak a szirénák Izraelben jom házikáron napján. Az 1860. óta elesettekre emlékezünk ezen a napon – ez volt az az év, amikor a zsidók először költözhettek ki a jeruzsálemi Óváros falai közül az akkor még az oszmán birodalomhoz tartozó területen. Az azóta eltelt időben több mint 23 000 ember vált áldozattá.
Az államalapítás utáni első években a függetlenségi napon tartották a megemlékezéseket, azonban hamar kiderült, hogy a két esemény külön időpontot kíván, így az államalapítás utáni harmadik évben már a jom háácmáutot megelőző napon volt a jom házikáron. A hivatalos állami megemlékezéseken politikusok és magas rangú katonai tisztségviselők vesznek részt, és minden kisebb közösség is megtartja a maga ünnepségét. A napot az este 8 órakor felbőgő szirénák nyitják meg. Az ország egyperces csenddel adózik halottai emlékének. A hivatalos állami nyitóünnepség a Siratófalnál zajlik, a zászlót félárbocra eresztik. A következő napon délelőtt 11 órakor ismét megszólalnak a szirénák, és ismét megáll két percre az ország. Ekkor kezdődnek a megemlékezések a katonai temetőkben. A nap folyamán a családtagok meglátogatják elesett, illetve meggyilkolt szeretteik sírját. Így tesz minden évben Benjámin Netánjáhu is, akinek testvére, Jonátán, az entebbei akcióban veszítette életét 1976-ban.
Az emlékezést a jom háácmáuti ünnepségsorozat hivatalos megnyitója zárja este, sötétedéskor, amikor a Herzl-hegyi katonai temetőben felhúzzák a zászlót. Az egymást követő két nap üzenete, hogy mindig emlékeznünk kell arra, mi volt az ára a függetlenségünknek, és arra is, hogy mit értünk el az áldozatokkal. Ha a jom házikáron vagy a jom háácmáut péntekre vagy szombatra esne (mint ebben az évben), akkor előrehozzák e napok eseményeit.
A napot az egész ország az emlékezésnek szenteli.
Az oktatási intézményekben a gyerekek meghívott előadók beszámolóit hallgatják meg, dokumentumfilmet néznek, színielőadásokat tartanak. Óvodások és iskolások egyaránt fehér felsőrészben indulnak el reggel otthonról, hogy ruhájukkal is kiemeljék a nap jelentőségét. A televízió és a rádió adásai is a hősi halottakról, merényletek áldozatairól, visszaemlékezésekről szólnak.
Még tejfoga volt…
Álljon itt egy rövid történet egy hősi halált halt fiúról, az izraeli hadsereg legfiatalabb katonájáról: a tíz éves Niszim Gini 1948-ban esett el a jeruzsálemi Óvárosért folytatott küzdelemben.
A jeruzsálemi Gini család négy gyermeke közül a 14 éves Chájá nővérként dolgozott, Nátán és Niszim pedig megfigyelők voltak, és híreket szállítottak a különböző katonai állások között. A szülők közül az apa, Jicchák Törökországból költözött a Szentföldre, miután az apja az első világháborúban ott szolgált és veszítette életét. Az ostrom kezdetekor Jicchák Gini a városon kívül dolgozott, így a falakon kívül rekedt. Az anya, Mirjám Marokkóból alijázott, ő az otthonukban vészelte át a harcokat.
Az ENSZ felosztási tervét követően (1947. november 29.) azonnal megkezdődtek az Óvárosért folytatott összecsapások. A harcokból a gyerekek is kivették a részüket, a Hágánába százával soroztak be fiatalokat 12 éves kortól. Megfigyelő szolgálatot ennél kisebbek is teljesítettek. 1948. május 27-én, miután Niszim végzett az őrszolgálatával, visszatért a katonai állásokhoz. Gyanús mozgásra lett figyelmes, és ahogy kidugta a fejét, hogy láthassa, mi történik, egy lövedék eltalálta és súlyosan megsebesítette, majd egy újabb golyó által okozott robbanás repeszekkel árasztotta el az arcát. Másnap, az Óváros elestének napján, tízéves korában halt meg. Hét társával együtt végül egy helyi arab temette el, mivel a zsidó katonákat azelőtt kiszorították az Óvárosból, hogy halottaiknak megadhatták volna a végtisztességet. Holttestét csak Jeruzsálem felszabadítása, vagyis a hatnapos háború után találták meg 1967-ben, és az alapján tudták azonosítani, hogy ő volt az egyetlen, akinek tejfoga volt. Bár hivatalosan nem volt katona, hiszen még nem volt sorköteles, az Izraeli Hadsereg mégis a saját halottjának tekinti.
Fotó: Wikipédia
