Vallomás egy új „divatról”
Az alábbi „helyszíni riportot”, amelyet írója „vallomásnak” nevez, egy tizenhat éves fiú írta, aki későn bár, de csatlakozott Ábrahám szövetségéhez. Pap Dávid „divatnak” nevezi a körülmetélés szertartását: reméljük, hogy ez az eredeti zsidó „divat” sok követőre talál.
A szerkesztő
Tizenhat éves zsidó gimnazista vagyok. Ebben az írásban egy ma egyre „divatosabbá” váló — és véleményem szerint nagyon dicséretes — „szokásról” szeretnék szólni.
A brit miláról van szó, amely magyarul zsidó rituális körülmetélést jelent. Mint sokan tudják, ezt a szertartást minden izraeli vagy vallásos gáluti zsidó családban az újszülött fiúk nyolcnapos korában végzik el: maga a ceremónia az Ábrahám szövetségébe való felvételt szimbolizálja.
Amikor azonban a szokás „divatba jövetelét” említettem, a hagyomány kissé megkésett változatára gondoltam, mivel — úgy tűnik — a zsidó apák és anyák nagy többsége még mindig nem szánta el magát arra, hogy gyermekét születésétől fogva a zsidó hagyományok szellemében nevelje, noha ez már régóta nem tilos. Így tehát a gyerekek kényszerülnek megtenni azt, amire szüleiknek nem volt bátorságuk, s megkésve, csaknem felnőtt fejjel alávetni magukat az ilyen korban már nem kis gonddal járó ceremóniának, hogy ők is a zsidó közösség teljes jogú tagjainak érezhessék magukat.
Az én esetemben a szituáció kicsit más volt. Az én szüleim nem féltek, és nem voltak vallásellenesek sem, csupán meg kívánták adni nekem a lehetőséget, hogy dönthessek; zsidó akarok-e lenni, vagy sem. Nem akartak, úgymond, elkötelezni a zsidó vallásnak. Persze akkor még ők sem gondolták, hogy mennyire egyértelmű lesz a válasz, és a vallásról sokat nem tudván, úgy gondolták, ha felnőtt fejjel, döntésre képesen zsidónak érzem magam, akkor nincs szükségem formaságokra. Ez egy darabig igaz is volt, bár mindig volt bennem egy apró adag szégyenérzet és irigység, ha úgynevezett jó zsidókkal találkoztam.
A brisz, azaz a körülmetélés elvégeztetésének szükségessége úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, ahogyan gondolatban egyre közeledtem Izraelhez, míg végül elhatároztam, hogy életem hátralévő részét ott kívánom eltölteni. A végső elhatározást azonban mások példája szülte. Tudomásom szerint a „divatot” Hirschberg András — vagy ahogy mi hívjuk, Hisu — indította el. Később a saját unokatestvérem — ha valaki ismeri: Asher Yaron (Róna Péter) — is átesett a műtéten. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp. Sietségemet az is okozhatta, hogy belül féltem: itt a nagy alkalom, ha várok, később megint csak szégyenkezhetek.
Az elhatározás tehát már megvolt, most már csak meg kellett valósítani.
Az óvatosságtól vezérelve úgy döntöttem, hogy valamelyik szünetben kell elvégezni a dolgot. A választás különböző hátráltató okok miatt a tavaszi szünetre esett. Ekkor azonban megtudtam, hogy a Hábonim Dror ifjúsági szervezet — amelynek vezető mádrichja (ifjúsági vezetője) vagyok — tavaszi tábort szervez, méghozzá éppen a tavaszi szünetben. Nem akartam nyárra halasztani, így hát azonnal akcióba léptem édesanyámmal.
A tippet — és később az áldást is — Oberlander Baruch rabbitól, a budapesti Chábád Ház vezetőjétől, többek között ennek az újságnak a szerkesztőjétől kaptam, akihez tanulni szoktam ellátogatni.
A kapott telefonszámon Löwy doktor, a Tétényi úti kórház urológiai osztályának főorvosa jelentkezett, aki egyébként a rabbinátus hivatalos orvosa is. Sajnálattal kellett közölnie, hogy a tavaszi szünetre teljesen be van táblázva, de talán még előtte… Habozás nélkül igent mondtam, s csak később, mikor már mindenkinek boldogan újságoltam a hírt, jutott eszembe, milyen közel is van az a hétfő. Tudniillik csütörtökön beszéltük meg, hogy március 25-én, hétfőn 2 órakor találkozunk az Amerikai úti Szeretetkórházban.
Délelőtt még iskolában voltam, onnan rohantam haza, majd otthonról a Szeretetkórházba. Ott bizony nem sokat teketóriáztak…
A részleteket etikai okokból nem írom le, de mindenki megnyugtatására közölhetem, hogy a műtét teljes érzéstelenítéssel történt, s legfeljebb izgalmat éreztem, fájdalmat azonban nem, mellesleg az egészből nem láthattam semmit. Sokat segített az is, hogy apám végig ott állt a fejemnél. Mindenesetre vígan humorizáltunk a műtét közben is.
Csakhogy a műtét után… de nincsen semmilyen csakhogy. Az ember azt gondolná, hogy ha a műtét nem fájt, hát majd utána… Ezt azonban meg kell cáfolnom. Mindössze az első fél óra volt kellemetlen, míg a bevett fájdalomcsillapító hatni kezdett. A tablettára is csak a második napig volt szükségem, utána már anélkül sem fájt. A megfelelő — nem túl bonyolult — kezeléssel minden esetleges komplikációt elkerülve a negyedik napon — ha óvatosan is — már járni tudtam.
A történet vége: azóta is élek, míg meg nem halok. Befejezésül: akik esetleg némi propagandát véltek volna felfedezni ebben az írásban, helyesen gondolták. Ezt a „vallomást” nem elsősorban a magam szórakoztatására írtam, hanem kifejezetten propagandacélokkal. Ezért próbáltam — nem túl részletesen, mégis minden fontosat elárulva — leírni, ami velem történt, és ami erre késztetett. Annak reményében tettem ezt, hogy idővel zsidó fiatalok tömegei válnak teljes értékű tagjaivá a zsidó közösségnek, mert hiszem, hogy rajtam kívül még sok olyan fiatal van, aki szégyelli hiányosságát. Ezzel az írással tehát őket biztatnám elsősorban, másrészt pedig remélem, hogy azokra a zsidó szülőkre is hatással volt, akik még nem tettek eleget e gyermekükkel szembeni kötelességüknek.
Végül pedig, de nem utolsósorban, köszönetemet szeretném nyilvánítani Löwy doktornak, aki a műtétet végezte, a Chábád Háznak, azon belül Oberlander Baruch rabbinak és Naftali Kraus írónak, akik jelen voltak a műtétnél, de előtte is rengeteget segítettek, valamint mindazoknak a zsidó barátaimnak, akiknek biztatása nagy szerepet játszott elhatározásomban.
Még megjegyzem — szintén némi rejtett céllal és nem kis büszkeséggel –, hogy példámat követve, a sorrendet nem szégyellve hamarosan édesapám is joggal állíthatja majd, hogy a közösség teljes értékű tagjává, igaz zsidóvá vált.
Minden zsidó férfi és fiú, aki követni szeretné a „divatot”, felkeresheti a Chábád Házat, ahol megkapja a szükséges információkat és segítséget.
Rabbi Baruch Oberlander
Megjelent: Egység Magazin 1. évfolyam 5. szám – 2014. július 23.